A teljes ünnepségsorozat egy hónapig tartott (több mint hatvan koncerttel), és a városon kívül a Rajna-menti kastélyokban és koncerttermekben is szólt a muzsika. Az előadói gárda legjavából John Eliot Gardinert, Kent Naganót, Christian Tetzlaffot, Gidon Kremert vagy a zongoraművész Alexander Lonquichot és - némi büszke patriotizmussal - az Amadinda Ütőegyüttest emelném ki. Cseh képzőművészek kiállításai, jazzestek (el tudják képzelni, hogyan hangzanak jazzesítve a Diabelli-variációk?!), gyermekprogramok, kísérleti zenés színházi produkciók, egy Janáček-opera előadásai a bonni operaházban és felolvasóestek (például Esterházy Péteré és Klaus Maria Brandaueré) egészítették ki a komolyzenei programot. Egy régi-új tradíció - Beethoven és egy európai régió kapcsolatainak körüljárása - lelkes megteremtőinek, újradefiniálóinak persze, amint az alábbi bekezdésekből is kitűnik, váratlan nehézségekkel is szembesülniük kell tevékenységük során. S kérdéses az is, mennyire lehet a cseh-morva tematikával kitölteni egy teljes fesztivált, mennyi cseh kapcsolatot lehet az erőltetettség érzése nélkül felkutatni úgy, hogy Beethoven oeuvre-je maradjon a figyelem középpontjában, s valamennyi esemény kapcsolódjék a kijelölt irányhoz. Magam a Beethovenfest utolsó négy napján vendégeskedtem Bonnban, s nemcsak a legnevesebb előadókat hallgattam: lehetőségem nyílt megélni a hagyományújító tevékenység tanulságosabb pillanatait is.

Az első koncert, amelyen részt vettem, a Brünni (Brnói) Filharmonikusok estje volt október 7-én Bonn koncerttermében, a Beethovenhalléban, műsorukon Janáček méltatlanul ritkán játszott Glagolita miséjével, Dvořák Bibliai dalaival és Te Deumával. A koncertet tanulságosnak értékeltem: alkalmam nyílt megismerni egy jelentős cseh vidéki zenekart, amire egyébként nem törekedtem volna mindenáron. (A hangversenyből kiderült: joggal.) Tanulságos volt meghallani: a zenekar színvonala meglehetős pontossággal hasonlítható a mi vidéki zenekarainkéhoz. Mintha Közép-Kelet-Európában a nemes hagyományok teljes kibontakozásának kerékkötője volna az anyagi bizonytalanság - elgondolkoztató, vajon szebben szólhatott-e kortársaihoz képest a brünni zenekar elődje Janáček keze alatt, amint a Missa solemnist dirigálta? Bár a karmesteri poszton és az énekesek között alkalmatlan zenei teljesítményekről éppen nem számolhatok be, az estből csak egyetlen muzsikust tartok érdemesnek kiemelni: Ivan Kusnjert, aki szép, kiegyenlített baritonnal rendelkezik, s intonációja is tiszta. Figyelmet keltő személyisége mellett még kissé formális és ünnepélyesen színtelen előadásmódja is jól illett Dvořák Bibliai dalainak szövegeihez. S bár Petr Altrichter vezénylésében is fölfedeztem a technikai pontosságot, fölényt, nála már nagyon hiányoltam az érzelmekkel való konfrontálódást: úgy tűnt, számára Dvořák vagy Janáček e koncerten előadott opuszai nem közvetítenek transzcendens mondanivalót, s a technikai részletekkel való bíbelődés teljes személyiségét leköti. A zenét és a Beethovenhalle levegős termét ezen az estén leginkább csak a Brünni Cseh Filharmónia Kórusának sikerült megtöltenie erővel, zenei energiával.

Bonni vendégeskedésem szakmai tekintetben talán legszebb pillanataival ajándékozott meg a második hangverseny. Szívesen idézem emlékezetembe a Finn Rádió Szimfonikus Zenekara két műsorszámát: a finn kortárs zene talán legismertebb egyénisége, az 1952-ben születetett, ma Párizsban élő zeneszerzőnő, Kaija Saariaho zenekari kompozícióját, az Oriont, és a 25 éves finn zongoraművész, Antti Siirala Beethoven-interpretációját. Saariaho zseniális zenekari színkeverő. Az Orionban összetett, polifon ostinato mozgásformákból képződnek a zenei szövet színes felületei, fennsíkjai, s elrugaszkodások és visszahúzódások teremtik meg a darab tételeinek dinamizmusát. Az északi (s mint a cím utal rá, égi) magány, a tér végtelenségének képzete társul a hallgatóban a művel. Saariaho számomra hagyomány-újrateremtő zeneszerző: mintha Sibelius szimfonizmusának hangulatait álmodná meg ismét napjaink zenéjének eszköztárával. Saariaho opuszát követően Beethoven c-moll zongoraversenyében Antti Siirala lélegzetelállítóan finom billentésével és a hangok időzítésének kidolgozottságával, kapcsolataik intenzitásával érzékenyen mutatta meg egy-egy zenei frázis belső dinamizmusát (a második tétel bevezető szólóját ilyen gyönyörűen alig lehet elképzelni); talán csak a fortéktól vártam volna testesebb-ízesebb hangot. Siirala mintha a zenekart is inspirálta volna: az összjátékot rendkívül pontosnak, kidolgozottnak, szinte tökéletesnek észleltem - ilyesmit ritkán hallani koncerten. A zongoraverseny kíséretében a vonóshangzás páratlan zenekari teljesítményként hatott Sakari Oramo vezényletével (hogy a magyar olvasóhoz közel hozzam a karmestert: ő a neves finn Bartók-kutató, Ilkka Oramo fia). Két héttel korábban a finn rádiózenekart Helsinkiben is meghallgattam Esa-Pekka Salonen vezényletével, akivel az együttes Bartók Csodálatos mandarin-szvitjét a legjobb hazai zenekarokat megszégyenítő, erőteljes, kristálytiszta és összefogott előadásban tolmácsolta. Ehhez mérten a bonni est harmadik műsorszáma, a Pastorale-szimfónia fáradtnak hatott. Számomra úgy tűnt - s ezt már a zongoraverseny harmadik tételében is éreztem -, hogy a zenekar is sokszor elvész a részletek finom, gesztusgazdag kidolgozásában, de amíg a zongoraversenyben a váratlan, szokatlan finomságok révén az egész előadás rendkívül izgalmassá vált, a szimfóniában a részletező kidolgozás a nagyléptékű formálás, az összefogottság rovására érvényesült. Ezzel kapcsolatban egy különös gondolat merült föl bennem: Siirala (és részint Oramo) Beethoven-felfogásának finomsága és meglepő újdonsága talán éppen az északi hagyománynélküliségből eredő kísérletező, friss szellemet tükrözi.

Harmadik estémet egy mézeskalácsszerű Rajna-parti fürdővároska, az elegáns Bad Honnef szecessziós koncerttermében töltöttem a Helmut Müller-Brühl vezényelte Kölni Kamarazenekar emlékezetes koncertjén. A hangverseny szervezői olyan Mozart-, Beethoven- és Mysliveček-kompozíciókat gyűjtöttek egybe, amelyek - egyetlen kivétellel - Prágában vagy prágai bemutató számára íródtak. Mind a műsor, mind az előadók kiválasztása igen jó ötletnek bizonyult. Josef Mysliveček (1737-1781) Haydn kortársa és Mozart barátja volt; D-dúr hegedűversenye figyelmet érdemlő darab, melynek méltó előadója volt egy fiatal német hegedűművésznő, a Varga Tibor-növendék Mirijam Contzen. Mozart két koncertáriájának (Ah, lo previdi!, K. 272; Bella mia fiamma, K. 528) és Beethoven Prágában komponált Ah! Perfidójának koncentrált, finom hangú, kristályos intonációjú, színészi tekintetben azonban talán túlzottan visszafogott előadása - utóbbit jelezte a cadenzák szerénykedő hiánya is - Claudia Barainsky tehetségét dicsérte, és a kritikai megjegyzés ellenére szép emléket hagyott maga után. A túlnyomórészt fiatal muzsikusokból álló Kölni Kamarazenekar gesztusokban gazdag játéka (impulzív, de érzékeny kísérőfigurák az áriákban és a hegedűversenyben), kimunkált, finom hangindításai, tartalmas, bársonyos vonóshangzása és kiváló fúvós szólistái azonban Mozart Prágai szimfóniájában nyújtottak valóban felejthetetlen élményt. Ilyen érett, gyönyörű hangszínekkel, beszédes gesztusokkal és csúcspontokkal, lendületesen és plasztikusan, mégis belső nyugalmat sugározva soha nem hallottam még ezt a szimfóniát.

A fesztivál utolsó napján, október 10-én délelőtt három koncert közül is választhattam, s nem bántam meg, hogy a versenygyőztes Julian Gorus zongoramatinéjára mentem el Endenichbe, Bonn külvárosába, Schumann utolsó lakhelyére (vajon hányan tudják, hogy Munkácsy Mihály is ebben a házban halt meg?). Beethoven utolsó zongoraszonátáját, ezt a szürreális, túlvilági darabot, valamint a Gesänge der Frühét, Schumann irreális, a pszichózisok mélységét idéző sorozatát, mely itt keletkezett, a 26 éves zongoraművész muzikálisan, de sajnos túlzottan reálisan játszotta. Az azonban leírhatatlan, ahogyan a koncert második felében Liszt h-moll szonátája megszólalt - immár valódi, megszenvedett mondanivalóval: ijesztő fortissimókkal, elképesztő pianissimókkal s az egységek plasztikus, áttekinthető megformálásával. Sokszor hallottam már Liszt opuszát, de ezt az interpretációt egy lakatlan szigetre is magammal vinném.

A londoni Philharmonia Zenekar zárókoncertje világsztárokat ígért, Frans Brüggen azonban váratlanul kórházba került, s helyébe egy 23 éves venezuelai karmestercsillag, Gustavo Dudamel ugrott be az utolsó előtti napon. Dvořák ritkán hallott 4. és 7. szláv tánca értő műsorválasztásnak, a cseh szerző a-moll hegedűversenyében pedig a zseniális Leonidas Kavakos több mint értő tolmácsnak bizonyult: ízes, de karcsú tónusa, mesteri időzítései révén minden hang súlyt, zenei feszültséget nyert, s bár úgy éreztem, Kavakos ezúttal nem mert eléggé romantikusan játszani, nem merte magát igazán elengedni, játékának intelligenciájához és eleganciájához nem férhetett kétség. A világ egyik vezető együttesének számító Philharmonia Zenekar finom, sűrű, mégis áttetsző vonóshangzása már az első hangoknál ünnepi színvonalat előlegezett meg, számomra az igazi meglepetést azonban az utolsó műsorszám, Beethoven Ötödikje, pontosabban annak első tétele tartogatta. Ezt a művet számtalanszor hallottuk már a leírt és íratlan előadói hagyományok nyomán megcsontosodott változataiban. Félreértés ne essék, Beethoven szimfóniái kapcsán nem az autenticitást hiányolom; talán lehetetlen is volna restaurálni az Ötödik monumentális freskóját. A Philharmonia Zenekar és a messziről érkezett, nagyon fiatal karmester, Dudamel előadása - a kevés próba nyomán tudatosan vagy sem - mégis újraértelmezte a rárakódott hagyományrétegekből táplálkozó kompozíció első tételét. A szimfónia lomha vegetációját beszédes, feszült, koncentrált frissességgel írta fölül ütemről ütemre, mintha az a negyedik szimfónia logikus, szinte magától értődő folytatása volna. A második tételtől kezdve azonban nem sikerült fenntartani ezt a feszültséget, a varázslat szertefoszlott, Dudamel szép, harmonikus mozgását itt már ön-célúnak éreztem: a karmester inkább saját mozdulataira figyelt, mintsem a zenekarban kialakuló karakterekre, hangzásarányokra és egyenetlenségekre. Az állítólag tartózkodó német közönség mégis ovációban tört ki, s a teremben néhány zord külföldi zenekritikuson kívül mindenki állva tapsolt. A közönség reakciója legalábbis igazolta az új hagyományteremtő igyekezetet Bonnban.