Geyer közgazdasági-matematikai, valamint sportmenedzseri tanulmányok után sajátította el a művészeti szervezés fortélyait. A nyolcvanas évek elején az amstetteni (Alsó-Ausztria) sport- és kulturális központ vezetésével bízták meg, majd tíz éven át a bécsi Jeunesses Musicales hangversenyeit rendezte, olyan nagyságok partnereként, mint Leonard Bernstein vagy Lorin Maazel. Már ekkor eljegyezte magát a zenés színházzal, előbb vendégjátékokat befogadva, utóbb az "off" operatársulatokkal való kooperációt ösztönözve. Nyolc esztendeje "Bécs város zenei intendánsává" nevezték ki, s ő néhány év alatt teljesen új fazonra igazította a zenei metropolisz húsvéti és nyári fesztiválját.

Roland Geyer a ritkán játszott művek szenvedélyes fölfedezője. Vallja, hogy a kulturális menedzsernek be kell szippantania, meg kell éreznie az adott város vagy tágabb környezet atmoszféráját, s ebből kell rájönnie: mi az, ami ott az embereket érdekelheti, lelkesítheti vagy éppen - jó értelemben - sokkolhatja. Geyer elengedhetetlennek tartja, hogy az általa szervezett eseménysorozat egy alapkoncepcióra, egy gondolati váz köré épüljön; az egyes produkcióknak mindig ehhez kell illeszkedniük, miközben önállóságuk, életképességük sem szenvedhet csorbát.

Roland Geyer büszke a művészekhez fűződő kapcsolatára. Ugyanakkor az operaintendánsok menedzsertípusa mellett tör lándzsát. Saját bőrén is megtapasztalta, hogy a művész-intendánsnak - különösen egy olyan komplex intézményben, mint amilyen a zenés színház - nincs elég lehetősége a saját eredeti szakmájára koncentrálni.

Ma talán a Salzburgi Ünnepi Játékok következő, reménybeli vezetőjeként beszélnének róla, ha időközben nem nevezték volna ki a Theater an der Wien intendánsává. Bécs harmadik operaháza 2007 tavaszától évente tíz új produkciót fog bemutatni, alig több mint 21 és fél millió eurós (nagyjából öt és fél milliárd forintnak megfelelő) városi támogatásból.

- Most, hogy átveszi a Theater an der Wien irányítását, mi lesz azzal a két bécsi fesztivállal, amelyet eddig vezetett?

- Mind a bécsi húsvéti fesztivált - az OsterKlang Wient -, mind pedig az osztrák főváros nyári fesztiválját - a KlangBogen Wient - "magammal viszem" a Theater an der Wienbe. Így persze mindkét fesztivál súlypontja áthelyeződik ebbe a színházba. Az OsterKlang a jövőben inkább hangversenyekből fog állni, a KlangBogen pedig mai formájában utoljára 2006-ban kerül megrendezésre, mivel 2007-től minden valószínűség szerint új névvel jelenik majd meg - természetesen a Theater an der Wienben. Nem arról van szó, hogy a KlangBogen mint márkanév ne volna sikeres. Épp ellenkezőleg: amikor 1997-ben átvettem e két bécsi városi fesztivál vezetését, a mélypontról kellett azokat a nemzetközi ismertség és elismertség szintjére fölemelnem. Tisztán marketingszempontból azonban nem lenne szerencsés, ha a megújuló Theater an der Wient a nyári hónapokban a régi KlangBogen felirattal fednénk be. Olyan új nevet kell tehát találni, amely utal a régi fesztivál immáron szinte kizárólagossá váló (csak ebben az értelemben új) helyszínére. Lehetne a neve például: "Festival an der Wien".

- A 2006-os Mozart-év bécsi eseménysorozatában a Theater an der Wien kiemelt szerepet kap. Miben fog különbözni ez a bécsi Mozart-év a salzburgitól?

- Először is: nem játsszuk el mind a huszonkét operát! Salzburg a maga megemlékezését (a Bécsi Filharmonikusok év eleji, ezúttal kéthetesre bővített Mozart-hetén kívül) mindenekelőtt a nyári fesztivál öt-hat hetére koncentrálja. Bécs ezzel szemben január 1-től december 31-ig fogja Mozartot ünnepelni, és ezzel kapcsolatban bizony adódhat egy probléma: vajon meg lehet-e majd tölteni az operaházaknak és hangversenytermeknek azt a tíz-tizenkétezer (!) ülőhelyét, amely Bécsben estéről estére kínálja magát? A Theater an der Wien tekintetében számomra tehát nem az a kérdés, mennyit, hanem hogy mit és hogyan játsszunk. Vagyis miként fogjuk magunkat a Mozart-évben nemzetközileg is kedvező helyzetbe hozni? A Salzburgi Ünnepi Játékok vezetése nyilvánvalóan igyekszik majd a karmesterek és szólisták crème de la crème-jét egybegyűjteni. Bécsben a négy legjelentősebb zenei intézmény - a Musikverein, a Konzerthaus, a Staatsoper és a Theater an der Wien - ugyanennek az igénynek egész évre szétterítve tehet eleget. Mindenki megfordul itt, akinek neve és rangja van, vagyis mentesülünk attól a stressztől, amelyet a világ vezető művészeinek a becserkészése okoz. Ez pedig azt jelenti, hogy lesz időnk érdekes művészeti ötleteket kiérlelni és megvalósítani. A Theater an der Wien nem akarja majd bebizonyítani, hogy - mondjuk - az Il rè pastore nagyobb mű a Don Giovanninál. Sokkal inkább szeretnénk a főműveket újszerű rendezésekben bemutatni, olyan alkotók koncepciójában, akik számára merőben új ez a terület. A varázsfuvolát például a neves lengyel rendező, Christian Lupa fogja színre vinni - neki még soha nem volt dolga operával. Keith Warner pedig, aki a Covent Gardenban teljes Ringet, Bayreuthban Lohengrint rendez - miközben Mozarttal még sosem foglalkozott -, nálunk a Don Giovannit állítja majd színpadra. Mindezt úgy, hogy a pokolraszállással befejeződő, bécsi verzió előadása után, másnap Erwin Schulhoff Flammen (Lángok) című operáját játsszuk, amely a Don Juan-téma 20. századi, szürrealista-szimbolista feldolgozása...

- Milyen kultúrpolitikai megfontolások vezettek ahhoz a döntéshez, hogy a Theater an der Wien a jövőben Bécs harmadik - városi - operaházaként működjék?

- Az elmúlt negyven évben a Theater an der Wien a bécsi musical-játszás első számú színhelye volt. Ezt a folyamatosságot persze a Bécsi Ünnepi Hetek és az utóbbi években a KlangBogen fesztivál operaprodukciói időről időre megtörték. Vagyis Bécs városa mindvégig tudatában volt annak, hogy a Theater an der Wien a város legrégebbi zenés színháza. 1801-ben nyitották meg, tehát Mozart halála után tíz évvel, viszont jóval a Staatsoper vagy a Musikverein megépülte előtt. Kétszáz éves története alatt a Theater an der Wiennek egyaránt voltak szárnyaló korszakai és "mélyrepülései", sőt az is előfordult, hogy a helyén áruházat vagy garázst akartak kialakítani... Igazi jelentőségét az adja meg, hogy Mozart szellemében épült. Annak a Theater an der Wieden nevű színháznak az utóda, amelyben A varázsfuvolát bemutatták, és ahol az igazgató Schikaneder nem pusztán Papageno alakítója, hanem Mozart alkotópartnere is volt. Schikaneder tehát ebből a szellemi tőkéből merítve építette föl az új házat, ahol kezdetben olyan darabokat is játszottak, amelyek bizonyos értelemben A varázsfuvola folytatásának tekinthetők. Schikaneder volt az is, aki operaírásra biztatta az akkor már nem egészen fiatal Beethovent. Vagyis a ház másik óriási zenetörténeti tanúsága, hogy itt mutatták be 1805-ben a Fideliót, aminek kétszáz éves jubileumát jövőre épp ennek az "ős-Fideliónak" az előadásával fogjuk megünnepelni. A ház megnyitásának sikerét tehát két remekmű - A varázsfuvola és a Fidelio/Leonore/Fidelio első (1805), második (1806) és harmadik (1814) változata - szavatolta, míg az intézmény későbbi privát tulajdonosai leginkább csak bukást bukásra halmoztak. Az 1820-as évek a kor Rossini-őrületében teltek, azután - Nestroy működésének idején - a prózai színjátszásé lett a főszerep. A 19. század hatvanas éveitől kezdve viszont Offenbach jött divatba, ami már a Johann Strauss-érát vezette be. A Theater an der Wien történetének leghosszabb és legfontosabb szakasza 1870-től 1930-ig tartott, amikor az operett élte nagy korszakát. Józanul szemlélve tehát azt mondhatjuk: a történelemben a ház elsősorban operettek ősbemutatóinak színhelyéül szolgált, másodsorban - 1965 és 2005 között - musicalek szülőotthona volt, és csak harmadsorban működött operaházként. Mégis: A varázsfuvola, a Fidelio vagy éppen Beethoven híres "zenei akadémiái" révén a Theater an der Wien Bécs legnagyobb múltú zenés színházi épülete, és ezen az sem változtat, hogy a Staatsoper vagy a Musikverein, a maguk ugyancsak imponáló, másfél évszázados történetével, egyelőre ismertebbek.

- De végül is mi adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy a Theater an der Wien musicalházból operaházzá válhassék?

- A bécsi városvezetés számára egyre sürgetőbben vetődött fel a kérdés: adekvát-e még egyáltalán korunkkal a musical, valóban a musical jelenti-e a jövőt? Vagy nem inkább annak vagyunk-e tanúi, hogy a musical hasonló korszakát éli, mint 1930 körül az operett? Az arany- és az ezüstkor után nem a "bádogkorba" érkeztünk-e el? Hiszen a musical aranykora - My Fair Lady, West Side Story stb. -, majd ezüstkora (többek között Andrew Lloyd Webber művei) után most körülbelül ott tartunk, ahová az operett a harmincas években jutott: a revüoperett, filmoperett szintjére, amellyel a zenei szubsztancia már igen mélyre süllyedt. Mert legyünk őszinték: a mai musicalek két-háromperces "slágerei" is igazából csak egy-egy videóklipet töltenének ki... Bécs városa mindebből levonta a konzekvenciát, és nemcsak hitet tett a kultúra mellett, de tettekre is váltotta ezt a hitét. A bécsi városvezetés pontosan megvizsgálta, hogy az osztrák főváros miként őrizheti meg a világ egyik - ha nem a legnagyobb - zenei metropoliszának státusát. És míg Berlin jó ideje azt fontolgatja, hogy miként zárhatná be harmadik operaházát, addig Bécs bátor lépéssel éppen egy harmadik operaházat alapít. Van azonban itt három meggondolás - három olyan előny -, amely ezt a bátorságot megjutalmazza. Az egyik, hogy Bécsnek jelenleg nincsen stagione-operaháza úgy, ahogyan az Brüsszelben, Milánóban, Amszterdamban vagy hamarosan Velencében is létezik. Márpedig a stagione nagy előnye, hogy a szériában játszott produkciók egyenletesen magas színvonalat képviselnek. Egy-egy produkció tehát két és fél, három hét alatt öt-nyolc előadásban lefut, és aztán nem látjuk többé, vagy látjuk, de Európa egy másik operaházában, amellyel kooperálva azt a produkciót létrehoztuk, ám az is lehet, hogy másfél-két év múltán mi is újra elővesszük és újabb szériában játsszuk - ha a darab népszerűsége vagy az előadás sikere ezt indokolttá teszi. A Theater an der Wien operaházként való működtetéséből adódó másik nagy előny az, amit én magamban Mo-Monak nevezek: hogy tudniillik lehetőségünk lesz az operairodalomnak Monteverditől Mozartig terjedő részét is, amelyet jelenleg Bécsben alig hallhatunk, a jövőben rendszeresen játszani. Végül a harmadik előny, hogy a 20. századi operairodalom kevésbé ismert műveit is elő tudjuk adni, olyanokat, amelyeket nemhogy a Staats- meg a Volksoper, de más nagyvárosok operaházai sem tartanak műsorukon.

- Bécs városa 21,6 millió eurós szubvencióval fogja ezt a harmadik operaházat támogatni. Mit szól ön az olyan kritikákhoz - például az osztrák zöldek részéről -, amelyek szerint ezzel a "jobboldali" kultúrpolitika a művészeti élet más részvevőit, így a "szabad" társulatokat is hátrányos helyzetbe hozza?

- Először is: a zene se nem jobb-, se nem baloldali; se nem fekete, se nem vörös. Másodszor: amikor a kortárs operák előadásának szükségességét hangsúlyozom, az aligha felelhet meg egy szélsőjobboldali, populista kultúrpolitikának. Utóbbinak - kissé sarkosan fogalmazva - nyilván Wagnert kellene játszanom. Itt azonban le kell szögeznem, hogy számomra Wagner zenéje sem viseli egyik vagy másik tábor fémjelét. Számomra csak jó és rossz zene létezik, függetlenül a "klasszikus" és "nem klasszikus" besorolásoktól. A kortárs művek kiválasztásakor például bizonyosan lesznek olyanok, amelyek e kettő határán mozognak. Az elmúlt egy-két évtizedben szerencsére túljutottunk a szerializmus és a tiszta atonalitás nagy korszakán, s a kortárs zene ismét hallgathatóvá vált a nyitott fülű közönség számára. Elmúlt az az idő, amikor a komponistákat, ha le mertek írni egy konszonanciát, mindjárt eltanácsolták a musicaliparba. Ha például belegondolunk Thomas Adès műveinek sikerébe, abban nyilvánvalóan szerepet játszanak a tangó-, jazz- vagy más populáris hangvételek. Vagy vegyünk egy olyan darabot, amely bizonyosan műsorra kerül majd igazgatásom alatt: a halálbüntetést tematizáló, azonos című híres regény, illetve film alapján írott opera, Jake Heggie Dead Man Walkingja gyakran átcsúszik egyfajta gospel-hangütésbe, arról már nem is beszélve, hogy a darabban tranzisztoros rádióból felhangzó popdalok is szerepelnek. Mindezen ma már szerencsére senki sem botránkozik meg. Az úgynevezett "komoly" zene (bár én magam nem szívesen használom ezt a fogalmat), kilépve a l'art pour l'art hozzáállásából, immáron a közönséget is meg kívánja szólítani. A közönséget viszont csak akkor szólíthatjuk meg, ha nem támasztunk vele szemben teljesíthetetlen igényeket. Aki tehát látta a KlangBogen fesztivál elmúlt évekbeli programjait, sejtheti, hogy a Theater an der Wien intendánsaként sem fogok konzervatív műsorpolitikát folytatni. Épp a KlangBogen programja nagyon is rendhagyó, s olyan területekre merészkedik, amelyre a közönséget nem olyan egyszerű elcsábítani. És amikor egy olyan operát, mint Menotti Goyája, olyan sztárral mutatok be, mint Plácido Domingo, akkor ez nem populizmus, hanem sokkal inkább ésszerű - mert közönségbarát - döntés.

- Ha a városi szubvenciót egyesek (saját politikai szemszögükből nézve) sokallják, mások ugyanezt éppenséggel keveslik - ahhoz a mind mennyiségében, mind minőségében rendkívül ambiciózus programhoz képest, amelyet ön meghirdetett. Utóbbiak valójában attól tartanak, hogy ez a program még több pénzt fog elnyelni... Mennyi produkciót tervez egy évadra, és mekkora lesz a stagione-üzemmódban elkerülhetetlen "nem játszó" napok száma?

- Koncepcióm alapelve, hogy minden hónapban új produkciót mutatunk be. A kérdés tehát nem úgy vetődik fel, hogy mely napokon nem játszunk, hanem hogy mely napokon lesz látható az adott (új) hónap új előadása. Minden évben lesz egy rövid időszak - augusztus 20. és szeptember 15. között -, amikor a házat bezárjuk, részben átvizsgálási, részben szabadságolási céllal. Nem véletlen az időpont: a nyaralásukból visszatérő, újra munkába álló bécsiek ilyenkor nemigen járnak színházba, mint ahogy ezekben a hetekben a turisták áradata is jócskán megcsappan. Viszont júliusban és augusztus nagy részében játszani fogunk - olyankor, amikor más színházak zárva tartanak. Kalkulációm szerint az évi kereken tíz produkció ebből a - bevételeinkkel együtt 25-26 millió eurós - költségvetésből megvalósítható lesz. Május közepétől június közepéig a Bécsi Ünnepi Hetek együttműködésére is számíthatunk, amely évi 1-2 produkció finanszírozását fedezi.

- Mennyi koprodukciót tervez?

- Ez évenként változó lesz. Kezdetben nyilvánvalóan több saját produkcióra törekszem majd. A koprodukciót egyébként is helyesebb talán kooperációnak nevezni. A 2007/08-as szezon egyik bemutatója esetében például együttműködést tervezek egy nagy, német operaházzal; ez azt jelenti, hogy a két házban más lesz a zenekar, a kórus, másokból áll majd a szereplők nagy része, és más lesz a karmester is! A legnagyobb közös osztó tehát csupán a rendezést és a színpadi megjelenést (díszletet, jelmezt stb.) foglalja magában. Hogy úgy mondjam: az optika azonos lesz, az élő, zenei megvalósítás azonban igencsak különböző. Az ilyen kooperációk száma persze attól is függ, hány olyan partnert találok, aki az enyémmel azonos esztétikai-koncepcionális hullámhosszon mozog. Ez az esztétika pedig - hasonlóan a KlangBogen esztétikájához - többnyire olyan rendezőkre, díszlettervezőkre számít, akik nagyon is különböznek a Staatsoper vagy a Volksoper által foglalkoztatott művészektől. Gazdasági megfontolásokból kiindulva természetesen törekszem majd arra, hogy az olyan, nem kifejezetten együttműködésben létrehozott produkciókat is, amelyeket első stagionéjuk után többé nem szándékozunk műsorra tűzni, más operaházak lehetőleg átvegyék tőlünk.

- A stagione-játszás nem olcsó mulatság, a Theater an der Wien pedig nem különösebben nagy befogadóképességű színház. Ilyen igényes program mellett milyenek lesznek a jegyárak?

- Különböző árkategóriákban gondolkodom, ami lehetővé teszi, hogy a közönség már 25-40 euróért "látó" helyekre kaphasson jegyet. De persze lesznek még olcsóbb jegyek, sőt állóhelyek is. Összességében megpróbálom az árakat kordában tartani. Jó úton haladok például afelé, hogy találjak néhány érdekes szponzort. Előreláthatólag nem kell majd átlépnem azt a lélektani határt, amelyet a korábbi kétezer schillinges, ma száznegyven eurós helyár jelöl ki. Az elmúlt KlangBogen fesztiválon a legdrágább jegyek még a Domingo énekelte Goya esetében sem érték el a száz eurót. A jegyek nagy részét a jövőben is ennél alacsonyabb áron szeretnénk eladni. Vagyis lényegesen olcsóbbak leszünk a Staatsopernál. Ezenkívül azt tervezem, hogy a szezononkénti tíz produkcióra bérletet is lehet majd venni, méghozzá egy-egy ötelőadásos ciklus formájában. Azt viszont, hogy a rendszer ciklikus vagy aciklikus lesz-e, még nem döntöttem el.

- Aciklikus?

- Ismerhet már annyira, hogy tudja: szeretem a dolgokat másként csinálni. Nem azért, mert mindenáron fel akarok tűnni, hanem mert minden különlegességben benne érzem annak a közönségnek az örömét, amelyik szeret nem megszokott módon gondolkodni. Márpedig a mi közönségünk nem konvencionális közönség lesz... Egyaránt vannak érvek és ellenérvek az aciklusos bérletrendszerrel kapcsolatban - arra a rendszerre gondolok, amelyik nem a szezonnal (szeptemberben), hanem a naptári évvel (januárban) kezdődik.

- Az aciklikus bérlet nyilván kiváló karácsonyi ajándék...

- Hogyne! A ciklusosnak pedig nagy hátránya, hogy a szezon végén kell megvenni, amikor az emberek inkább a nyaralásukra költenének. Ugyanakkor tény, hogy a közönség a ciklikus rendszerhez szokott hozzá. Még szerencse, hogy ebben is, mint annyi mindenben, fantasztikus munkatársakra támaszkodhatom, akik mindkét rendszerre kidolgozzák majd a javaslataikat. Nekem "csak" döntenem kell. Ez persze egyfelől szórakoztató, másfelől azonban álmatlan éjszakákat okoz. Hiszen egyetlen rossz döntéssel nagyon sok munka és pénz mehet veszendőbe!

- Érdekes módon éppen a Staatsoper - tehát a legfőbb konkurens intézmény - igazgatója, Ioan Holender volt egyike azoknak, akik leginkább kiálltak amellett, hogy ez a ház hagyjon fel végre a musicaljátszással, és a jövőben kizárólag operaházként működjék. Ugyanakkor úgy tudom, a viszony önök között pillanatnyilag nem épp felhőtlen...

- Holender igazgató úr természetesen kacérkodott a gondolattal, hogy a Theater an der Wient a Staatsoper kapja meg második játszóhelyként. Õ egyébként is arról ismert személyiség, hogy az opera világában sok mindent szeret a gondjaiba venni... Tény, hogy amennyiben sikerül a tervem és minden hónapban új premierrel jövünk ki, a média figyelme folyamatosan ránk fog irányulni. Ha ugyanis a repertoár-üzemmódú Staatsopernak egy szezonban négy premierje van, az azt jelenti: amíg ők egy új produkciót hoznak ki, addig a Theater an der Wien két-három másikkal rukkol elő. Ugyanakkor kicsit túlzottnak tartom a Staatsoper aggodalmait. Hiszen a Staatsoper a bécsi turizmus egyik legfőbb célpontja. Vagyis aki Bécsbe jön és inkább Liebhaber, mint Kenner, az ezután is a Staatsoperba fog menni. A japán, az amerikai, az ausztrál, a dél-afrikai, no meg a grönlandi turisták egyszer elzarándokolnak a bécsi Staatsoperba, hogy azután megveregethessék a saját vállukat: lám, tettek valamit a magas kultúráért. Ahogyan én is, ha New Yorkba utazom, megnézek egy akármilyen Broadway-musicalt, hogy fogalmat nyerjek arról a standardról... Ezzel szemben a Theater an der Wien közönségét maguk az előadások fogják érdekelni, ahogyan az már a KlangBogen fesztivál esetében is megfigyelhető. Ez évadonként körülbelül százezer nézőt jelent - olyan közönségréteget, amelynek legfeljebb néhány százalékát csalogathatjuk át a Staatsopertól.

- A Staatsoper és a Theater an der Wien szervezeti egységének legfőbb ellenérvét persze éppen Ioan Holender szolgáltatta azzal, hogy rámutatott: a Filharmonikusok nem játszhatnak egyszerre két helyen. De hogyan oldódik meg a zenekar kérdése az önálló operaházként működő Theater an der Wienben?

- Bécsnek nem csak az az egy kiváló zenekara van, hiszen három elsőrangú szimfonikus együttessel is rendelkezünk, sőt néggyel, ha a kortárs zene terén kiemelkedő Klangforum Wient is idesorolom. Amikor a kilencvenes évek derekán átvettem a KlangBogen fesztivál irányítását, a sajtó még azt firtatta: alkalmas-e egyáltalán az osztrák rádió zenekara, az RSO Wien operák játszására? Az utóbbi években azután bebizonyosodott, hogy nagyon is alkalmas erre, mindenekelőtt vezető karmestere, Bertrand de Billy irányításával, akinek kitűnő keze-érzéke van a bécsi klasszikus zenéhez, a Mozart-operákhoz. Ehhez a fejlődéshez csatlakozott azután a bécsi városvezetés döntése, mely szerint az önálló operaházként működő Theater an der Wien házi operazenekara a - hasonlóképpen a város által fenntartott - Bécsi Szimfonikusok legyen. A Szimfonikusok operai praxisát egyébként kevésbé a KlangBogen fesztiválon, sokkal inkább a Bregenzi Ünnepi Játékokon való állandó és magas színvonalú közreműködés alapozta meg. A Szimfonikusok nálunk tehát évente négy-öt produkciót fog játszani. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy szezononként épp annyi operapremierjük lesz, mint a Filharmonikusoknak a Staatsoperban! Azzal a nem lényegtelen különbséggel - és a mi térfelünkön mutatkozó előnnyel -, hogy nálunk az első próbától az utolsó előadásig ugyanazok a zenészek ülnek a zenekarban, nem úgy, mint a Filharmonikusok rotációs rendszerében. Ha tehát azt vesszük alapul, hogy a zenészeknek az első zenekari próbától a premierig 13-14 alkalommal áll majd módjukban tökéletesíteni a teljesítményüket, akkor máris biztosítva láthatjuk a siker egyik zálogát: a minőséget. Az RSO Wiennel, a Bécsi Szimfonikusokkal, valamint a különleges, kortárs projektek megvalósításában közreműködő Klangforum Wiennel mindenesetre olyan zenei színvonalat célzunk meg, amely föladja a leckét a konkurenciának.

- Amilyen sok szó esik a Theater an der Wien operazenekarának kérdéséről, oly kevés figyelem fordul a kórus felé. Lesz-e a háznak saját operakórusa?

- Hasonló megoldást keresünk, és ha megtaláltuk, a hatás bombaként fog robbanni. Olyan színvonalról van szó, amely nem egykönnyen múlható felül... De mivel babonás vagyok, kérem, engedje meg, hogy egyelőre ne beszéljek erről.

- Ha jól értem: az eddigi KlangBogen-produkciók fényében a "házi" kórus kiléte sem okoz majd meglepetést...

- Valóban. Legfeljebb annyit mondanak majd: ügyes húzása volt ez a Geyernek...

- Ha a Staatsoper vezetése részéről - a kezdeti lelkesedés után - most némi rezerváltság tapasztalható, fenntartásokat vélek kihallani a Musikverein főtitkárának szavaiból is. Thomas Angyan szükségesnek tartotta azt nyilatkozni, hogy a Theater an der Wien hangversenyek befogadására akusztikailag alkalmatlan.

- Angyan úr természetesen ugyanattól fél, amitől Holender úr is. Megértem őket: a helyükben én is félnék. Mert bizony az én stagione-koncepciómba évadonként 20-30 hangverseny is belefér. Ezek pedig nem hétköznapi koncertek lesznek, hanem kiemelkedő események - mind az előadók, mind a műsor tekintetében. És ha az olyan - elnézést a kifejezésért - "fejős tehenek", mint amilyen az énekesek között Thomas Hampson vagy a zongoristák körében Maurizio Pollini, a jövőben az általam vezetett intézménynek is "tejelnek", akkor tökéletesen átérzem a hangversenyrendező kollégák örömtelenségét... Másfelől azonban megnyugtattam őket: egyáltalán nem áll szándékomban valamiféle "hangversenyciklust" rendezni. A mi koncertjeink mindig kapcsolatban lesznek az aktuális operaprodukcióval, egyfajta szellemi hátterét teremtve meg annak. És ahogyan operaházként mi vagyunk a Mozart-operaház, úgy hangversenyteremként a Theater an der Wien lesz a Beethoven-kultusz egyik fontos jövőbeni helyszíne. Hiszen ő sokáig itt lakott, szimfóniáinak csaknem felét itt mutatta be, mint ahogy itt zajlott le a zongoraversenyek, a Hegedűverseny, a Krisztus az Olajfák hegyén vagy a Missa solemnis egyes részeinek ősbemutatója is.

- A KlangBogen fesztivál vezetőjeként ön hangsúlyozottan nem kívánt barokk operákat színre vinni. Mint mondta: úgy érzi, ez "belezavarna" az operaritkaságokból, illetve kortárs darabokból kialakított művészi arculat tisztaságába. A Theater an der Wien intendánsaként meghirdetett műsorpolitikájának - a Mo-Mo koncepciónak - viszont egyik fontos pillérét alkotják a barokk művek. Mely korabeli hangszeres együttesekre számít e programvonulat kiépítésében?

- Példaképem e tekintetben a zürichi operaház saját barokk zenekara. Az alapkövet ott Harnoncourt tette le, erre épített azután William Christie. Zürichben tehát működik egy "zenekar a zenekarban", amelyre rá lehet bízni a barokk operák megszólaltatását. Ez az ötlet viszont a mi esetünkben is kézenfekvő, hiszen a Bécsi Szimfonikusok számos tagja játszik például a Concentus Musicus Wienben. Így tehát a megoldást nálunk is egy, a Bécsi Szimfonikusokból "kikristályosított" speciális együttes jelenti majd amellett, hogy természetesen maga a Concentus Musicus is játszani fog barokk operákat.

- De nem jelenti-e a Mo-Mo koncepció a műsorpolitikai lehetőségek indokolatlan leszűkítését? Hiszen ön néhány évvel ezelőtt nagy sikerrel vitte színre a KlangBogen fesztivál keretében Louis Spohr Faustját. Itt vár tehát újrafölfedezésre a korai romantikus repertoár...

- Műsorpolitikai koncepciómat az első két évben, 2007-ben és 2008-ban az említett Mo-Mo cölöpök jelölik ki; nagyjából tehát az 1650-1800 közötti operairodalom. Ehhez járul azután a 20. század második fele vagy még inkább utolsó húsz éve. 2009-től azonban nagyon is el tudom képzelni a repertoársávok kibővítését. Hogy csak rögtönzésszerűen mondjak egy példát: ott vannak mindjárt a korai Verdi-operák első változatai, amelyek fölöttébb érdekesek...

- Igen... De ne mégis inkább A bűvös vadászt?

- A bűvös vadászt a közeljövőben a Volksoper tervezi színre vinni. Mindkét másik operaház vezetőjével egyeztetek, még akkor is, ha Berger úrral, a Volksoper igazgatójával pillanatnyilag jobban tudok kommunikálni, mint Ioan Holenderrel... Igyekszünk elkerülni a "berlini modellt", amelynek eredményeként előfordul, hogy mindhárom házban azonos időben ugyanazon darabokat játsszák. Itt tehát részemről is szükség lesz az önkorlátozásra. Persze nem Mozart esetében! A Mozart-témában a másik két úrnak kell majd újragondolnia, hogy van-e még számukra értelme a Theater an der Wiennel vagyis a par excellence Mozart-operaházzal szemben ringbe szállni. Megint más a helyzet, ha például a Volksoper továbbra is abban a konvencionális irányban halad, amelyet Flotow Mártájának legutóbbi színrevitelével vett célba. Ha a Volksoper tervezett Eladott menyasszony- és Bűvös vadász-produkciói is ilyen maradiak lesznek, akkor valószínűleg kedvet fogok érezni arra, hogy ezt a két művet, amelyek amúgy is igen jól illenek a Theater an der Wien színpadára, másfajta szcenikai felfogásban mutassam be.

- Tehát lehetségesnek tartja a műsorbeli megkettőződéseket?

- Igen, de csak nagyon indokolt esetben. Hangsúlyozom, hogy az egyeztetés, az önkorlátozás parancsa rám is vonatkozik. Nagyszerűnek tartom például, hogy a híres osztrák jazzmuzsikus, Joe Zawinul klubot nyitott Bécsben. Ugyanakkor nem örülök neki, mert szerettem volna a Theater an der Wienben jazz-sorozatot indítani. Zawinul vállalkozása mellett pedig kérdéses, lenne-e még értelme... De hát ez a szép a kulturális menedzseri szakmában: az embernek tudomásul kell vennie, hogy egy adott helyen dolgozik, és ott kell kreatívnak lennie! Meg kell találnunk a piaci kínálatnak azokat a réseit, amelyek művészileg már érdekesek, de még vonzzák a közönséget is. És éppen ez az, amiért ezt a munkát olyan szenvedéllyel csinálom. Tanulmányaim folytán szerencsére rendelkezem a szükséges közgazdasági-matematikai ismeretekkel, hiszen mesterségem alapját ezek képezik. Ám ha egy hétig csak ezzel foglalkozom, depresszióba esem. Szükségem van a művészi dimenzióra, a kreatív tervezésre, az egyes produkciók egymással való összefüggésének a kifundálására. Mert ahol éppen dolgozom - és ez jelenleg Bécs -, ott szeretnék valami különlegeset létrehozni.