Kárpáti János nemrégiben megjelent, összefoglaló szándékú tanulmánykötete - amely az elmúlt négy évtizedben keletkezett, általa legfontosabbnak, illetve újszerűnek és Bartók-képe szempontjából leginkább jellemzőnek ítélt írásait gyűjti egybe - e tudósgeneráció jellegzetes képviselőjeként állítja elénk a szerzőt. A kiadvány, amelynek legkorábbi tanulmánya 1962-ben látott napvilágot, a legkésőbbi pedig 2003-ban, éppen e kötetben jelent meg először, egyaránt tartalmaz műelemzéseket, esettanulmányokat, életrajzi kiegészítéseket, vitacikkeket és kollégák jelentős Bartók-monográfiáiról szóló recenziókat. A tizenöt tanulmányból-cikkből álló könyv így látványosan mutatja be azokat a tudományos területeket, amelyek Kárpáti Jánost újból és újból foglalkoztatják - ilyen az elhangolás jelensége, az Európán kívüli népzenei hatások nyoma a bartóki életműben, vagy éppen Lendvai Ernő elemző módszere -, miközben megvilágítja a kutatói pálya belső változásait is, amennyiben a választott témák és műfajok sokféleségére is súlyt helyez. Kárpáti egyaránt vizsgálja a magyar zeneszerző alkotói kapcsolatát elődeivel, kortársaival, a Bartók-zene etnikai forrásanyagát és aprólékos műelemzéseivel az analitika kérdéskörét. Könyvét ennek megfelelően öt nagyobb alfejezetre osztja (Elődök és kortársak; Etnikai források; Analitika; Esettanulmányok; Kollégák írásairól).

A tanulmányokat olvasva egyértelművé válik, hogy a szerző tudományos életművének két korszakát különíthetjük el. A hatvanas-hetvenes években keletkezett Kárpáti-írások többsége - mint például a Beethoven és Bartók vagy a Bartók és Schoenberg kapcsolatát feltáró munkák, illetve az elhangolás bartóki technikáját bemutató első tanulmánya - az ifjú zenetörténészt a Bartók-kutatók új generációjának jellegzetes képviselőjeként állítja elénk. Kiindulópontként persze mesterei: Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos és Ujfalussy József írásai szolgálnak számára, hiszen az ő elképzeléseiket bontja ki, fejleszti tovább (Szabolcsiét például az elhangolás technikáját elemző tanulmányaiban), illetve az ő terminológiájukhoz tér vissza (többször hivatkozik Bárdos második hétfokúságára). Az új nézőpontnak, a 20. századi modern zene ismeretéből kiinduló látásmódnak köszönhetően azonban mind a metódus, mind pedig a témaválasztás szempontjából olyan ideálokat követ, amelyek az éppen ekkor megújuló, s a nyugati kompozíciós irányzatok felé nyitó magyar zeneszerzés szellemével rokoníthatók. Ezért foglalkoztatják Kárpátit olyan erőteljesen a Bartók és Schoenberg életműve közötti párhuzamok (habár ebben közrejátszhatott az is, hogy 1963-ban könyvet írt a bécsi mesterről), hiszen épp ezek bizonyíthatták azt a korszak magyar zeneélete számára meghatározó jelentőségű gondolatot, amely szerint Bartók éppoly korszerű zenét komponált, mint hét évvel idősebb pályatársa és annak tanítványi köre. De a hatvanas évek magyar zeneéletének korszelleme bújik meg az analitikus gondolkodás iránti vonzalom hátterében is.

E korszellemről elsősorban a korai analitikus tanulmányok felépítése tanúskodik. Kárpáti szinte egy szerialista zeneszerző következetességével veszi sorra a zene elemeit, rákérdezve arra, miként alkalmazza ezeket műveiben Bartók. A Beethoven- és Bartók-kvartettek hasonlóságait elemző, 1962-ben keletkezett tanulmányában például megvizsgálja a textúra, a motivika, a melodika, a forma, a karakterek és a tételrend jellemzőit, és ezek alapján mutat rá a két zeneszerző művészetének közös vonásaira. Hasonló következetességgel jár el a Bartók és Schoenberg életművének párhuzamait vizsgáló tanulmányában is, ahol a melodika, a harmónia, a ritmika, a motivika és a variativitás kérdéseit járja körül. Kárpáti tehát alapvetően strukturalista elemző módszert alkalmaz, s ebben nagyon is korának szellemét képviseli, még akkor is, ha a totális determináció ideáját nem követi. Ráadásul megállapításait mindig történeti kontextusba ágyazza - a Schoenberg-Bartók kapcsolatot elemző tanulmányában például Bartók Schoenberg-recepciójának három korszakát különíti el -, analíziseinek tehát az az elsődleges funkciója, hogy meghatározzák Bartók helyét a nyugati zene történetében.

Ugyanezt a történeti beágyazottságú, strukturalista elemző szemléletet sejthetjük a Lendvai Ernő elméletével vitatkozó írások hátterében is. Kárpáti nem utasítja el teljes egészében e teóriát, sőt korai írásainak érvelésébe be is építi: elsősorban a distanciaskálákkal kapcsolatos megfigyeléseket alkalmazza sikerrel. Csak a későbbiekben kísérli meg több ponton is - eredményesen - megcáfolni Lendvai egyes megállapításait. Ellenérvei gyümölcseként született meg új utakat nyitó és a nemzetközi szakirodalomban is nagyra értékelt koncepciója az elhangolás bartóki technikájáról. Igaz, e témát taglaló két tanulmánya - Az elhangolás jelensége Bartók kompozíciós technikájában (1971), illetve Tiszta és elhangolt struktúrák Bartók zenéjében (1995) - csupán közvetve polemizál Lendvaival, s csak egyes mondatai-utalásai dokumentálják a magyar zenetudomány és zenepedagógia közti több évtizedes vita aktív jelenlétét. Ezt bizonyítja például egy megjegyzése a későbbi tanulmányban: "Ezzel a tanúsággal teljesen tarthatatlanná válik az a nézet, mely szerint a poláris hangnemi sík tonikai funkciót képvisel" (154.). Viszont közvetlenül tudnak kibontakozni Kárpáti ellenérvei A Bartók-analitika kérdései - Még egyszer Lendvai Ernő elméletéről című 1999-es előadásában, amelyben szisztematikusan veszi sorra és cáfolja meg Lendvai funkcióval, tengelytonalitással és aranymetszéssel kapcsolatos kulcsállításait. Kárpáti azonban nem kizárólag Lendvaival vitázik: Bartók-analízis az Óceánon túl című, 2003-ban keletkezett cikkében épp ilyen kritikusan közelít az amerikai analitikusok, többek között Elliott Antokoletz és Paul Wilson munkáihoz is.

Nagyrészt a nyolcvanas évektől, Kárpáti János újabb témák felé is orientálódott. Bár már 1964-ben megjelent első olyan tanulmánya, amelyet a Bartók-zene és a komponista által gyűjtött népzene kapcsolatának szentelt (Bartók Béla és a Kelet), már ebben is, illetve még inkább a Bartók észak-afrikai gyűjtésének zeneszerzői hozadékáról szóló izgalmas esszéjében (Bartók Észak-Afrikában - egy rendkívüli gyűjtőút és annak zenéjére való hatása, 1995) sikerrel állította párba analitikus módszerét és a Bartók által gyűjtött hangszeres népzene strukturális jellemzőit. Hasonló párhuzamokat tudott kimutatni Bartók Duna-völgyi gyűjtésének és egyes kompozícióinak dallamalkotási elveiben is (Bartók Béla és egy Duna-völgyi zenei integráció lehetősége, 1982).

Habár ezek az írások világosan mutatják egy új tematika megjelenését, bizonyos értelemben mégis az első korszak folytatásának tekinthetők, és szoros kapcsolatban állnak az elhangolás technikáját leíró tanulmányokkal is. Akárcsak a korábbi cikkekben, Kárpáti figyelme itt is elsősorban a zenei struktúrák felé fordul, s arra mutat rá, hogy egyes bartóki kézjegyek, akkordikus vagy éppen dallami megoldások milyen mélyen gyökereznek a népzenében. Az általa zenei struktúráknak nevezett kompozitorikus jellegzetességek pedig mindig a Bartók-zene schoenbergi értelemben vett modernitása melletti érvként funkcionálnak. Erről árulkodik többek közt a Kontrasztokról szóló tanulmány utolsó előtti mondata is: "Ez azt jelenti, hogy Bartók, noha nem volt szándékában a szeriális dodekafóniát követni, a zenei anyag logikus elrendezésében olyan struktúrához jutott el, mely elvben közel áll ahhoz" (Alternatív struktúrák Bartók Kontrasztok című művében, 1977, 206.).

A kilencvenes évektől újabb téma jelent meg Kárpáti Bartók-kutatásaiban, s ez már alig-alig kapcsolódik a pályakezdés strukturalista metódusához: a szerző érdeklődése ugyanis a magyar komponista műveiben megjelenő programatikus vonások felé fordult. Monológ, dialóg és drámai ütközés Bartók hangszeres műveiben című, 1995-ös tanulmányában a bartóki életmű zenén kívüli, teátrálisnak tekinthető mozzanatait elemzi, s rávilágít arra, milyen sok színpadias zenei gesztus rejlik a hangszeres komponista Bartók műveiben. Az 1. vonósnégyessel kapcsolatban pedig arra a kérdésre keres választ, mennyiben hatott Bartókra, illetve zeneszerzői életművére a kortársi szecesszió irányzata (Szecesszió a zenében: Bartók I. vonósnégyese, 1994). Ez az elemzés egyben arra is lehetőséget adott, hogy Kárpáti felhívja a figyelmet a kvartett rejtett programjára.

E két kitűnő tanulmány jelzi, milyen nyitottsággal reagált a tudós az utóbbi évtizedek nemzetközi zenetudományának új, a strukturalizmustól eltávolodó, s a hermeneutikát, a narrativitás-elméletet felhasználó zenei elemzésmódjaira. Ugyanez a nyitottság nyilvánul meg a kötet végén olvasható három recenzióban is, amely Tallián Tibor, Somfai László és Vikárius László Bartók-monográfiáinak értő kritikáját nyújtja. Nagy tudományos apparátusa és analitikus alapállása ellenére Kárpáti János munkája nemcsak a szűkebb szakmai közönségnek szól, a zenehallgató egy jól olvasható, sokszínű, gazdag és gondolatébresztő Bartók-könyvet nyert vele.