- Az a szerencsém a családi háttérrel, hogy a nagyszüleim még egyszerű emberek voltak: mesterek. Az egyik ágon például falun élő és dolgozó órásmesterek. Az egyik ágon jászságiak, a másikon dunántúliak, de úgy, hogy Lengyelországból a 19. század közepén ide került vend származású politikai menekült dédnagypapa és hasonlók keveredéséből jött létre a családom. Azonban már mindkét szülőm tanár volt, anyám gimnáziumi, apám polgári iskolai tanár, és a következő lépésben én már egyetemet végzett ember lehettem. Tudom, a jó családi háttér kincsesbánya a gyerek életében, másrészt viszont azt gondolom, hogy az egyszerűbb háttér, annak a kihívása szintén lehet jó életmodell. Két szempontból is: az egyik az, hogy az ember a maga ezoterikus, pici szakmájában jobban érzi, hogy a társadalom nagy része milyen más dolgokat csinál, és mekkora luxus az, amit én magam művelhetek. A másik az, hogy nagyon sok minden hiányzik ebben a háttérben - esetemben például a valamirevaló nyelvtudás, és sok egyéb is hiányzott -, amit később meg kell próbálni pótolni. Adott esetben itt a családi vonalak keveredése segíthet.

(Itt említem meg, hogy nagyon szerencsésen találtam meg életem párját, Révész Dorritot. Az ő családja volt az, ahol nyelveket tudtak, meg hogy miért fontos Thomas Mann és így tovább. Apámnál Mikszáthot, Gárdonyit, Tolsztojt olvastam, tehát egy másfajta műveltségi körből léptem át emide. Némi kritikai érzék végig megmaradt bennem. Talán komikus, hogy bár tizenhét éves korom óta elsősorban Budapesten élek, de valahogy még mindig úgy érzem, vidéki vagyok, és emiatt sokszor nem vagyok köteles úgy viselkedni, mint egy fővárosi. Ezzel ezt a zárójelet bezárom.)

No most a családi háttér és a zene: apám volt az, aki a tanári diploma mellé - gondolom - valami zenét tanult. De ő maga nem játszott hangszeren. Énekelni szeretett. Gyerekkoromból maradtak olyan emlékeim, hogy a romantikus dalrepertoárt kellett kísérnem, amikor vendégek jöttek hozzánk, mert apám énekelt - de az igazi hobbija a kórusdirigálás volt. Azt se tanulta. És nagyon is sikeres volt az életének abban a szakaszában, amikor ezt a luxust még megengedhette magának. Jászladányi polgári iskolai kis diákkórusával (Jászladányban születtem, a szüleim ott ismerkedtek meg; ott volt az első munkahelyük) a harmincas években meghívták az Éneklő Ifjúság egyik első nagyobb országos találkozójára. Úgy tudom, hogy az ő kórusa volt az egyetlen vidéki résztvevő. Kerényi György, Bárdos Lajos válogatták ki a meghívandókat. Állítólag nagyon sikeresen és jól énekeltek Kodályt és egyebeket. Később, amikor Székesfehérvárra került tanárnak, és a család odaköltözött, egy tanár kollégájával csinált egy kamarakórust, és a 18-20 főnyi vegyes karral angol meg olasz madrigalistáktól Kodályig mindenfélét énekeltek. Úgyhogy itt kezdődött el nálam valami.

Aztán zongorázni is taníttattak. Kicsit későn; ma már látom. Tizenhárom éves lehettem, amikor ez elkezdődött, Székesfehérvárott, a zeneiskolában. Pestről jártak le tanárok, Farkas Ferenc volt az igazgató. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy hallatlanul lelkes és rettenetesen tehetséges fiatalember volt a tanárom, Waldbauer Iván, a nagy hegedűs Waldbauer fia. Ő tanított zongorára, sőt szolfézsra is hozzá jártunk. Aztán sajnos nagyon hamar - kevéssel azután, hogy én Gyermekeknek-darabokkal pódiumra léptem - elhagyta az országot: elment Amerikába. (Egy darabig a New York-i Bartók Archívumban dolgozott, majd a reneszánsz zene specialistájaként a Brown Universityre került. Évtizedekkel később találkoztunk újra először; nagyon megható volt.)

Később mi is átkerültünk Szegedre. Itt folytattam a zongorázást. Először egy Szabó András nevű, Békéscsabáról bejáró tanárnál, aki valószínűleg nem tanított jól zongorázni, de elültette bennem azt, hogy létezik egy Bartók Béla, akinek vannak olyan művei, mint a Szabadban, a Kilenc kis zongoradarab - amikor ezek senkit sem érdekeltek. Ezeket ô játszotta is koncerten. Bizonyára ez is szerepet játszott a későbbi Bartók-orientációmban.

Majd Zempléni Kornél kezdett lejárni hetente tanítani a szegedi konzervatóriumba, és ő gondolta azt, hogy zenész pályára kellene mennem. Ő hozott fel Pestre. Egy darabig nála tanultam zongorát, az ő ösztönzésére tanultam C. Nagy Bélánál egy kis zeneszerzést, és mi- után látta, hogy nem lennék pódiumzongorista, viszont az összhangzattani elemzések, az analízis, egy-egy kottának a tele-jelölése a számomra fontos és érdekes, hogy előadások, különböző interpretációk érdekelnek, ő mondta azt, hogy "Laci, nem akarsz zenetudományra menni? Ott van például Szabolcsi Bence, aki akár a Karnevált is eljátssza egy zenetörténet-órán." Én persze nem voltam erre képes a későbbiekben, de Zempléni ösztönzése révén léptem erre a pályára.

És valahogy akkor - nem is tudom pontosan, miért - úgy adódott, hogy felvételi dolgozatként nagyképű címmel ("Bartók Béla fúgaművészete") írtam elég sok oldalt, amihez akkoriban rengeteget kellett másolni, és rengeteg partitúrát kellett megpróbálni hallani, mert hanglemezek nem voltak, és a kottákat sem lehetett kikölcsönözni, mivel csak egy vagy két példány volt belőlük. Szóval én szépen lekörmöltem nemcsak a Szólószonáta fúgáját, hanem a Concerto fináléjának és első tételének megfelelő részleteit is. Még mielőtt a tanszékre kerültem volna, mintha már munkálkodott volna bennem valami, ami olyan, mint a kutatómunka.

- Érdekesnek találom, hogy már itt megjelenik a "tudós" stílus, a "learned style", amely később Haydnnál is foglalkoztatott téged. Talán nem véletlen, hogy a fúgaírást vizsgáltad első tudományos munkádban.

Hadd kérdezzelek még a régi környezetedről. Azt mondod, hogy - valamelyest öntudatosan - nem érzed magad fővárosinak, a vidéki környezet fontos a számodra. Ezt, amennyire tudom, ma az utazásokon találod meg. Sokfelé jársz, egyrészt szakmai céllal, másrészt rendszeresen szervezel nyári utazásokat.

- Először is be kell vallanom, hogy rossz a lelkiismeretem, mert bár a családom jó része vidéken él, én sajnos nem járok eleget a magyar vidékre. Nem járok annyit, amennyit szeretnék, nem tanítok egyik vidéki egyetemen sem, mint nem egy kollégám. Szóval, amikor egyszer-egyszer eljutok Szegedre, Debrecenbe, Miskolcra vagy máshová, mindig úgy érzem: mért is nem vagyok én itt gyakrabban? Talán csak egy vagy két olyan város van, ahol az évtizedek során szakmai okokból gyakrabban jártam: Szombathely a Bartók Szeminárium és Fesztivál miatt, Sopron a Régi Zenei Napok miatt, és Győr, ahová egy időben gyakran meghívtak előadást tartani. De lelkiismeret-furdalásom van.

Ahová istenigazából szeretek a családommal együtt járni, azok bizony inkább a nyugat-európai országok, melyek számomra végtelenül sok felfedeznivalót tartogatnak. Nem tudom, melyik kollégám hogyan tudja föltölteni magát a következő évre, hogyan tudja kipihenni magát. Mikor a gyerekek kisebbek voltak, akkor próbálkoztunk a Balatonnál, a Zenei Alap üdülőiben, egyebütt pihenni. Én tulajdonképpen nem szeretek két hetet, pláne hosszabb időt ugyanazon a helyen lenni. Továbbá sose érdekelt, hogy legyen valahol egy kis vityilló, egy kis ház, ahová az ember elvonulhat a fővárosból. Nekem ez a menedék a sátor és az autó, amivel utazom. Harminc éve kezdtük el. Akkor még a gyerekekkel, az utóbbi időben inkább már csak a feleségemmel - úgyszólván nem múlik el nyár, hogy ne mennénk el. Ezek az utak elsősorban nem szakmai szempontból fontosak számomra, mert töredelmesen bevallom, hogy amikor megérkezem valahova, nem azt nézem: milyen zenei múzeum is van itt? Vagy hogy Bartók melyik teremben játszott koncerten, megvan-e még az? Hanem elsősorban azt a fajta kikapcsolódást keresem, amely egyszerűen kimossa a fejemből tizenegy hónap szakmai gondjait.

Szóval a legboldogabb akkor vagyok, amikor például... Mondok egy kedves szituációt: amikor a francia vidéken járhatunk autóval faluról falura, egy város környezetében, ahol látszik, hogy mondjuk egy híres román katedrális kisugárzik, és mindenütt otthagyja a lenyomatát - egyre kisebb léptékben, és egyre bűbájosabb módon. Ilyen emlék például Cluny, az európai művelődés történetének egyik bölcsője, amiből ma már csak romok vannak, de kisugárzik mondjuk Paray-le-Monial híres templomára, az meg tovább sugárzik falusi templomokra. Végül az ember már olyan kis helyekre jut el, ahol egy-kétszáz ember lakik, de van a 12-13. századból egy pici templom, s annak van egy homlokzata, ahol megpróbálják egy kis kapu körül és a fölött megjeleníteni mindazt, ami a legfontosabb: a teremtést, az utolsó vacsorát, a keresztre feszítést - s természetesen a helybéli nemes urat, aki a pénzt adta a templomra. Mindennek olyan bája van, mintha egy népművészeti tárgyat látna az ember. Persze azért nem akárkik csinálták.

Egy idő után fölfedeztük, hogy a természet milyen szép. Jó, mi már nem leszünk igazi hegymászók, de milyen remek dolog kétezer méter fölött sétálni, gleccserekre lépni! Ilyen az a természet, ahová csak a magunkfajta őrültek jutnak fel, ahol semmi ember alkotta dolog nem látszik, mondjuk a Mont Blanc némelyik gleccserének környékén. Ez az igazi kikapcsolódás: a dolog megtervezése, a térképek előzetes nézegetése, az egész napot kitöltő "munka", ami közben szinte eszembe se jut, hogy otthon min dolgozom. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy az ember szeret fényképezni. Nem azért, hogy csináljon valamit a képeivel, hanem hogy elkészíthesse otthon a saját albumait, s ha éppen úgy érzi: most megbolondulok a munkától, akkor fölüt egy albumot, és saját magának átlapozza, és visszaemlékezik arra, hogy az milyen szép volt.

- Vonzódsz a vizualitáshoz. Mert fotókat is készítesz, amint mondod, albumokat - ezekből én is láthattam néhányat -, de tudományos munkádban is fontos eszközöd az ábrázolás. Hogy mást ne mondjak: a kottapéldáidat olyan gondossággal készíted el, hogy évtizedeken át változtatás nélkül megjelenhettek. Ugyanakkor a zene különböző aspektusait is szívesen ábrázolod: a zenei struktúrát, formát, folyamatokat.

- Ez kényes terület. Meg kell mondanom, hogy itt egy kicsit összekeveredik a tanár és a kutató tevékenysége. Néha az oktatás miatt egy adott közegben, egy osztály előtt, akik már ismernek engem, ügyesen, jól használható valamifajta ábrázolás. Aztán ha az megjelenik egy tanulmányban vagy egy könyvben, másokat esetleg zavarba hoz. Emlékszem, amikor a Haydn zongoraszonátáiról magyarul írt könyvem amerikai kiadása készült, egypár táblázatot átdolgoztam, és néhány ábra helyett szöveget írtam. Kedves barátom, Malcolm Bilson, azt hiszem, ezt mondta: "Azok a campingjelek", és igaza volt, mert különböző formákat - szonátaformát, háromrészes formát, egyebet - lineárisan próbáltam ábrázolni, vagy például mondjuk a 4/4 egy kocka, a 3/4 egy kör, a 6/8 két összeérő kis kör volt. Ezek valóban nagyon praktikusak, de nem biztos, hogy egy könyvben elég jók. Szóval természetesen van ilyenfajta készségem, de néha talán túlzásba is vittem a dolgot. Az efféle vizuális segédeszköz egyébként úgy használható, mint ahogy az analízisben annyi minden más. Hiszen tudjuk, hogy a szimbólum nem a tartalmat takarja, hanem rövidítés. És hogyha tudjuk és elhisszük, hogy ez a rövidítés csupán egy gyors emlékeztető valami hosszan leírhatóra, akkor talán nincsen baj. De nagyon kell vigyázni, mert a különböző szaknyelvek vagy nemzeti tradíciók folytán egy másik közegben furán veheti ki magát az, amit Magyarországon alkalmazunk. Éppúgy, mint megfordítva.

Ha már itt tartunk, akkor azt azért el kell mondanom, hogy egy idő után próbáltam mindent úgy diszponálni egy tanulmányban vagy könyvben - és a növendékeimet is igyekszem erre szorítani -, hogy ha a munka idegen nyelven, valamely konkrét világnyelven megjelenne, akkor ott is kommunikáljon. Mert azért hál’Isten ez mégiscsak egy kicsi és bizonyos fokig máig koherens szakma. Nem szabad, hogy létezzen csak magyar zenetudomány, amely nem érdekli az amerikai vagy a svéd zenetudóst. Nem szabad, hogy ők olyan módon írjanak, amire mi azt mondjuk, ez nem a mi világunk, ezzel nem törődünk. Megemlítek egy apróságot - ezzel talán vihart kavarok, s fejemre hozom a bajt: azt tudniillik, hogy ha lehet, én nem használok a zenetudományi dolgozataimban szolmizációt, szolmizációs utalásokat, jóllehet rendkívül praktikus, és számomra is meg az összes magyar kollegámnak pillanatok alatt jelent valamit. De tudom, mert tapasztaltam, hogy ha egy bármilyen komoly könyv szolmizál, akkor azzal például az angol-amerikai nyelvterületen csak rétegolvasókhoz jut el. Akik jártak a kecskeméti Kodály Intézetben, és most Angliában vagy Amerikában tanítanak, azok boldogan fogják használni. A többi - a többség - az ilyen munkát valószínűleg be fogja csukni. Nem tagadom, ezt a tapasztalatot részben onnan szereztem, hogy Lendvai Ernő kései munkái - amelyekből egyre több angolul is hozzáférhető - éppen a szolmizálás miatt váltak csupán lábjegyzetben megemlített zenetudományi irodalommá. Nem olvassák, nem foglalkoznak vele.

Messzire kanyarodtunk attól, hogy van﷓e bennem vizuális hajlam, de a szaknyelvben valóban néha ábrákat is használok analitikus rövidítésként.

- Említetted a tudós és a tanár konfliktusát. De mennyiben inspirálja egymást a kettő? Noha először, azt hiszem, tudományos pályád indult el, azért tanítani is elég hamar kezdtél el, s a tanítás végigkíséri pályádat.

- Azzal kezdem, hogy szerencsésnek tartom, hogy nem tanítottam, illetve nem taníthattam mindjárt az elején. A Széchényi Könyvtárban dolgozhattam, onnan kerültem át ide, a Zenetudományi Intézetbe - Denijs Dille asszisztenseként a Bartók Archívumba -, és megszoktam, hogy amit az ember tud és talál, azt megpróbálja megfelelő tanulmányok formájában kommunikálni, nemzetközi konferencia-előadásként megfogalmazni. Csak ez után tanítottam. Életemben először egyébként Amerikában - nem rendszeresen, de Jan LaRue, mentorom és barátom óráján tanítottam a New York Universityn. LaRue írt ezek után egy levelet Szabolcsi tanár úrnak, hogy látja, milyen kiválóan tanít Somfai, és reméli, ennek itthon is hasznát veszik. És amikor visszajöttem 1969-ben, Bartha tanár úr pedig amúgy is Amerikában dolgozott, Szabolcsi tanár úr megtisztelt azzal, hogy kvázi vegyem át azt, amit Bartha tanít. Így kezdődött.

Szerintem előnyös, ha valakinek kezdettől megvan a kutatási háttere. Mert nehezebb egy tanári pályáról jelentős kutatói mellékágat létrehozni, mint megfordítva. Tehát '69﷓ben kezdtem el tanítani. Abban a szerencsében volt részem, hogy nem kellett általános zenetörténetet tanítanom, eltekintve egy rövidebb szakasztól, amikor a beteg Pernye András helyett nekem kellett tanítani és vizsgáztatni. Éppen Kocsis Zoltánt, Ránkit és ezeknek a nagy tehetségű fiatal zenészeknek az osztályát. De általános zenetörténetet soha nem tanítottam, s ennek a hátrányát érzem is, mert óriási lyukak tátonganak napra kész általános zenetörténeti tudásomban. Viszont az, hogy a zenetudományi tanszakon kezdhettem el tanítani, előadásszerűt és proszeminárium- meg szemináriumszerűt, nagyon fontos volt.

Az az igazság, hogy kezdettől fogva megengedhettem magamnak azt, ami nem jut mindegyik kollégának: hogy voltaképpen csak azt kellett tanítanom, amit úgyis kutattam, vagy ha nem is kutattam, de kedvem támadt belekóstolni. Így került hozzám egy idő után Bach, ugyanis Gárdonyi Zoltán óta voltaképpen nem akadt, aki Bachot tanítson. Vagy egy darabig tanítottam a 20. század olyan avantgárd mestereit is, mint Varèse és a többiek, amit aztán egy volt növendéknek továbbadhattam. De végül is főleg azt tanítom, amit kutatok is. Két jó dolog sül ki ebből. Az egyik, hogy ha jól sikerül az óra, akkor a zenetudós-jelölt valószínűleg többet, specializáltabbat kap, mint amit egy tankönyvből elolvashat. Tehát egy kicsit fölkeltem az érdeklődését a kutatás iránt. Az én szempontomból meg természetesen nagyon is fontos: az az előnye ennek a kettős életvitelnek, hogy az ember a növendékek szemébe nézve mindig látja, hogy amit mond, annak van-e még füle-farka, van-e kihívásértéke vagy sem. Nem biztos persze, hogy a zenetudós-jelölt mindig tudja, melyik tanári közelítés a legjobb a számára. De bizonyos problémákat minden tanár a növendékein próbál ki először, s megbizonyosodhat róla, érdekli-e ez a fiatalabb zenetudósokat. Most, hogy hetven éves leszek, a Zeneakadémia az emeritus professzori címmel tisztelt meg, tehát hivatalosan folytathatom a tanítást, amíg csak megy. Nagyon hálás vagyok ezért: mert ha nem taníthatnék, nem érezném jól magam, s az ember valószínűleg sok szempontból beszűkülne.

- Fő témáid, Haydn és Bartók régóta kísérnek. Széchényi Könyvtár-i munkád kapcsán Erkellel, Liszttel is foglalkoztál, a tanítás Bach felé is megnyitott, hanglemezek kísérőfüzeteiben, komoly kísérő tanulmányaiban Beethoven-kvartetteket is elemeztél, Webernről könyvet írtál. Mit érzel legkedvesebb témádnak vagy témáidnak?

- Erre valószínűleg azért egyszerű a válasz, mert ez a két fő téma, Haydn és Bartók, szinte egyformán fontos a számomra. A jelentőségük az, hogy az ember a napi munkájában - ez persze egy idő óta már inkább Bartók - szüntelenül abban a boldog, kontrollált helyzetben van, hogy egy igazi, számára nagyon fontos zseninek az életművével foglalkozhat. Valaki, aki morálisan mindenkire kisugárzik, és hatással van arra, aki csak foglalkozik vele. Szóval azt hiszem, igazán nagyképűnek, önteltnek nem lehet lenni, ha az ember Bartókkal foglalkozik. Ha másért nem, azért, mert naponta töredelmesen be kell vallania: ahhoz képest, hogy mennyit dolgozott Bartók (zsenialitásáról nem beszélünk), az ember... hát... nem igazán állja meg a helyét. Ha pedig az ember Haydnnal foglalkozhat, akkor változatlanul úgy érzi, hogy egy korszak kapcsán az egyik legnagyobb újító, az egyik legnagyobb, iskolateremtő mester közelségében lehet, és egy-egy saroknyival odébb pillanthat bele ebbe a zegzugos dologba, ami az életmű.

Talán az alkatom is olyan, meg az életutam is úgy alakult, hogy nem túl szétágazó a munkám, e körül a két csomópont - meg néhány bolygószerűen a tájon mozgó téma - körül dolgozhattam időm nagy részében. Nem hiszem, hogy ez unalmassá válik. Legalábbis egyelőre még nem érzem, hogy az volna. Főként amiatt a szerencsés körülmény miatt, hogy a Széchényi Könyvtárban, illetőleg a Bartók Archívumban mint könyvtáros vagy archivárius a napi munkában is szüntelenül magukkal az eredetikkel foglalkozhattam. Ez folyamatosan arra szorítja az embert, hogy a témájában ne különítsen el, és ne akarjon elkülöníteni egy részt, amit szeretne megírni, befejezni, kipipálni. Ehelyett állandóan azt látja, hogy mi mivel kapcsolódik össze. Számos nagy, az enyémnél jelentősebb életművű kollegám itthon is és külföldön is ilyen vagy olyan típusú zenetudományi kutatásban hozta ki magából a legtöbbet. Az egyik forráskutató, a másik általában a történetet írja, a harmadik műfajtörténetet ír. Én sose jutottam el idáig, pontosabban esetleg egy-egy munkában viselkedtem így. De ezek a témák öngerjesztő módon mindig összekapcsolnak területeket.

Tegyük fel, az ember látszólag a legrabszolgaibb filológiai munkát végzi, mert egy kézirattal kapcsolatban írásokat, a kotta rasztrálását vagy egyebeket kell nézni, de közben állandóan olyan forrás kerül a kezébe, amelyik a lánc másik végén konkrétan az interpretációra mond el hirtelen valami újat, amit addig nem vett észre. Ekkor persze azonnal tovább lehet hasznosítani az így megszerzett, hasznos kis adatot, ha például egy muzsikussal konzultálok, vagy amikor egy DLA-szemináriumot tartok. Egyébként, miután az ilyen munkának a kronológia mindig nagyon fontos eleme (hol tartunk Bartók vagy Haydn életében, működésében), meg a műfaj, a zsáner is (tehát hogy ez itt egy zenekari mű, emez kamarazene, az billentyűs kompozíció), az ember állandóan több koordinátás rendszerben látja maga előtt a kutatási témáit. Ami szerintem megint végtelenül frissítő, új ötleteket hozhat, és egyszerűen nem nagyon engedi, hogy valamibe beleragadjunk, és ne tudjunk belőle kimászni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az én munkám, mint annyiunké, nem rekedt meg néha évtizedekre valami mellett, de annak nem ez az oka, hanem külső okai vannak. Például egy projektet nem lehet befejezni, nincs meg hozzá a kiadó, vagy az ember nem kapja meg az engedélyt, hogy valamit csinálhasson.

- Mivel foglalkozol most? Mit szeretnél feltétlenül megvalósítani?

- Ez az a pont, amikor az ember már elkezd gondolkodni azon: vajon mit tud még befejezni. Az az igazság, hogy Bartók-ügyben két nyomasztó terhet érzek a nyakamon, mert mindkettőt elkezdtem - s miattuk nem tudok azon gondolkozni, hogy ha most jutna rá időm, akkor mivel szeretnék foglalkozni. Az egyik a Bartók-összkiadás, melynek előkészítésén azóta, hogy a Bartók Archívumba betoppantam és Dille asszisztense lehettem (1962-63-ban volt), dolgozom, és azóta megannyi zsákutcát megértem. De most tartunk azon a ponton, hogy a mintakötetek, az alapok lerakásával talán megkezdhetjük az egész kivitelezését, és amikor majd kigyullad a zöld fény, akkor megjelenhetnek a kötetek. De ennek természetesen legfeljebb az elejét fogom megérni.

A másik, ami sokkal jobban nyomaszt, mert nem volna szabad ilyen sokáig húzódnia, az Bartók zeneműveinek tematikus jegyzéke. Ezen voltaképpen másfél évtizede kezdtem el dolgozni, hiszen a műjegyzék számozása régen megvan, és mégis csak részei készültek el. Ha már nem leszek teljes állású munkatársa a Bartók Archívumnak, akkor lehetséges, hogy elsősorban ezzel kell foglalkoznom - mert egyszerűen kötelességem, hogy amit egy bizonyos módszer szerint elkezdtem, azt fejezzem is be. Aztán majd adott esetben - miként a Köchel-jegyzékből is születtek későbbi és jobb kiadások - talán jöhet egy újabb, de legalább az alap legyen meg. Tehát tudom, mit kell csinálnom, de hogy mit szeretnék, azt nem.

Az, amit szeretnék csinálni, néha a tanításban adatik meg. Megvallom őszintén, olykor boldogan tanítok olyasmit, ami nem ehhez a két témához kapcsolódik. Örömmel tanítottam például az elmúlt félévben is Beethoven kései vonósnégyeseit. Mert számomra is felfrissítő újra találkozni ezzel a muzsikával, és felfrissítő az a lehetőség - s ez tán summája is lehet ki-ki munkájának -, hogy azt taníthatom, amit a művészet "kánon"-jának szokás nevezni - ami a legfontosabb, ami nem szabad hogy hiányozzon a közönség ismereteiből, s különösen nem a muzsikusok képzéséből, hogy annak rangja legyen. Hogy az ember meggyőzhesse a mostani fiatalokat arról: lehet, hogy van ennél tetszetősebb, egyszerűbben megismerhető dolog, de ha ezt nem ismeritek, ha nem tudjátok, hogy menynyivel minden más fölött áll egy-két ilyen csodálatos zenei mestermű-együttes, akkor nem vagytok jó zenészek.