Többé-kevésbé magam is hasonlóképp jártam PAUL McCREESH együttesével. Szerencsére csak többé-kevésbé: az előadás virtuális margójára vegyesen kerültek felkiáltó- és kérdőjelek. Kezdjük a produkció szellemi középpontjával: a negyvenes éveit taposó McCreesh aligha sorolható a korhű régizene-interpretáció jelentős kisugárzású, szuggesztív karmester-egyéniségei közé: nem lobog, mint Harnoncourt, nem árad belőle az energia, mint Gardinerből, nem sziporkázik, mint Norrington. Õ inkább pontos és gondos, koncentrált vezető. A jelek szerint azonban mindezt tudja is magáról, s képes arra, hogy alkatának behatároltságát erénnyé változtassa. Bizonyos értelemben kamaraműként olvassa a Máté-passiót, s e koncepció megengedi, hogy a karmester ne vezényelje agyon a művet. McCreesh - igen rokonszenvesen - amikor csak lehet, önálló kezdeményezésre biztatja muzsikusait: a recitativókat egyáltalán nem dirigálja, s az áriák többségében is csak néhány eligazító mozdulatot tesz, karmesteri figyelmét a kórustételekre, és persze a teljes mű tempójának-ritmusának-dinamikájának szabályozására összpontosítva. (Munkáját látva és annak eredményét hallva emlékezetem felidézte Helmuth Rillinget, aki az első hangtól az utolsóig szorongatta zenészeit a maga márciusi Máté-passiójában...)

Ami a vokális apparátust illeti, McCreesh kamarazenei értelmezésének lényege a korhű előadói gyakorlatban manapság elterjedt egy szólam = egy muzsikus elv. Itt nincs kórus és nincsenek szólisták: a kétszer négy énekes egyrészt a minimalizált létszámú I. és II. kórust alkotja, másrészt a mű összes szólójának feladata is rájuk hárul. Elképesztő igénybevétel ez, amely a megszólalásmódokat igen gyorsan váltogatni képes, és persze nemcsak nagy kultúrájú, de rendkívül teherbíró előadókat követel. És itt tapinthatunk McCreesh Máté-passiójának egyik gyengéjére: a nyolc énekes hangja nem volt egyformán jó állapotban, s korántsem képviseltek valamennyien egységes vokális kultúrát, azonos ízlést. Ez kissé szétzilálta a kórusrészek összhatását, jelentős színvonalbeli különbséget eredményezett a két kórus között (a II. rovására), és természetesen szintén ennek következtében vált hullámzóvá a szóló recitativók, ariosók és áriák színvonala.

A két szoprán közül az I. kórusbeli MHAIRI LAWSON technikailag korrekt kivitelezéssel, de édeskés-szépelgő összhatást keltve énekelt, a II. kórusban JULIA GOODING kifogástalan ízléssel, de már hanyatló vokalitással formálta meg szólamát. A II. kórus altja, DIANA MOORE és tenorja, JOSEPH CORNWELL korrekt, de kissé szürke teljesítményt nyújtott, a II. kórusbeli basszus, STEPHAN LOGES huhogásszerű hatást keltő, riasztóan darabos vibrátója viszont mindenestől ellentmondott a teljes produkció stílusértelmezésének és hangképzésbeli elveinek. Három nagyszerű teljesítményt hallhattunk az I. kórus eddig nem említett tagjaitól: mérsékelt emocionalitással, de árnyaltan és imponáló állóképességgel tolmácsolta Máté evangélista recitativóit MARK PADMORE, erőteljes-határozott Jézust állított elénk PETER HARVEY basszusa, a férfialt DANIEL TAYLOR csodálatosan átélt, magas hőfokú előadásmódja pedig az egész este legszebb pillanataival ajándékozta meg a jelenlévőt.

Ha a McCreesh-féle Máté-passió egyik gyengéjét az énekes gárda heterogeneitásában ismerhettük fel, a másikat ez alkalommal kétségkívül a hangszeres apparátus képviselte. Sajnos mindkét zenekar - óvatosan fogalmazva - változó színvonalon teljesített: szürke-salakos vonóshangzás kedvetlenített el, gondozatlan-elnagyolt koncertmesteri obligát hegedűszólókra kellett felfigyelnünk mindkét oldalon. Hol merev oboajáték, hol pedig darabos-csúnya gambázás rombolta az illúziót. Nem tudom, milyen magyarázat rejlik a jelenség hátterében, de számításba véve, hogy a régizene-játékosok társadalma nemcsak Magyarországon, hanem Angliában is viszonylag szűk kört alkot, s ennek megfelelően az együtteseknek nincs állandó tagságuk, inkább átjárás-átfedés tapasztalható a különböző márkanevekkel illetett műhelyek között, leginkább azt feltételezhetem, hogy Budapestre ezúttal tartalékcsapat érkezett. (Április 6. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

A nagyhéten nemcsak Máté, János evangélista tanúságtétele nyomán is végigkövethette Krisztus szenvedéstörténetét, akiben volt elegendő türelem és vállalkozó kedv. Az elmúlt esztendőkben úgy tapasztalom, Bach csekélyebb terjedelmű passiójának mostoha sors jut a hazai koncertgyakorlatban - ezért is örültem, hogy a MÁTÉ BALÁZS vezette régizenei műhely, az AURA MUSICALE e kompozíció megszólaltatására vállalkozott, mégpedig a legadekvátabb időpontban: nagypéntek estéjén. Nemzetközi együttműködés eredményeként jött létre a produkció, melyben már a hangszeres előadógárda sem kizárólag a magyar színeket képviselte; a kórus és a karmester Ausztriából érkezett, az énekes szólisták pedig Európa különböző országaiból (Németország, Hollandia, Svájc, Ausztria).

Ellentétben Paul McCreesh Máté-passiójával, ez a János-passió nem az egy szólam = egy muzsikus elv szellemében redukált hangzáskép keretei között szólalt meg: a produkció vokális gerincét alkotó VOCAPPELLA INNSBRUCK átlagos létszámú kamarakórus - ehhez hozzáadva a zenekar tagjait, a hat énekest és a karmestert, gyors fejszámolás alapján megállapítható: körülbelül ötvenen álltak nagypénteken este az Olasz Intézet pódiumán. Ami a hangzáson túl a tolmácsolás egészének stílus- és műfajértelmezését, hangsúlyait illeti, a mű hallgatása közben többször eltöprengtem, vajon ki határozta meg az előadás arculatát - s egyáltalán: törekedtek-e egységes profilra a résztvevők? Sokszor gyanítottam ugyanis, hogy a karmester BERNHARD SIEBERER és kórusa nem pontosan ugyanazt az esztétikát képviseli, mint Máté Balázs és hangszeresei. A passió instrumentális alapjait, úgy találtam, ortodox historikus játékmód alkotta, a maga jellegzetes frazeálásbeli, ritmikai és dinamikai következetességével. A kórus viszont benyomásaim szerint az illetékességnek és stílusbeli jártasságnak valamely külsőbb körén foglalt helyet, s a maga vegyeskari ideálján belül tisztes, de nem tökéletesen egyenletes teljesítményt nyújtva egyszer a professzionizmus, máskor az amatőr előadásmód jellegzetességeit mutatta fel. Néha úgy tetszett: Bernhard Sieberer irányítja a produkció egészét, máskor azonban megfigyeléseim azt sugallták, hogy a hangszeres együttes vezetésében Máté Balázs megőriz bizonyos autonómiát, s ettől a passió zenekara működésének szellemében mintha leválna a passió törzséről.

Erőteljesen formált, dinamikus, kommunikatív és szuggesztív János-passiót hallottunk. Az énekes szólisták közül mindenképpen kiemelést érdemel RAINER TROST közvetlen személyiségű, érzelem- és indulatgazdag evangélistája, HARRY VAN DER KAMP meglepően markáns karakterű Jézusa és a csekély hangú, de hallatlanul kulturált férfialt, PETER DE GROOT számomra különös gyönyörűséget okozó, egyszerre nagyon iskolázottan "historikus" és ugyanakkor rendkívül spontán és érzéki éneke. Hármuk nyomatékosabb méltatása sem homályosíthatja el a szoprán GABRIELLA BÜRGLER, a tenor CARSTEN SÜß és a bariton MARKUS VOLPERT mindvégig magas színvonalú és kiegyenlített teljesítményét.

Nem volna hiteles a beszámoló, ha hallgatna arról a filológiai többletről, amelyet Máté Balázs és muzsikustársai kínáltak a János-passió hallgatóinak: a mű 1724-es változatát kiegészítették az 1725-ös változat tételeivel. Ha a kritikus az ötlet hozamát körültekintően kívánja értékelni, ketté kell választania a beillesztett részek intellektuális és érzéki hatását. Ami a teljes mű élményét illeti, a vendégtételek mindenképpen megbontották a passió egységét, megtörték a folyamatosság érzetét, s ugyanez a törés stilárisan is letagadhatatlanul bekövetkezett. Ha azonban a jelenlévő képes volt információhordozóként hallgatni az általa eddig nem hallott részeket, elcsodálkozhatott: milyen más világot képviselnek a János-passió közismert törzsanyagának stílusához képest, mennyivel mozgalmasabbak, sűrűbbek, díszesebben megmunkáltak. Kicsit olyan volt ez, mintha valaki "kihangosítana" egy összkiadás-kötetet - s ha már ezt teszi, eljátszaná a Függeléket is. Ismétlem, úgy vélem, így, ebben a formában az ötletnek mindenekelőtt ismeretterjesztő funkciója volt és lehetett - de nyilvánvalóan megérte. (Április 9. - Olasz Intézet. Rendező: Aura Musicale)

Április közepe táján a hazai zeneélet Európa Koncertek címmel megkezdte Magyarország uniós csatlakozásának ünneplését. Méltó iniciálé, ha egy sorozatot a londoni székhelyű, egykor Otto Klemperer nevével fémjelzett PHILHARMONIA ZENE- KAR fellépése indít. Ha pedig az est világhírű karmestere a koncert végén így jelenti be a ráadást: wir spielen jetzt die zwei letzten Sätze aus den Symphonischen Minuten vom Grossvater, s a mondatban emlegetett nagyapa nem más, mint a magyar Dohnányi Ernő, az nem kevesebbet szimbolizál, mint azt, hogy Magyarország nem "csatlakozik" semmihez, inkább visszatér egy közösségbe, amelyhez régen is tartozott (s amelynek - legalábbis a kultúra terén - sohasem fordított hátat).

CHRISTOPH VON DOHNÁNYI vezényletével nyitószámként kortárs kompozíció hangzott el. Próbálom jóhiszeműen ebben az ötletben is az igazoló jelképet keresni: a szocializmus idején Németországba emigrált észt szerző, Arvo Pärt az újdonsült uniós tagországok egyikének szülötte. Maga a megszólaló zene minősége ugyanis aligha legitimálja a Fratres ez alkalomból történt műsorra tűzését. A darabban a szólóhegedűs (a koncertmester Jim Clark vállalta e szerepkört) padlótól-plafonig ambitusú, álvirtuóz arpeggiókkal foglalatoskodik, míg a vonóskar pár elnyújtott, modális harmóniából vázol fel monokróm hátteret. Időtlenség? Nem, hiszen egy magányos ütőhangszer olykor egy-egy szigorú kattanással tagolja a - mit is? Ne kerteljünk: a semmit. Tudom: a mélyen hívő Pärt mester zenéje misztikus, műveiben istent keresi - hirdeti világszerte a Fratres és egyéb kóklerségek üzleti sikerében érdekelt propaganda. Istenről jelen összefüggésben annyit: nagy az ő állatkertje. Mindig akad pár ezer balek, aki áhítattal inhalál lila ködöket, s ez megéri annak, aki a ködöt kibocsátja. Arvo Pärt egy gyékényen árul Philip Glass-szal.

Demonstrációs célra persze megfelelt a Fratres megszólaltatása: az elnyújtott harmóniafoltokat hallgatva laboratóriumi körülmények között tanulmányozhattuk a Philharmonia Zenekar álomszép vonóshangzását. Ez a hangzás lelkesítően salakmentes (hogy intonációsan is makulátlanul tiszta, azt talán fölösleges hangsúlyozni), homogén, rugalmas és színgazdag. Ha kell, karcsú, ha kell, súlyos, szükség szerint egyszer áttetsző, máskor tömör. Ez a vonóskar mindenre képes, a karmester pillanatnyi igénye szerint. Prokofjev Klasszikus szimfóniájában a korábban álló foltokból élénken ritmizált, fürge-szellemes hegedűdallamok kerekedtek, s a vonósok új arca mellett az üde neoklasszikus opuszban a Philharmonia Zenekar fúvósai is megmutatták, hogy leleményes, virtuóz és alkalmazkodó kamaramuzsikusok.

Ez azonban még mindig csak úgy hatott, mint valami bemelegítés. Mert bizonyos szempontból kétségtelenül remekül megtervezték a műsor emelkedő lépcsősorát: Pärt darabjában a nyersanyagot mutatta meg az együttes, Prokofjevében a gyors reagálás, a könnyed mozgás és az áttetsző textúra uralkodott - de aztán a második részben, Mahler 1. szimfóniájában a nagy, századfordulós szimfonikus kiteljesedésnek is tanúi lehettünk. Ami engem illet, úgy éreztem, a Philharmonia Zenekar kvalitásai ezen az estén e mű hallatlanul gazdag hangzás- és karaktervilágában bontakoztak ki leginkább. A korábban jellemzett vonósok például megmutatták, milyen az, amikor a teljes hangerő és a legsűrűbb tónus sem egyenlő a préseléssel. A formálás feszes volt, az akcentusok kiélezettek, az előadásban jelen volt az a nagyságrend és átszellemültség, mely a mű rangjához illik.

Christoph von Dohnányi frissességén és könnyedségén ámuldozva az ember el sem hiszi, hogy a karmester idén ősszel lesz hetvenöt éves. Ezt talán csak a vezénylésében felhalmozott óriási tapasztalat és rutin jelzi: muzsikusait szakszerűen, elegánsan és ökonomikusan vezeti, egyetlen felesleges mozdulat nélkül - energiáit nem tékozolja, nem száll alá a folyamatok fortyogó sűrűjébe, inkább bölcs távolságtartással, felülnézetből irányít és kontrollál. Kétségtelen, hogy van mindebben valami személytelen - vagy talán fogalmazzunk óvatosabban: mérsékelten személyes. Ha sarkítva egy ellentétpár tagjaként akarnám érzékeltetni az élményt, azt is írhatnám: kilenc nappal korábban Abbado egy tisztán körvonalazódó karmesteri esztétikát képviselt a Zeneakadémián, most pedig Dohnányi egy másik, hasonlóan példaszerűt a Budapest Kongresszusi Központban. Az egyik megéli a művek tartalmát, a másik ábrázolja. A két művészi magatartás oly távol esik egymástól, hogy ha összehasonlítani lehet is őket, rangsorolni alighanem értetlenségre vallana. Abbado és Dohnányi: talán nem is azonos bolygón vezényelnek. (Április 13. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Jakobi Koncert Kft.; Strém Koncert Kft.)

Ha valaki orosz estről hall, azt gondolhatja, egy efféle hangverseny legfőbb jellegzetessége, hogy a megszólaló darabok egymásra utalnak, hiszen azonos kulturális körből származnak, azonos nyelvet beszélnek. A NEMZETI FILHARMONIKUSOK áprilisi orosz estjén a program legfeltűnőbb vonása mégis az volt, hogy a három műsorszám - a klasszikus koncertdramaturgia szerint egy nyitány, egy versenymű és egy szimfónia - három, egymástól gyökeresen eltérő világot képviselt. Mást kapott a hallgató Rimszkij-Korszakov 1888-ban befejezett nyitányától, a Nagyorosz húsvéttól, mást Prokofjev 1935-ös keltezésű 2. hegedűversenyétől, és megint mást Rahmanyinov 1907-ben papírra vetett 2. szimfóniájától.

Az eredeti terv szerint az orosz kompozíciók francia karmester pálcája és francia szólista vonója alatt csendültek volna fel. A két művész közül csak a karmester, PHILIPPE ENTREMONT lépett közönség elé, a hegedűművész Renaud Capuçon betegség miatt lemondani kényszerült közreműködését, helyette cseh kollégája, VÁCLAV HUDEÉEK vállalta Prokofjev második, g-moll koncertjének megszólaltatását. A kritikus legtöbbször feszeng, ha beugró muzsikus produkcióját kell értékelnie, hiszen a feladatot ad hoc vállaló művész teljesítményének lényege éppen abban áll, hogy hosszas és kényelmes felkészülés nélkül, a kabátujjából rázza ki a teljesítményt - márpedig az ilyesmit csak hódolat illeti meg, nem bírálat. Lerovom tehát a tiszteletkört, megállapítván, hogy Hudeček derekasan állta a sarat a két szélső Allegro sűrű ritmikájú, dinamikus szólóiban, hozzátéve, hogy a meglepően brahmsi hangvételű szerenád széles ívű kantilénájának hőfokával és lírájával sem maradt adós. Egészében azonban nem sikerült vonzóvá tennie Prokofjevnek ezt a Szovjetunióba való hazatelepülést követően komponált, ridegen tárgyilagos és invenciószegény opuszát, amely inkább tanúskodik a biztosan működő mesterségbeli tudás jelenlétéről, mint arról a valódi belső késztetésről, amely minden igazi zene komponálásához nélkülözhetetlen.

Ha már az imént a kritikus vívódásairól írtam, arra is emlékeztetnem kell, hogy ez az est huszonnégy órával követte a Philharmonia Zenekar Christoph von Dohnányi vezényelte fellépését. A Nagyorosz húsvét nyitány első perceiben a tompa, sápadt vonós hangzással szembesülve szigorúan kellett kényszerítenem magam, hogy a hallottakat ne az előző esti tapasztalatokkal vessem össze - csakis és kizárólag a Nemzeti Filharmonikusok eddigi legjobb formájával. Ragaszkodtam e sportszerű mércéhez, de az eredmény így is elkedvetlenített: Philippe Entremont, aki zongoraművészként könnyedén sziporkázó játékával a közelmúltban is kellemes élményt szerzett a budapesti közönségnek, karmesterként mozdulatainak minden korrekt professzionizmusa ellenére érdektelen munkát végez, és nem képes a középszerűnél jobb teljesítményre sarkallni a keze alatt muzsikáló zenekart. Ráadásul a Nagyorosz húsvét amúgy is igen kényes partitúra, hiszen Rimszkij-Korszakov mindjárt a mű kezdetén névsorolvasást rendez, sorjáznak az érzékenyebbnél érzékenyebb felrakású részletek: koncertmesteri monológ, csellószóló, fuvolaszóló, hárfakíséretes klarinétszóló, sőt a pengetett vonósokon balalajka-imitációt is hallunk - ez a pazar kavalkád ezúttal többé-kevésbé tisztességesen, de nagyon is köznapi igénnyel hangzott fel. Később a mű hangzásvilágának szeszélyes változékonysága állítja nehéz feladat elé a karmestert és zenekarát: Rimszkij-Korszakov váltogatja a pravoszláv pszalmodizálást megidéző, modális hangnemekben fogalmazott zenekari tuttikat a finoman áttört, kamarazenei szakaszokkal. Entremont, úgy tetszett, megelégszik azzal, hogy levezeti a folyamatot, de nem törekedett az előadás aprólékos kidolgozására.

Sokkal meggyőzőbb eredményt hozott a második részt kitöltő kompozíció. Az orosz Ötök zenéjének tanulságait mintegy figyelmen kívül hagyó, Csajkovszkij szentimentalizmusát négyzetre emelve továbbfejlesztő rahmanyinovi utóromantika széles dallamívei, nagy kitárulkozásai és elementáris fokozásai a 2. szimfóniában egy, a Rimszkij-Korszakovénál jóval kevésbé részletező zenekari faktúrában érvényesülnek: itt Philippe Entremont tevékenysége jobbára abból állt - és joggal állhatott is -, hogy szabályozta a tágas szimfonikus síkokon közeledő vagy épp távolodó, nagy érzelmi és indulati hullámok ritmusát és dinamikáját. Ez a feladat inkább illett a karmester stílusához, és az eredmény persze a zenekar hangzásáról is jóval kedvezőbb képet mutatott. (Április 14 - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

A Muzsika előző számában csatlakoztam kollégámhoz, aki arról írt, milyen kockázatos egy hangversenyt Mozarttal kezdeni. Nos, nem Mozart az egyetlen. Ami Haydnt illeti, vele manapság nemcsak kezdeni kockázatos, de folytatni, sőt befejezni is. Egyáltalán: úgy tetszik, mióta a historizmusnak köszönhetőn a zenei interpretáció tudatára ébredt a Haydn-zene összetett mivoltának, nagyon nehéz lett Haydnt játszani - legalábbis modern hangszereken, átlagos képzettségű muzsikusoknak. A történeti érdeklődésű előadók kezében Haydn könnyebben kivirul, közlékenyebbé válik, és megmutatja értékeit, a koncertélet mindenevői azonban nem mindig tudják, hogyan közeledjenek hozzá, és akaratlanul is kárt tesznek a Haydn-művekben - tisztelet a kivételnek.

Úgy illenék, hogy azt írjam, RUDOLF BUCHBINDER kivétel, áprilisi látogatása azonban, fájdalom, nem mutatta annak. A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR vendégeként slágert adott elő: a D-dúr zongoraversenyt (Hob. XVIII:11), végén a kedvelt magyar rondóval. Életrajzának tényei szerint familiáris kapcsolatban áll Haydn zenéjével, hiszen lemezre rögzítette a szerző öszszes zongoraművét, mi több (ha az ilyesmi számít), nemzetközi nagydíjat is kapott a felvételekért. Muzsikálása most mégsem bizonyult feltáró eredetiségűnek: ha otthonosan mozgott a D-dúr versenymű dallamai között, az inkább a rutin otthonossága volt, az összképet némi unalom árnyékolta. Nem vitatom, Buchbinder hangja fényesen csengő és karcsú - alkalmas arra, hogy szellemesen poentírozott, finoman artikulált dallamok hordozójává váljék. Játéka azonban ezúttal nem mutatkozott különösebben választékosnak, s értelmezését néhány manír is megterhelte, a technikai kidolgozás pedig újra és újra az elnagyoltság benyomását keltette. Ízlésem leginkább a lassú tétel, az Un poco adagio Haydnhoz nem illő agogikáitól, lassításaitól, hatásszüneteitől idegenkedett, s az igazat megvallva a ráadásként megszólaltatott Johann Strauss-parafrázist is bizarr választásnak éreztem egy Haydn-zongoraverseny után. Szomorúan nyugtázom a csalódást, hiszen hét esztendeje Buchbinder - szintén a Fesztiválzenekar koncertjén - szép emléket hagyott maga után Brahms B-dúr zongoraversenyével.

Nemcsak a szólista, a karmester is külföldről érkezett: budapesti bemutatkozása alkalmával az 51 éves CLAUS-PETER FLOR szolid teljesítményt nyújtott, vezénylése alapján a közönség a nemzetközi mezőny felkészült, biztos tudású derékhadába sorolhatta. Két feltűnően különböző stílusú és kifejezésvilágú kompozíció dirigenseként ismerhettük meg. A német származású, de érett éveit Stockholmban töltő, Mozart-kortárs Joseph Martin Kraus (1756-1792) c-moll (Gyász) szimfóniája történelmi és zenetörténeti kuriózumként egyaránt érdekes: világi műfaj álöltözetébe bújt szertartászene, mely első elhangzásakor Kraus patrónusát, az 1792-ben politikai merénylet áldozatául esett III. Gusztávot búcsúztatta (e történetet veszi alapul s használja fel átdolgozott formában Verdi operája, Az álarcosbál). Claus-Peter Flor betanítása részben a mű teatralitására épített, élénken hangsúlyozva a kompozícióból sugárzó erős tartást, sötét színeket és pompát, részben pedig egy érdekes és eredményes kísérletben azt demonstrálta, miképp lehet a Fesztiválzenekart húsz percre pusztán karmesteri instrukciókkal historikus együttessé varázsolni. A szinte teljesen vibrátómentes vonósjáték következtében megszülető, jellegzetesen "száraz" hangzás, a dobütések ereje és drámaisága célba talált: Kraus Gyász-szimfóniája, ez a különös keverékmű hatásosan és hitelesen szólalt meg.

Szenvedély munkált Kraus Sturm und Drang jegyeket felmutató, szimfonikus halottsiratójában, és szenvedély fűtötte a második részt kitöltő kompozíciót, Csajkovszkij 6. (Patetikus) szimfóniáját. A két darab között talán ez az egyetlen kapocs - más hasonlóságról aligha számolhat be a kritikus. Claus-Peter Flor vezénylését vizsgálva azonban találunk még egyet: a karmester az orosz szerző nagyszabású alkotásában épp oly sokat bízott a hangzásra, mint Kraus esetében. Ha a klasszikus opusz előadásakor a secco megszólalásmódtól várta az adekvát hatást, itt fordítva: folyvást a telt és nedvdús, erőteljes zengés lehetőségét kereste. Vezénylése hatalmas indulatokat torlasztott fel, ám ugyanakkor ez vált értelmezésének buktatójává is: ahhoz a dinamikához, melyet a terjedelmes, gyors tételekhez illőnek vélt, a Zeneakadémia nagyterme szűk - ilyen behatárolt térben ez a hangtömeg túlvezérelt benyomást kelt. Ezt az aránytévesztést leszámítva a h-moll szimfónia mindvégig figyelemreméltó, gondozott előadásban hangzott fel; a Budapesti Fesztiválzenekar felkészülten, magas színvonalon játszott Claus-Peter Flor keze alatt. (Április 17. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Ha évekre elosztva is, ha kiskanállal adagolva is, a magyar hangversenyközönség az utóbbi időben lassanként ízelítőt kapott a nemzetközi kvartettjáték legkiválóbbjainak teljesítményéből. Az elmúlt esztendőkben olyan együttesek léptek fel errefelé, mint a Juilliard Vonósnégyes, a Takács Vonósnégyes vagy az Alban Berg Kvartett, a 2003/2004-es évad Fertődön a pompás Mosaïques Quartett vendégszereplésével kezdődött, majd a téli-tavaszi hónapok során találkozhattunk a Borodin Vonósnégyes és a Hagen Vonósnégyes tagjaival. Legutóbb a TOKYO STRING QUARTET négy muzsikusa foglalt helyett kottapultjai mögött a Zeneakadémián.

A vonósnégyes harmincöt esztendeje alakult; a brácsás Kazuhide Isomura az egykori alapító tagok egyike, a szekund Kikuei Ikeda 1974 óta játszik a Tokió Kvartettben. A csellista Clive Greensmith 1999-ben csatlakozott társaihoz, a primárius Martin Beaver pedig csupán a minap, 2002-ben vette át az együttes vezetését. Két távol-keleti és két nyugati muzsikus: hagyományok és kultúrák különös keveredésére adhat alkalmat ez a figyelemre méltó összeállítás - vélhette a koncertlátogató, s analógiaként talán önkéntelenül is eszébe ötlött a Takács Vonósnégyes, melyben jelenleg két kelet- és két nyugat-európai művész működik együtt harmonikusan.

A fentiek alapján az látszik a legfontosabb kérdésnek: milyen a Tokyo String Quartet megszólalásmódja, előadói stílusa? Ami az előbbit illeti, a primárius hangja viszonylag csekély volumenűnek tetszett, s általában megfigyelhető volt az est folyamán, hogy az együttes rokonszenvesen tartózkodik a hangzásfelület polírozásától, olykor inkább szálkásan játszik, a múló évekkel sokasodó kopásokat is vállalva. Mindez együtt vonzón természetes, közvetlen összhatást eredményez. Ha viszont az előadói stílusról ejtünk szót: nos, lehet, hogy e téren hiba volt valami világosan körvonalazhatót, markánsat várnom, hiszen a keveredés következménye éppen a kiegyenlítődés, más szóval a különbségek nivellálódása. Valóban: a Tokyo String Quartet játékát inkább jellemezte általános értelemben a karakterek leszűrt és mértéktartó értelmezése, a kulturáltság és csiszoltság, mint valamilyen címkével is ellátható irányzathoz való tartozás.

Három mű szerepelt az együttes műsorán - három évszázad, a kvartett-irodalom három korszaka képviseletében. Beethoven A-dúr vonósnégyesének (op. 18/5) határozott dinamikai kontrasztokkal megformált, élénken hangsúlyozott és erőteljes kedélyvilágú nyitó Allegrója felhívta a figyelmet a könnyed és áttetsző hangzásra, melyből még az első hegedű sem emelkedett ki jelentősen. A Menuetto triószakaszában kellemesen hatottak a hangsúlytalan ütemrészekre eső sforzatók; az Andante cantabiléban élveztem a kifinomult karakterizálást és dinamikai kidolgozást, ám az intonáció és a hangminőség itt már a játékosok életkorára is figyelmeztetett. A fináléban a textúra sűrűségét és élénk-ritmikus belső mozgását érzékeltette kitűnően a Tokió Vonósnégyes előadásmódja.

Hamisság, csúszkáló intonáció Schubert a-moll kvartettjében is előfordult, mindjárt a nyitó Allegro ma non troppóban - fontosabbnak éreztem azonban ugyanitt a tolmácsolás fajsúlyát és az értelmezés összetettségét, amely egyszerre jelezte a tételben a líra és a dráma jelenlétét. A Rosamunde-közzeneként is ismert Andante megszólaltatásakor a négy muzsikus a legfontosabbra: a C-dúr tétel egyszerűségére, melódiavilágának dalszerű fogantatására összpontosított. Meggyőzőnek találtam a Menuetto balsejtelem árnyékolta alaptónusát, s hasonlóképpen hitelesnek az ízesen ritmizált finálé megformálásában a tánckarakter meghatározó szerepét.

Ebben az okosan kitalált műsorban a három mű nemcsak három eltérő korszak és stílus területén mutatta otthonosnak a Tokyo String Quartet játékosait, de a textúrák, a zenei mozgástípusok terén is három különböző világba kalauzolt. Debussy g-moll vonósnégyesében fel kellett figyelnünk arra, az együttes előadása milyen szuggesztívan közvetíti a mű gesztikus dallamosságát, laza szövésmódját, amely ugyanakkor bizonyos pillanatokban hirtelen besűrűsödik. Elégedetten nyugtázhattuk a nyitótétel nazális tónusát, a scherzo funkciójú 2. tétel (Assez vif et bien rhytmé) fűszeres levegőjét, izgatott hangulatát, kihegyezett pizzicatóit, az Andante deklamáló beszédességét vagy a finálé szenvedélyét és sodrát. A Tokyo String Quartet egy Mozart-tétellel búcsúzott a budapesti közönségtől. (Április 20. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Budapest hangversenyélete különös véletlenekkel lepi meg az érdeklődőt. Vannak kompozíciók, amelyekre olykor egy teljes évadon át hiába vár az ember, aztán a repertoár fehér hollója tíz nap alatt kétszer is leszáll egyazon koncertterem pódiumára. Az e havi kritikai válogatásban pár bekezdéssel korábban számoltam be a Nemzeti Filharmonikusok Philippe Entremont vezényelte orosz estjéről, amelynek műsorán Rahmanyinov 2. szimfóniája is elhangzott. A ritkaságnak számító darabot mindössze kilenc nappal később ismét hallottam a MATÁV SZIMFONIKUSOK hangversenyén, ezúttal LIGETI ANDRÁS betanításában. Ez a koncert - akárcsak a Nemzeti Filharmonikusoké - szintén a nyitány-versenymű-szimfónia dramaturgiai sablonjá- hoz igazodott: az orosz művet Beethoven 2. Leonóra-nyitánya előzte meg, a két szimfonikus alkotás között pedig Brahms Kettősversenye hangzott el PAUK GYÖRGY és PERÉNYI MIKLÓS szólójával.

Ligeti Andrásnak hosszabb ideje sikerül jó kondícióban tartani főként fiatalokból álló, ambiciózus együttesét. Izgalmakról, botrányokról nem hallani a zenekar háza táján, viszont a muzsikusközösség teljesítménye megbízható, és folyamatosan javul. Neveket nem mondanék, de akadnak olyan patinás, nagy múltú magyar zenekarok, amelyeknek manapság már nem mindig sikerül elérniük a MATÁV Szimfonikusok egy-egy szerencsés csillagzat alatt született produkciójának színvonalát. Az imént említett kedvező csillagállás a Beethoven-nyitányban egyelőre inkább ígéretként derengett az est égboltján: sokat sejtetett a lassú bevezetés feszültségteli, telt hangzású előadása, de az együttes játéka még nem volt egyenle- tesen pontos, különösen a máskor mindig kitűnő fafúvók belépései bizonyultak fésületlennek. Viszont örömöt szerzett a gyors főrész elején a vonósok játékának dinamikai kiteljesedése, s a mű előrehaladtával a 2. Leonóra-nyitány egyre markánsabb kontúrokkal, egyre biztosabban és meggyőzőbben szólalt meg.

Ha a nyitányt ígéretként értékeltem, el kell ismernem, hogy a második részt kitöltő, terjedelmes Rahmanyinov-mű ezt az ígéretet fölényesen, már-már meglepően magas színvonalon, s mindenekelőtt: a zenei inspiráció és a technikai kivitelezés figyelemreméltó összhangjában váltotta valóra. Ligeti András határozott kézzel és kitűnő formában irányította muzsikusait. Vannak, akik az ő higgadt és mindig szakszerű karmesteri tevékenységén számon kérik a nagyobb temperamentumot, az elementáris érzelmeket és indulatokat. Nos, Ligeti mértéktartása ezúttal kitűnő beépített szabályozórendszerként működött mindazokban a pillanatokban, amelyekhez érve más karmester talán engedett volna a túlzások kísértésének. Szergej Rahmanyinov 1907-ben komponált 2. szimfóniája így mindenekelőtt azt mutatta meg, hogy a sokak által érzelgősnek vélt orosz szerző zenéje hiteles érzelmeket közvetít, tartás és nemesen kifinomult arányérzék jellemzi. Tetszett a nyitótételben a tuttik gazdag hangzása, a proporcionált, mindig a helyszín lehetőségeihez igazított dinamika; örömmel figyeltem a szélesen kibontott dallamvonalakat és a rézfúvók teljesítményét. A scherzo megszólaltatását a lendület, a markáns ritmizálás és az életteli hangsúlyok mellett mindenekelőtt azért becsültem, mert Ligeti András és zenekara segítette érvényesülni a hangszerelés színeit. Bensőségesen és meditatív atmoszférát teremtve hangzott fel az Adagio, amelyből kiemelném a klarinét puha tónusú, ihletett szólóját. És végül dinamikusan, a hangzás örömét sugározva játszotta a MATÁV Szimfonikus Zenekar a finálét.

Nyilván nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy az est legnagyobb érdeklődéssel várt attrakciója sokak számára Brahms Kettősversenye volt, Pauk György hegedűjén és Perényi Miklós csellóján. Az előadás nem is okozott csalódást: arról ugyan nem számolhatok be, hogy különleges jelentőségű, rendkívüli tolmácsolást hallottam volna, de tény, hogy mindkét szólista a tőle megszokott és elvárt igényességgel, nagy tapasztalattal és az igazán kulturált muzsikusokra jellemző kamarazenei alkalmazkodókészséggel játszotta szólamát. Perényi deklamációja ezúttal különösen a sötét, mély tónusú szakaszokban volt vonzó, Pauk hangja viszont karcsúságával hatott, s a magas fekvésben bizonyos élességtől sem volt mentes. Nem zavarta lényegesen az összhatást a hegedű olykori disztonálása - mint ahogyan az sem, hogy Pauk György hangszerén a nyitótétel vége felé elpattant egy húr, aminek következtében a koncertet csak rövid szünet után lehetett folytatni. (Április 23 - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Csengery Kristóf

Április végén tartalmas műsorral lépett a budapesti közönség elé PAUK GYÖRGY és partnere, JANDÓ JENÕ. Estjüket hagyományos koncertszonátaként jellemezhető művek keretezték, nyitószámként Beethoven op. 12-es sorozatának D-dúr darabja, befejezésül Brahms d-moll szonátája hangzott el. A két kompozíció között rendhagyó opuszokat hallhattunk. A szünet előtt Janáček 1921-ben befejezett, szabadon és rapszodikusan formált hegedűszonátája csendült fel, a szünetet követően pedig Szőllősy András Addio című kamara-hegedűversenye. Ebben a két műben Pauk előadóművészetének legvonzóbb tulajdonságaival találkozhattunk, a koncertszonáták előadása viszont a zavaró mozzanatok miatt adós maradt az élménnyel.

A Beethoven-kompozíció első tételét hallgatva Pauk óvatos játékára, ritmikai bizonytalanságaira figyeltem fel. Kerülte a pregnánsabb akcentusokat, a motívum- csoportokat hosszú legatóval kapcsolta össze. Valószínű, hogy éppen ez a játékmód akadályozta egy cizelláltabb, ritmikailag karakteresebb előadásban. A variációs tételről kedvezőbb benyomásom alakult ki, a rondóban viszont újra az első tétel előadási problémái köszöntek vissza. A felcsattanó lelkes taps véleményem szerint megoldatlan előadást ünnepelt. Hasonlóan kidolgozatlannak éreztem a Brahms-mű tolmácsolását is. Jandó Jenő mindkét darabban visszahúzódva, alázatosan kísért, követni igyekezve Pauk tempóingadozásait. Az alaplüktetés rugalmas kezelése egyik darab tolmácsolásakor sem nyert kellő indoklást, így nem lélegző rubatóként hatott, inkább a dekoncentráció jelének tűnt.

Egészen más világba vitt a Janáček-darab. A mű fesztelen retorikája, a két hangszer önálló témavilága, egymás ellen kijátszott gesztusai, zenei karakterei élvezetes, az egymásra figyelés szellemében fogant, olykor sziporkázó hangszeres dialógusban keltek életre. Ebben a párbeszédben a megállások, szünetek, lassítások nem tűntek ritmustalanságnak. Számomra a szonáta összes tétele valamilyen jelenetet idézett fel, s e jelenetek ritmusa már nem a metrumnak, hanem a történetmesélés tempójának enge- delmeskedett. Egy német hangversenykalauz a pódiumművészek gyakran játszott, kedvelt darabjaként jellemzi Janáček művét - jó lenne, ha az európai pódiumgyakorlat nálunk is mihamarabb elterjedne.

Szőllősy András Kroó György emlékére írt műve a dedikáció szerint "Pauk György vonója" alá készült. Az Addio két éve már elhangzott a Magyar Rádió 6-os stúdiójában, ez az előadás a kompozíció koncerttermi bemutatója volt. A bevezetőben rendhagyó hegedűversenyként jellemeztem a művet. A szólistához kilenc vonós játékos: egy nagybőgő és két vonósnégyes csatlakozik. A redukált előadóapparátuson túl az is rendhagyó, ahogyan Szőllősy a szólista szerepét értelmezi. A hegedűs főszereplő, de jelentőségére nem virtuóz elemekkel, magasban szárnyaló éteri hangokkal és vakító reflektorfénnyel hívja fel a figyelmet a szerző. Õ egy drámai monológ megszólaltatója, aki a kezdeti, artikulálatlanul fájdalmas felkiáltásoktól fokozatosan jut el egy szertartás prédikátori szerepének elfogadásáig. Kiemelt helyzetét tehát nem ujjai fürgeségének, hanem egy drámai szituáció szereposztásának köszönheti. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR muzsikusaiból összeállított együttes intenzíven, nagy koncentrációval játszott, Pauk György pedig úgy hegedült, hogy első pillanatban arra gondoltam, a szünetben talán hangszert cserélt. Minden megszólalása mögött teljes művészi odaadást éreztem, hangja gazdagon, erőteljesen és határozottan zengett. Az egész produkciót alapos kidolgozottság és végiggondoltság jellemezte. A dinamikai arányokat, a zenekari szólamok hierarchiáját gondosan beállították, így azzal a jóleső feltételezéssel csatlakoztam a kortárs művek után ritkán tapasztalt lelkes tapshoz, hogy az Addio előadását bizonyára különösen intenzív és tartalmas próba előzte meg. Pauk György és a Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikusainak játéka elsősorban nem a mű fájdalommal telített, könnyen teátrálissá váló hangjára, inkább a konstrukció finomságára és szigorára irányította a figyelmet. Azt hiszem, ez az az előadásmód, amely megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy Szőllősy darabja az utóbbi évek jelentős alkotása; e művészi alapmagatartásnak köszönhetően a zene mély drámaisága maradandóan vésődik a hallgató emlékezetébe.

A koncert (számomra) hullámzó színvonalát jellemzi, hogy Pauk György és Jandó Jenő a csalódást keltő Brahms-szonátatolmácsolás után ráadásként Kodály Zoltán fiatalkori Adagióját játszotta el: egyszerűen és utánozhatatlanul. (Április 28. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Strém Koncert Kft.)

Molnár Szabolcs