Töretlen buzgalommal adja közre CD-felvételeit a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A közelmúltban két újdonság került a kirakatokba: mindkettőt a BMC jegyzi, s mindkettő koncertfelvételeket tartalmaz. A műsor kissé vegyes, hiszen Dohnányi, Debussy és Rahmanyinov-művek hallhatók az egyiken, Schönberg és Varèse egy-egy nagyszabású alkotása a másikon. Az utóbbi talán nem igényel hosszas indoklást, az előbbinél azonban zavarba jönnék, ha meg kellene találnom azt a közös nevezőt, amely egymásra vonatkoztatja a három, stílusában, habitusában roppant különböző komponista zenéjét. Maradjunk annyiban, hogy a szerkesztői koncepció ezúttal rejtve maradt a beavatatlanok előtt.

"November 19. Budapest Székesfőváros jubileumi hangversenye a Vigadóban: az »úri Magyarország« ünnepe. A három bemutató közül azonban csak Dohnányi Ünnepi nyitánya valóban az alkalomhoz illő. (Ez a Himnusz, a Szózat és Hiszekegy témáiból szőtt parafrázis nem is éli túl az alkalmat, amelynek létrejöttét köszönheti.) Bartók és Kodály - önmagához híven - ezúttal is szembeszáll a hivatalos kurzussal". Eősze László könyvéből (Kodály Zoltán életének krónikája) valók ezek a sorok. Pontosan azt fogalmazza meg bennük a könyv írója, amit évtizedeken át mindenki gondolt az 1923-as esztendő nevezetes eseményéről. Kodály utóbb Psalmus Hungaricusnak nevezett, a bemutatón még Ötvenötödik zsoltárként hirdetett műve hatalmas sikert aratott és méltán, Bartók Táncszvitjét ugyan nem fogadta hasonló lelkesedéssel a premier publikuma, de az idő később igazságot szolgáltatott a remekműnek. Dohnányi - futott még... Az ő opusza szép csendesen kimúlt, eltűnt a repertoárról.

Nincs mit szépíteni rajta: valóban eltűnt. A 21. századig senkinek sem jutott eszébe műsorra tűzni. Kocsis Zoltán vette elő a poros partitúrát, s dirigálta el 2002 áprilisában - ezt az előadást rögzítette a Magyar Rádió, és jelentette meg az utóbbi időkben örvendetesen aktív lemezkiadó. Az elfeledett művel való találkozás, mi tagadás, meghökkentő. Nem szeretnék túlzásokba esni. Továbbra sem gondolom, hogy az Ünnepi nyitány ugyanolyan rangú, jelentőségű kompozíció volna, mint a Psalmus vagy a Táncszvit. E két kivételes alkotás mellett mindenképpen megmarad "harmadiknak" (hogy melyik az "első", azt ki-ki döntse el magának). Ám aki meghallgatja a felvételt, meggyőződhet róla: bámulatosan jó darab. Kétségkívül nincs benne merészség, látványos újítás. Viszont elképesztő az a könnyed elegancia, mesterségbeli virtuozitás, amellyel Dohnányi a jól ismert melódiákat összefűzi. A kezdet: lendületesen ritmikus, csaknem játékos és mégis ünnepi muzsika. A komponista éppen azt kerüli el, ami az ünnepi zenék leghervasztóbb tulajdonsága szokott lenni: a patetikus dagályosságot. Derűt sugároz. A szonáta-expozíció átvezető része után szólal meg a Szózat dallama - mintha egy Brahms-szimfónia kantábilis melléktémája volna. A kidolgozási részben jön a "Hiszekegy" (azaz Dohnányi saját, korábbi, Magyar Hiszekegyének melódiája - ez a ma emberének aligha cseng ismerősen), majd végső betetőzésként a Himnusz, kombinálva az előző témákkal. És mire tudálékos, fontoskodó lenne a kombináció - ott a kettősvonal. Tökéletes mestermű: addig tart, ameddig kell. Hangszerelését pedig tanítani lehetne. Bartók a Ruraliáról mondta: végre egy jól hangszerelt magyar kompozíció. Mondhatta volna erről a partitúráról is. Káprázatos, ahogy a három részre osztott zenekar színeit egymással szembeállítja, illetve keveri a játékos kedvű Mester. És rögtön hozzátehetem: káprázatos, ahogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar életre kelti a szólamokat. A felfedezés öröme érződik az elő-adáson. Kocsis tévedhetetlen ízléssel vezet: nem túlozza el a záró rész fokozását. Komolyan veszi Richard Strauss örökbecsű intelmét: "soha ne ints bátorítóan a rezeknek"...

Debussy hét dalának 2002. március 31-i felvételét kínálja "második fogásként" a kiadvány, Kocsis hangszerelésében. Kocsis hangszerelő buzgalmáról a közelmúltban némi vita alakult ki a Muzsika hasábjain. Csengery Kristóf a Bartók-dalok (a Húsz magyar népdal) hangszerelt változatával kapcsolatban kifogásait hangoztatta, s véleménye Vidovszky Lászlót meglepően indulatos válaszcikkre ragadtatta. A legkevésbé sem szeretnék a döntőbíró szerepében tetszelegni. A "Sikoly" jut eszembe, Edvard Munch (most éppen megint ellopott) híres képe. Diákkoromban fekete-fehér reprodukcióban láttam először, Herbert Read könyvében. Nagyon megragadott - s enyhe csalódást éreztem, amikor "színesben" is megismerhettem. A sokféle szín, úgy gondoltam, feloldja a markáns kontúrokat. Ez a vélemény persze nyilván csacskaság. Az eset azonban nem tanulság nélküli. Valóban akadhatnak zeneművek, amelyek hatásosabbak fekete-fehérben (mondjuk zongorán), mint kiszínezve. Az Egy kiállítás képeit sokan jobban szeretik eredeti zongoraváltozatában, mint Ravel által "kifestve". A színezés gazdagítás - de veszteséggel is járhat. Végső soron értelmezés, éppúgy, mint ahogy az előadás is az. Arról pedig, hogy milyen a "helyes" értelmezés, meddig terjednek határai, jobb, ha nem nyitunk vitát. Gondoljunk csak a Webern-féle Bach-Ricercarra. Webern egyfajta ideális előadást (frazeálást, tagolást) igyekezett hangszerelésével elősegíteni. Olyat, amely maradéktalanul hű a mű szelleméhez. Az eredmény a zenetörténet legbizarrabb átirata - amely persze a maga nemében mégis zseniális.

Ami mármost Kocsis hangszereléseit illeti: a Bartók-népdalfeldolgozásoknál bennem is felmerült némi kétely egy miskolci (igaz: szabad téri, tehát akusztikailag cseppet sem ideális körülmények közt megtartott) előadáson. Néhány pillanatban úgy éreztem, az énekes hiába erőlködik, hangja a zenekari szöveten nem jön - nem jöhet - át. Mindemellett a tételek többségét bravúrosnak tartottam. Schönberg op. 19-es zongoradarabjainak hangszerelésével kapcsolatban egy korábbi recenzióban nem szégyelltem, s ma se szégyellem leírni a zseniális jelzőt. A hét, kissé önkényesen egymás mellé állított (hiszen az életút különböző szakaszaiban keletkezett) Debussy-dal közül revelációszerű - a Schönberg-tételekéhez hasonló - élményt csak egy, a La Faune adott. Amiből nem következik, hogy a többivel szemben bármi ellenvetésem lenne. Mindegyik ötletes, finom, mesterségbelileg kifogástalan. Az előadás is ilyen. Gusztusos, érzékeny. A fiatal Hajnóczy Júlia hajlékonyan, üde hangszínnel énekel. Egyedül a tételek közti süket csendekkel van bajom. Ha élő előadás felvételét adjuk közre, jobb volna a tételszünetekben is megtartani a teremzajt. A steril csend kizökkenti a hallgatót.

Rahmanyinov első szimfóniájának 2001 novemberi előadásán magam is jelen voltam a Zeneakadémián. Kivételesen nagyszerűnek éreztem akkor a produkciót - s ennek egy kritikában hangot is adtam. Némi aggodalommal hallgattam ezek után a felvételt. Hiszen gyakran előfordul, hogy az élő előadás élményét a hangrögzítés nem adja vissza. Első hallásra észre sem vett hibák tűnnek elő, a varázslat megtörik. Nem hiszünk a fülünknek: tényleg ez lett volna a feledhetetlennek tartott hangverseny? Ezúttal a csalódás elmaradt. A kegyetlen hangfénykép ugyanazt mutatja, amit az emlékezet megőrzött. A zenekar teljesítménye csak felsőfokú jelzőkkel illethető. Száz részletből összevágott stúdiófelvételen sem lehetne az együttes játék tökéletesebb. Szinte jól esik, hogy olykor zajok, köhögések hallhatók: ezek jelzik: nem történt csalás, ámítás. Elmaradhat a doppingkontroll. Ott és akkor ez a zenekar valóban képes volt erre a teljesítményre.

Nem sokkal később, december végén - közvetlenül karácsony előtt - pedig Schönberg Pelleasának virtuóz előadására. Ezt hallhatjuk viszont a másik CD első felvételeként. Most, amikor e sorokat fogalmazom, épp egy olyan koncertre készülődik a zenekar, amelyen egykori vezetője, Kobayashi Ken-Ichiro dirigál ismét. A műsor: Liszt Esz-dúr zongoraversenye és Csajkovszkij Ötödikje. Nem állítom, hogy rossz program. A zongorista ráadásul Kocsis lesz (mire Önök a recenziót olvassák, persze mindezt múlt időbe tehetik), ami legalább is érdekesnek ígérkezik. Ilyen műsorokat mindig is igényelt a publikum, s mindig igényelni fog. Csak hát: emlékezzünk. A Kobayashi-korszak szinte kizárólag ilyen koncertekből állt. Brahms-szimfóniák, Mahlerek, Csajkovszkij, korai Stravinsky, Dvořáktól a 7-8-9., Boleróval, némi Beethovennel, Mozarttal spékelve. Ünnepekkor Bartók-Concerto, valami Kodálytól. Meg Les Préludes, Esz-dúr és A-dúr zongoraverseny. Ne tagadjuk le utólag: szerettük. Egy darabig feltétlenül. Tapsoltunk. Szimonov mesterrel is szívesen hallgattunk Csajkovszkijt. És jó ideig nem zavart, hogy a repertoár bizony igen egyoldalúvá, feltűnően szűkössé vált. Azt hiszem, Kocsis a legjobbkor vette át a vezetést, és változtatott ezen a gyakorlaton. Kitágult a horizont. A budapesti közönség olyan remekművek tucatjaival ismerkedhetett meg az utóbbi fél évtizedben, amelyek sajnálatosan kimaradtak a hazai koncertéletből. Ismeretes Schönberg sógorának, Alexander von Zemlinskynek az esete a Pelleasszal. Mint prágai vezető karmester, úgy gondolta: rövidíteni kellene a merevnyakú családtag darabját, mert a közönség különben nem fogja szeretni. Schönberg válasza: „a közönségre éppoly kevéssé vagyok tekintettel, amilyen kevéssé ő énrám. Tudom, hogy létezik, és zavar, ha csak akusztikai okokból nem nélkülözhetetlen (üres teremben a zene nem »szól««)”. Azóta sok víz folyt le a Moldván, Dunán. Az 1903-ban alkotott mű harmónia- és dallamvilága a modern zenéért kevésbé lelkesedő publikumnak sem hangozhat ma már ijesztően. De populárisnak továbbra sem mondható. Csak nagyon jó előadásban válhat hatásossá. Megtanulása hatalmas erőfeszítést igényel minden muzsikustól. Nem segít a rutin, mint Csajkovszkijnál. A hangzó dokumentum egyértelműen bizonyítja, 2001-ben, Kocsis vezetésével a zenekar megtanulta ezt a hallatlanul nehéz partitúrát. Lelkesen és hatásosan szólaltatta meg.

És közel egy esztendővel később eljutott oda, hogy Edgard Varèse Amériques-jével is sikerrel birkózzon meg. Egy kézen meg tudnám számolni, hány Varèse-opusz hangzott el Budapesten ifjabb koromban. Néha a szólófuvolás Density. Kisebb apparátust foglalkoztató darabok a hálátlan feladatokat aszketikus módon csak azért is vállaló, s a zenészeket e vállalkozásra sikerrel felbujtó Simon Alberttel, kortárs zenének szentelt, eleve kisebb közönségre számító koncertsorozatokban. Hamarjában a Miskolci Új Zenei Műhelyre emlékszem még (hová lett az idők során?). És az Amadindára. Elnézést, ha a lista hiányos. Bizonyára kiegészíthető - de aligha sokkal.

Az 1915-ben az Egyesült Államokba költöző Varèse-re hosszú évtizedeken át nemigen figyelt Európa. Schönbergék sem ismerték, Stravinskyra meg Párizs zenészeire sem hatott az „új világ”-nak ez a fajta új hangja. Bartókról, Kodályról nem is szólva. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy eljátszszunk a gondolattal: mi lett volna, ha... Mit írt volna a nagy tekintélyű Tóth Aladár? Mit tett volna Bartók, ha hallja? Szirénákat is alkalmazott volna legközelebbi művében, s még több ütőt? Most, utólag, mindenesetre úgy látszik, kevés szerző akadt a 20. században, aki ilyen konok következetességgel járta volna a maga útját. Azt az utat, amely a csupa ütős Ionisationon át az elektronikus zenéhez vezetett. Az Amériques e tekintetben a kezdet, az Aleph, az op. 1. Hiszen korábbi darabjait maga a szerző vonta vissza, semmisítette meg - köztük az annak idején feltűnést keltő, szakmai körökben sikert arató, a korabeli leírások szerint nagyszabású Bourgogne című zenekari darabot.

Nagy hálával tartozunk Kocsisnak, zenekarának és a felvételen közreműködő Amadinda Ütőegyüttesnek az előadásért. S várjuk a folytatást. A Pelleas mellett annak idején Stravinsky Özönvize is elhangzott. Méghozzá, ha emlékezetem ne csal, igen hatásosan. Nem lehetne azt is közreadni?