- Szemmel láthatóan jól vagy. Sokat dolgozol?

- Nem eleget. Most éppen rövid szünetet tartok. Megjelentek az utolsó munkáim, kértem tehát egy német ösztöndíjat, hogy további Liszt-leveleket kutathassak, de nem kaptam meg - ahogy hallom, a németek is takarékoskodnak mostanában. Így saját költségemen fénymásolatokat hozatok, ezek megérkeztére várok. Itthon kényelmesen tudok dolgozni velük. Időm van, hiszen már tizenötödik éve nyugdíjban vagyok. Amint betöltöttem ötvenötödik évemet, azonnal elküldtek a Gondolat Kiadótól, ahol közel negyedszázadon át voltam szerkesztő.

- Ne szaladjunk ennyire előre, ne rögtön a nyugdíjjal kezdjük!

- Azzal kell kezdenem, ami régóta nyomaszt: mélységesen és őszintén szégyellem magam a németek által elgázosított és a magyar nyilasok által Pesten a Dunába lőtt, falhoz csapott, mintegy százezer magyar - és milliónál is több európai - zsidó gyerek emléke előtt, amiért nekem szerencsém volt, és ma is itt lehetek. Kilenc és fél éves voltam, amikor a németek megszállták Magyarországot. Budapest szívében laktam, így megúsztam az auschwitzi deportálást, és a sárga csillaggal megbélyegzett, zsúfolt házban, szeptember végén megérhettem a tizedik születésnapomat. A nyilas uralom alatt csak hajszál választott el a Dunába lövetéstől: az Oktogonon (akkor Mussolini téren) bujkáltunk a szüleimmel, két bátor hölgynél. Karácsonykor - egy feljelentés nyomán, számos ember Dunába lövése után - beállított egy fegyveres nyilas (az én csengőfrászom innen ered), aki nem fogadta el hamis papírjainkat. Szüleimmel magam is kabátban, sapkában álltam már, hogy a két saroknyira levő Andrássy út 60-ba kísérjen. Szerencsénk volt: közeli vesztét érezve meggondolta magát, s az ostrom alatt minket bújtatók lakásában bujkált. Ezalatt a háromnegyed év alatt - amelynek megaláztatásai és rettegései egész további életemet meghatározták - agyonféltett kislányból egyszeriben felnőtté váltam, máig a legrészletesebben emlékszem mindenre.

Addig egymást is nagyon szerető szülők szép és meleg otthonában gyerekeskedtem. Édesapám a Park Szanatórium műtősebész főorvosa volt. Szüleim roppant puritánul éltek, így is neveltek. Nekik köszönhetem, hogy már kisgyerekként tanulhattam idegen nyelveket, nyolcéves koromtól zongoráztam - erre a háború után, súlyos anyagi gondjaik ellenére is áldoztak. Mindhárman túléltük az üldöztetést, a háborút, de apám elvesztette egzisztenciáját. Kórházi osztályt, amire a diszkriminációs törvények miatt mindig hiába vágyott, az új urak sem adtak. 1945 nyarán - az elviselt meghurcoltatások következményeképpen - súlyos infarktust kapott. Később sem engedték operálni, csak rendelőintézeti ambulanciákon dolgozhatott. Amikor Sztálin megindította az úgynevezett "zsidó orvosok" kirakatperét, ennek hullámai Magyarországot is elérték. Ez okozta az újabb infarktust, amely 1952 decemberében, Sztálin halála előtt néhány hónappal elvitte édesapámat. Ötvenkilenc éves volt, anyám negyvenegy - én tizennyolc, érettségi előtt álltam.

- Minek szántak a szüleid?

- Orvosnak. De egy idő után a zongorázás olyan komolyan kezdett érdekelni, hogy a zene irányába fordultam. A Budapesti Zenei Gimnáziumban érettségiztem, a zongora főtanszakot a Konzervatóriumban végeztem. Az persze kiderült, hogy pianista mégsem lesz belőlem. 1951-ben a Zeneművészeti Főiskolán megalakult a zenetudományi tanszak, ahová érettségi után, 1953-ban szerettem volna bekerülni, de csak másodszori próbálkozásra, 1954-ben vettek fel. Addig két félévből vizsgáztam az ELTE francia-magyar szakán. A második félévben vendéghallgató voltam a Zeneakadémián, Szőnyi Erzsébet szolfézsóráin. Neki köszönhetem, hogy felvettek a zenetudományi szakra, és azt, hogy egyik osztályában megismerkedtem férjemmel, Kertész Iván operaszerkesztő-kritikussal, akivel első randevúnk 50., házasságkötésünk 47. évfordulóját ünnepeljük az idén. Életem fénypontja volt az akadémiai öt év; csodálatos, zseniális tanárok tanítottak: a főtárgyakat Bárdos Lajos, Bartha Dénes, Gárdonyi Zoltán, Kókai Rezső, Szabolcsi Bence, a melléktárgyakat Horusitzky Zoltán, Maros Rudolf, Harmat Artúr, Járdányi Pál. Öten kezdtük, hárman fejeztük be: Révész Dorrit, Fábián Imre (az Opernwelt című folyóirat néhai főszerkesztője) és én. Közben a forradalom után férjhez mentem. Diplomamunkámmal - kislányom, Márta születése miatt - két évet késtem. Már ennek tárgya is Liszt Ferenc volt, azóta is az ő élete és művészete maradt tudományos tevékenységem fókuszában. Róla írott monográfiám (Liszt, 1966) minden újabb verziója (1973: németül, 1980: magyarul, 1987: németül és angolul) bővített és javított változat. Műveiről részletesebb elemzéseket Liszt-kalauz (1987) című könyvemben publikáltam. 1981-ben lettem a zenetudományok kandidátusa, ’82-ben bölcsészdoktor, 2003-ban pedig (két, Liszt családi leveleit tartalmazó kötet: Franz Liszt. Lettres à Cosima et à Daniela. Sprimont, Mardaga, 1996, illetve: Franz Liszt. Briefwechsel mit seiner Mutter, Eisenstadt, 2000, valamint számos tanulmány elismeréseképpen) az MTA doktora.

- És közben 1990-ig állásban voltál?

- Igen. Két évig könyvtáros gyakornokként dolgoztam az MTA könyvtárában, onnan a Széchényi Könyvtár Zeneműtárába kerültem, ahol akkor a felejthetetlen Vécsey Jenő volt a vezető. Nagyon szerettem és becsültem őt. 1966-ban hívtak a Gondolat Könyvkiadóba, huszonnégy évig voltam az Irodalmi és Művészeti Szerkesztőség felelős szerkesztője. Nagyon sok könyvet szerkesztettem, több polcot töltenek meg. Voltak közöttük nemszeretem kéziratok és nem a szakmámba illők, de több fontos zenei tárgyú munkát kezdeményezhettem és gondozhattam. Mégis rossz szájízzel gondolok vissza a munkahelyemre: nagyon megszenvedtem a cenzúrát és a kötelező öncenzúrát, a főnökség inkorrektségét. Sohasem tartoztam a kegyeltek közé. 1989 őszén, ötvenötödik évemet épp hogy betöltve, akaratom ellenére, nevetséges javadalmazással nyugdíjaztak.

- Nem jelentett hátrányt, hogy nem tudományos intézményben dolgoztál?

- Dehogynem, nem is kicsit: tudományos munkámat kizárólag szabad időmben végezhettem. Külföldi kongresszusokra nem küldtek, nem hívtak. Elmúltam negyven, amikor az első külföldi kutatói ösztöndíjamat megkaptam. És mindig egyeztetnem kellett a Zenetudományi Intézettel: olyasmit nem kutathattam, amire az Intézet tartott igényt.

- És még mivel foglalkoztál?

- Diákkorom óta műveltem a publicisztikát, ma már nemigen. Legjobban azt sajnálom, hogy a Magyar Rádió "Muzsikáló délután" adásának műsorvezetéséből - érzésem szerint ok nélkül - kizártak, ezt a munkát ugyanis nagyon szerettem. Amióta a Liszt Társaság főtitkára vagyok, Európában és Amerikában tartottam előadásokat. Túl a hatvanon, a legutóbbi öt évben hívtak tanítani: kétszer tarthattam Liszt-kollégiumot 3-4-5. éves zenetudományi szakos hallgatók számára, amiben nagy örömöm telt. Folytatás nem várható: van már, aki ezt a tárgyat státusban oktatja.

- Beszéljünk akkor életműved gerincéről, Lisztről. Miért éppen ő?

- Elsősorban a figura érdekelt: a színes életű, ellentmondásokban gazdag, romantikus művész, a kivételesen rokonszenves gondolkodású, a nacionalista 19. századból kimagasló európai szellem, a nagy hatású zenei újító. De az is kihívást jelentett (huszonhat éves voltam, amikor az első könyv szerződését aláírtam!), hogy akkor nem volt még tudományos hitelű, magyar nyelvű életrajza, és hogy a munkám esetleg a külföld számára is érdekes lehet. A vele való foglalkozás közben rengeteget, nagyon sokfélét tanultam.

- Hogyan és mikor lettél a Liszt Ferenc Társaság főtitkára?

- Nyugdíjazásom után az első két évben édesanyámat ápoltam - sem időm, sem lehetőségem nem nyílt állást vállalni. Anyám halála után Forrai Miklós tanár úr váratlanul felhívott, és megkérdezte, nem volna-e kedvem átvenni tőle a Liszt Ferenc Társaság vezetését. Így lettem 1992-ben, immár tizenkét éve főtitkár. Forrai tekintélyének, lelkes szervezőmunkájának köszönhető, hogy ez az 1893-ban alapított, a második világháborúig kisebb-nagyobb szünetekkel működő, Liszt kultuszát ápoló Társaság 1973-ban újjáalakulhatott. Ez a pártállamban igen jelentős eredménynek, kivételes sikernek számított. Azóta - most már 31 éve - folyamatosan működik, a rendszerváltás óta nonprofit civil egyesületként. Liszt olyan kivételes szellemiségű muzsikus volt, akinek bűvkörében élni felemelő. Voltaképpen ez az első "állásom", ahol a helyemen érzem magam. Próbálom életben tartani ezt az egyesületet (ha úgy tetszik: széplelkek számára alkalmas gittegyletet) - mint egy kis szigetet, ahol európai értelemben vett polgári stílusban kulturális értékeket, Liszt szelleméhez méltó, humánus, toleráns eszméket őrzünk és ápolunk, puszta szerelemből. Félek, már nem sokáig. A klasszikus zene iránti érdektelenség miatt a Liszt Ferenc Társaság is megszűnhet. Attól tartok, itt és most - az agresszivitás és arrogancia, a brutalitás korában, az olcsó és primitív szórakoztatóipari termékeket kultúrának minősítő korban - sokak számára már nem érték, amit én annak tartok: a tisztesség, az emberi- esség, a mások iránti tapintat és türelem, a kultúra, a környezet, a természet tisztelete, féltő szeretete.

Sajnos a tagok - nálam is idősebbek, javarészt az egykori Forrai Kórus tagjai, kisnyugdíjasok - egyre fogyatkoznak, újak alig-alig érkeznek. Ma még úgy négyszázan vagyunk. A budapesti központon kívül működik csoportunk Sopronban, Szekszárdon és Pécsett (Kalocsán már nem), csupa áldozatkész zenetanár és művész: Rázó Emőke, Husek Rezső, Király Csaba munkájának hála. Tagjainknak még sokat jelent a havi egy klubnap, az évi egy zeneakadémiai koncert. Ilyenkor, október 22-én, Liszt születésnapján kiosztjuk a rangos Nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemez Nagydíjat. Ezt neves szakemberekből álló zsűri ítéli oda a világ minden tájáról érkező új Liszt-felvételek legjobbjainak.

- Honnan a pénz a fennmaradásra?

- Kevés a pénz, egyre kevesebb. Pályázatainkra ad valamicskét az NKÖM, az NKA, a Főváros, a Terézváros. Van némi szerény tagdíj is, no meg akadnak pártoló tagok, akik többet adományoznak. A klubnapok előadói persze honorárium nélkül lépnek fel, és mi is évek óta ingyen dolgozunk. Tagjaink közt szerencsére találtam egy gazdasági és gyakorlati téren kiválóan felkészült, önfeláldozó munkatársat, Rozsnyay Judit személyében. Nélküle már rég bezártam volna a boltot.

- Van kapcsolatotok a német Liszt-társasággal?

- Mintegy tizennyolc testvértársasággal ápolunk kiváló baráti kapcsolatot - Európától Amerikán át Japánig és Ausztráliáig. A kilencvenes években még volt annyi energiám, hogy háromszor is szervezzek Budapesten Nemzetközi Liszt-konferenciát. Gyümölcsöző kapcsolatok, barátságok születtek az együttműködésből. A legutolsó 1999-ben volt, amikor sikerült egy kis pénzt szereznem, így annak ötnyelvű anyaga (Liszt 2000 címmel) nyomtatásban is megjelenhetett; szép visszhangja volt a nemzetközi sajtóban.

- Tervek?

- Újabb Liszt-levélkötetet szeretnék összeállítani, és persze publikálni, ha találok hozzá kiadót.

- Mai örömök?

- A családom: 1999-ben született Juli unokám, a férjem, a lányom, a férje - meg a barátaink. A zene, az irodalom, a társművészetek, a természet, a szép helyek (itthon mindenekelőtt a főváros és a Balaton északi partja), az utazás. Érdeklődésem erősen behatárolt: jártam már Izraelben, Észak-Amerikában, de Európa-centrikus, mindenekelőtt Itália-rajongó vagyok. Nincs se telkünk, se nyaralónk, de Európában alig akad ország, ahová ne látogattam volna el. S ez nagy szó, ha meggondolom, mely korban, hol éltem én e földön.