- Valójában az egész zeneirodalom a repertoáromon van. A Deutsche Grammophon számára igen sok régi zenét vettem föl, és alighanem ezért gondolják rólam, hogy a régi zenére szakosodott karmester vagyok. Számomra nem igazán fontos, hogy régi, romantikus vagy modern muzsikáról van szó. Vagyis ugyanolyan érdeklődéssel fordulok Schoenberg, Berg, Mahler vagy akár Bach felé. Egyfajta intellektuális és kutatói tudattal próbálok a zene mélyére hatolni, ehhez társul az ösztönösség. A régi zenével mégis azért foglalkozom többet, mert lehetővé teszi, hogy valami másképpen szólaljon meg. Megpróbálom Bachról alkotott fölfogásomat a lehető legközelebb vinni Bachhoz, Mahler-elképzelésemet pedig a tizenkilencedik századi Bécshez. Minden zenét igen sajátossá tesz a korszellem, melyben született. Egy zeneszerzőt nem lehet más korokon keresztül megérteni. Megpróbálok visszamenni ahhoz a pillanathoz, amikor egy-egy zenét előadtak, és igyekszem azt a világot megérteni. Arra törekszem, hogy ezt alkossam újjá a 21. században.

- De mit ért újjáalkotáson, rekonstrukción, amikor 17., 18. századi zenét vezényel? Ezek a korok egészen más megközelítést igényelnek, mint a mai. Egyszer említette, van elképzelése arról, hogy például Bach mit gondolhatott a saját zenéjéről. Ezt honnan tudja?

- A rekonstrukció nem azt jelenti, hogy ilyen vagy olyan előírások léteznek. A lemezfelvételeknél ez nagyon ösztönösen történik, és ritkán adunk ilyen hangversenyt. Bach esetében megpróbálom igazán megérteni ennek a különös zenei géniusznak a természetét. A hozzá hasonló szellemóriásokat túlságosan is tisztára mossuk. Egyfajta istent alkotunk belőlük. Ez pedig egyáltalán nem segít bennünket abban, hogy meglássuk, mi az igazán fantasztikus a zenéjükben. Bachra például úgy tekintenek (félig komolyan!), mint az ötödik evangélistára. Érthető, hiszen oly erőteljes a muzsikája. Én azonban úgy látom őt, mint rendkívül pragmatikus, gyakorló zenészt. Azt hiszem, túlságosan sokan tekintik romantikus géniusznak, aki napi harcokat vívott a provinciális Kelet-Németországban, s aki minden vasárnap gyötrődött, és a haját tépte, mert a kórus nem tudott énekelni, a zenekar nem játszott jól. Azt hiszem, hogy ez a tökéletes romantikus sületlenség. Számunkra nyilvánvaló, hogy Bach igen gyakorlatias volt, és rendkívül jó eredményt tudott kihozni nagyon vegyes színvonalú együttesekből. Valószínűleg nagy zenei nevelő volt, a fiúk együtt énekelhettek vele. És fantasztikusan jó volt, amit csinált. Ez a dolgok egyik oldala. A másik elméleti. Bach zenei géniusza Lipcsében hozta meg gyümölcsét. Alighanem azért, mert a kulturális, filozófiai és vallási légkör nagyon termékeny lehetőséget nyújtott zenei képzeletének. A dicsőség a történelemi helyzetek együttállása. Ez talán közelebb visz bennünket ahhoz is, hogy jobban megértsük a 21. század zenéjét.

- Amikor a barokkhoz akarunk közelebb kerülni, mindig vitába ütközünk, amely a kórus és a szólisták körül alakul ki. Ön elmesélt egyszer egy történetet: az egyik koncerten valaki oszlop mögött ült, és nem látott semmit. A végén lelkendezett, hogy a kórus milyen egységes volt. Azután kiderült, hogy szólisták énekeltek. Így volt ez a Máté-passió április 6-i, budapesti előadásán is (ebből az alkalomból sikerült beszélgetni Paul McCreeshsel - a szerk.). Miért döntött így?

- Itt nagyon sok kérdés sűrűsödik. Arról egyáltalán nincs vita, hogy mit csinált Bach. Nagy zenetudósok próbálták cáfolni vagy bizonyítani azt az elméletet, amely a szólistákat részesíti előnyben a kórussal szemben. Évenként újabb és újabb cikkek jelentek meg erről, és kiderült, hogy az elmélet megállja a helyét. Én nem vagyok zenetudós, de sok olyan koncertet adunk, amely Bach korának elméletére épül. Logikusan lehetetlen más megközelítésre jutni. Engem bosszant, ha zenészek szánalmas zenetudósi érvekkel keresik az autentikus előadást. Az én attitűdöm igen egyszerű: ezeket a darabokat szólistákkal adom elő. Az ő hangjuk zeneileg végtelenül hatásosabb. A hangzás sokkal kiegyensúlyozottabb, mintha együttes szólna. A Deutsche Grammophonnál én vettem föl így ezt a darabot elsőként. Azt hitték, nagyon ellentmondó vélemények születnek róla, de csaknem kivétel nélkül lelkendező kritikákat kaptunk. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha a Máté-passióban száztagú kórus énekel, csak én nem akarok ilyet vezényelni.

- Meg se próbálná?

- Nem, mert ez a hangzás teljesen távol áll az elképzelésemtől, amely történeti alapokra épül. Ez elvi kérdés. Semmi kifogásom nincs az ellen, ha valaki zongorán játszik Bachot, de nem akar meggyőzni arról, hogy például A fúga művészetét zongorára írta. Akkor miért kardoskodnak amellett, hogy a Máté-passiót kórusra szánta? Sokkal inkább tisztelem az olyanokat, mint Philippe Herreweghe, aki legalább azt mondja: nem érdekelnek az érvek, nagyon szeretem a kórusom hangzását. Szerintem ez nem helyes, mert nem törődik azzal, hogy régi hangszereket használjon, hogy a barokk korról gondolkodjon. De legalább nagyon őszinte, nem is lehet vele vitatkozni. Az én felfogásomban előadott darab szerintem izgalmas és kifejező. Az énekesek imádják. Fárasztó, de nagyon hálás.

- Beszélgetésünk kezdetén azt mondta, hogy a régi zenétől a modernig mindenfélét vezényel, Bachtól Britten Albert Herringjéig. Amikor a zenetörténetben ilyen nagy lépéseket tesz, mi változik a gondolkodásmódjában és vezénylési stílusában? Szüksége van egyáltalán valamiféle váltásra?

- Ez nagyon érdekes, mert a nagy távolságok léteznek is meg nem is. Olyan társadalomban élünk, amely négyszáz éve hallgat zenét. Én úgy nőttem föl, hogy igen sokat csellóztam a romantikus repertoárból. Soha nem gondoltam rá, hogy egyszer tizenöt éven át többnyire barokk zenével fogok foglalkozni. Ennek több oka is van. Abban a korszakomban nekem az felelt meg. Később már történetileg akartam a zenére tekinteni. Ha az ember nem ismeri Schützöt, hogyan akarja olvasni és vezényelni Brahmsot, aki Schützöt tanulmányozta? Ha az ember nem ismeri Händelt vagy Bachot, hogy vezényelheti Brahmsot? Nézzük meg a Negyedik szimfóniát, melyet Bach egyik kantátájából merített. Ha nem értjük a barokk költészetet, hogyan értenénk meg Rückertet, amikor Mahlert vezénylünk, a Gyermekgyászdalokat? A régi zenében szerezett ismereteim nagyon hasznosak a későbbi zenékhez is.

Ami a vezénylést illeti: viszonylag hamar megtanultam, milyen szörnyen nehéz barokk zenét vezényelni. Ezt a legnehezebb. Beethoven, Mozart, Csajkovszkij nem annyira érdekel. A barokk viszont a karmester természetes nyelve. Minél többször adom elő a Máté-passiót, annál kevésbé vezénylem. Részben azért, mert fantasztikus a zenekarom, a Gabrieli Consort and Players. És azt hiszem, ez egyfajta szimfonikus kamarazene. Nagyon meghitt. Viszonylag kevés dirigálást igényel. A nagy Händel-darabokba talán azért fogtam bele, mert azokat nagyon is kell vezényelni. Azután hosszú időszak következett, amikor nem igazán akartam dirigálni. Most kivételezettnek érzem magam, hogy ezt csinálhatom. És sokkal boldogabb vagyok.

- Minthogy ön a régi zenében járatos igazán, melyik fontosabb az ön számára: az elmélet, vagyis a hűség vagy a hangzás?

- A zenetudósi megközelítésből soha nem lesz jó előadás. És emiatt a régi zene bizonyos területén nem érzem otthon magam. Különös zenész vagyok - ez jól jöhet önnek címként -, mert a historizmus bizonyos területein szolgaibban dolgozom, mint sok régizene-szakértő kollégám. De ösztönös zenészségem sokkal erősebb, mint másoké. Tehát egyfelől arra biztatom a zenekart, próbálja megtalálni az eredeti vonásmódot, és fontosnak tartom a csupa barokk hangszeren történő játékot. Azokat a félig barokk, félig modern hangszereket nem tartom jóknak, amelyeken sok angol és német együttes játszik. Másfelől bűnösnek is érzem magam, hogy a kifejező zenészségem bizonyos határok közé szorul. A barokk korban a zene képes volt kihasználni ezt a sokkal szélesebb értelmezést. Mindez a fantasztikusan bonyolult zenei, poétikai, teológiai szépség semmit sem jelent már a huszonegyedik században. De tudatában kell lennünk, hogy minél távolabbra megyünk vissza a múltba, annál nagyobb lesz a távolság. A barokk korban egy német szó, mint például a Schmerz nemcsak alapjelentésével bírt, hanem benne volt a vallásos értelem is. De ez nem baj, és a muzsikusra is vonatkozik. Segít abban, hogy megtudjuk, honnan jövünk, még ha távolodunk is onnan. Sok ember olyasmire vágyik, amiben nincs túlságosan sok kihívás. Az olyan dalénekeseket kedvelik, akiknek híres lemezeik vannak, a híres English Chamber Orchestrát, lehetőleg oboa da cacciával - ami kicsit édeskés, túl könnyű. Én viszont provokatívabb akarok lenni. Nem okvetlenül úgy, hogy a feszültséget keresem, mindössze arra szeretném rábírni az embereket, hogy szenvedélyesebben találjanak rá a zenére.

- Ön alapította a Gabrieli Consort and Playerst. Meglehetősen sajátos stílust képviselnek. Előfordulnak-e felfogásbeli viták ön és a zenekara között?

- Mi az hogy! Ez valószínűleg a világ egyik legértelmesebb zenekara. Szenvedélyesek; és az intellektuális elkötelezettségük miatt jöttek ide. Sok zenekar képes jól lejátszani a hangokat - de nem ez a kérdés, hanem az, hogy szeretik-e a kihívásokat. Természetes, hogy vitatkozunk, nekik is vannak érveik. Azt hiszem, én többet tanultam tőlük, mint ők tőlem. A Gabrieli Consortban nincs helye a hiúságnak. A művészek azért jöttek, mert nagyon komolyan akarnak a zenével dolgozni. Ez teremti meg az együttes légkörét. Én nem bánom, ha egyesek úgy jönnek ki a koncertünkről, hogy azt mondják: ez borzalmas volt. Azok, akiket tisztelek, gyakran teljesen más véleményen vannak, mint én. Továbbra is a kihívásokra akarok válaszolni. Szükségem van rá.

- Ezen az úton mit változtatott azóta, hogy elkezdte a pályáját? Mennyiben változott a vezénylése akkor, amikor "nem igazán akart dirigálni"?

- Óriási mértékben, és remélem, egyre inkább változik, mindenféle módon. Amikor az ember nagyon fiatal, azt hiszi magáról, hogy nagyon jól dolgozik. Erre szükség is van, hiszen e nélkül képtelenség túlélni az első három koncertet. Azután hosszú korszak köszöntött be - és azt hiszem, sok karmester hasonlót tapasztalt magán -, amikor azt gondoltam, rosszul megy, nem tudom csinálni. Meg kell tapasztalni, milyen rendkívül nehéz mesterség ez. Vannak nagyon rossz napjaim. Ha évenként öt százaléknyit fejlődöm a vezénylésben, az már nagyon jó. Sok időre van szükség ahhoz, hogy zeneileg és technikailag javuljak. Lassan haladok. De az a repertoár, amelyet mi adunk elő, nagyon fejleszti a zenei képességeket.