A Muzsika recenzenseként a Tavaszi Fesztivál három koncertjén voltam jelen. Olyan hangversenyeken, melyekről tudtam, hogy a lap fesztiváltudósításainak eddigi gyakorlatához híven a kortárs zenei rovatban fogok róluk beszámolni. A kortárs zene e három alkalommal igencsak eltérő módon jelent meg, nem is volt könnyű olyan címet találnom, mely e műsorok közös vonására hívja fel a figyelmet. Az Orlando Trió és Jean Claude van den Eynden estjén Mozart és Brahms egy-egy zongorás kamaraműve között Kurtág György Jelek, Játékok, Üzenetek című sorozatából hangzott el válogatás. Eötvös Péter szerzői estjén egy fiatal holland komponista, Michel van der Aa kompozíciójával ismerkedhettünk. A Drezdai Szólisták klasszikus programja (Mozart és Haydn) pedig egy elsőrangú német jazz-zongorista, Joachim Kühn fellépését keretezte. Szendvicskoncertek voltak tehát, igaz, nem mindig abban az értelemben, ahogyan azt a klasszikus repertoár és a kortárs zene viszonylatában emlegetni szoktuk.
Az ORLANDO TRIÓ műsorát hallgatva ismét az a régebbi tapasztalatom erősödött meg, hogy nem szerencsés egy koncertet Mozarttal kezdeni. Úgy látszik, makacsul tartja magát egy elképzelés, mely szerint Mozart zenéje mind a befogadás, mind az előadás számára könnyű és hálás feladat, ráhangolódást segítő, bemelegítő muzsikaként is kitűnő. Ennek eredménye legtöbbször érdektelen és unalmas előadás, amely legfeljebb a könnyű kézzel komponáló Mozartról szolgál újabb adalékkal. Még az olyan nagy- szerű zenészek is beleeshetnek ebbe a hibába, mint az Esz-dúr zongoranégyes (K. 493) előadására szövetkező Orlando Trió és a belga JEAN CLAUDE VAN DEN EYNDEN.
A trió tagjai (HIROMI KIKUCHI - hegedű, KEN HAKII - mélyhegedű, METZ ISTVÁN - gordonka) elsőrangú zenészek, e helyt szükségtelen méltatnom őket, Eynden azonban számomra korábban ismeretlen volt. Személyében intelligens, remek technikájú pianistát ismertem meg, aki szemlátomást otthonosan mozog a kamarazene világában. Olyan zenész, aki elsősorban a társaktól és a pillanattól várja az inspirációt. A vonós partnerektől azonban ezen az estén keveset kapott, így kénytelen-kelletlen átvette az irányítást. Vezető szerepét a koncert záró számában, Brahms g-moll zongoranégyesében dinamikus és lendületes, olykor harsány, de egyértelműen hatásos produkció szolgálatába állította. Így a Márványterem közönségéből azok, akik a koncert első felét záró Kurtág-sorozat után a távozást fontolgatták, végül nem bánták meg, hogy maradtak.
Kurtág György 19 miniatűrjét hallgatva figyelmemet a válogatás logikus felépítése, összetettsége ragadta meg. A szünetben tudtam meg, hogy éppen ezt az összeállítású sorozatot rögzítette az Orlando Trió egy tavaly megjelent CD-n is, melyről Farkas Zoltán írt elemző kritikát (Muzsika, 2004/4). "Az élet teljessége vonul végig előttünk, a ciklust keretbe foglaló Virág az ember, Mijakónak tétel rezzenésnyi sóhajokból szövődő fátyolától a szilaj, népi ihletésű - Végh Sándor szavaival élve - »földszagú« muzsikálás erőtől kicsattanó tobzódásáig (Népdalféle; Kromatikus feleselős; Jelek III; Perpetuum mobile B). Nem csodálkozom rajta, ha a zeneszerző boldogan mondhatja e felvételről: igen, ez én vagyok." - írta Farkas. A 19 tétel elrendezése háromrészes nagyformát sejtet. Az első részben hegedű-, a másodikban brácsa-, a harmadikban gordonkaszólók hangoznak el, az egész ciklust - arányosan elosztva (quasi ritornell) - vonóstrió-tételek tagolják. Talán az sem véletlen, hogy a ciklus geometriai középpontjában, a 10. tételben egy "földszagú" vonóstrió (Jelek. III) áll, melyet, az elrendezés logikáját szándékosan megbillentve, azonnal egy "monumentális" (több mint háromperces) triótétel követ (Virág Zsigmondy Dénesnek).
Az előadás nem minden pillanatában izzott kurtági hőfokon. Legodaadóbbnak Hiromi Kikuchi tűnt a hegedűszólókban. Ken Hakii meglehetősen távolságtartóan játszott, Metz István - akit a Mozart-zongoranégyesben kifejezetten óvatoskodónak láttam és hallottam - intenzív, gazdag hangon adta elő szólóit. Az Orlando Trió szendvicsének receptje nem volt szerencsés. Ha a kortársi betét semmilyen érzékelhető viszonyban nem áll a két kenyérszelettel, akkor az előbbit a hallgatóság bizony csak kényszerűségből nyeli le. (Március 25. - a Magyar Rádió Márványterme)
Kényszerűségből hallgatta meg a Millenáris Teátrum közönsége MICHEL VAN DER AA darabját is. Mindazonáltal a 34 esztendős holland komponistáról most elhangzott, meglehetősen talányos című darabja - Itt (mellékelve) - alapján nem mondanám ki a végső verdiktet. Van der Aa valószínűleg tehetséges és nem véletlenül divatos szerzője hazájának. A koncertdarab mint ódivatú műfaj azonban, úgy tűnik, nem az ő világa. A színpadi geget - a karmester melletti vitrinben egyszer csak láthatóvá válik egy női torzó, amolyan kirakatbaba - ha megnyúznak sem értem.
A koncert persze a 60 éves EÖTVÖS PÉTER-ről szólt. A jubiláló zeneszerző-karmester jó hangulatú hangversennyel vette el az élét minden komolykodó ünneplésnek. A koncertet nyitó Triangel néhány mozzanatán maga is jókat nevetett. A kompozíció előadását PETER PROMMEL ütőhangszeres művész irányította, előre meghatározott játékszabályok szerint. A HOLLAND RÁDIÓ KAMARAZENEKARÁ-nak muzsikusai fokozatosan foglalták el helyüket, az első jelentős tuttit Eötvös intette be. Volt abban némi önirónia, hogy ezt a pillanatot a reflektorok hirtelen bekapcsolása tette nyomatékossá. Aztán újra háttérbe húzódott, leült a színpad egyik homályos sarkába. Prommel pedig improvizált, de ez inkább a szemnek szólt. A színpadi történésekre fogékony hallgatóság örömmel fogadta a mókát. A 45 percesre nyújtott előadás belső aránytalanságai inkább csak zavartak, de nem bosszantottak.
Eötvös brácsára és zenekarra komponált darabja, a Replica működött az est viszonyítási pontjaként. Innen nézve éreztem sápadtnak van der Aa műve; a Replica koncentráltságához viszonyítva tűnt esetlegesnek a Triangel; a Replica drámaisága mellett vált valóban kávéházi dialógussá az Egy beszélgetés foszlányai. KIM KASHKASHIAN egyszerre precíz és ihletett előadásának emléke egy időre feleslegessé teszi az általa készített nagyszerű lemezfelvételt.
CD-ről már ismertem az est utolsó számát, a Snatches of a Conversation (Egy beszélgetés foszlányai) című darabot. A felvétel kevert hangzásarányai, MARCO BLAAUW kettős tölcsérű trombitaszólójának plasztikus kiemelése és OMAR EBRAHIM több szereplős alakítása erősen befolyásolt a koncertélményben. A szövegfoszlányokat elmondó MIZSEI ZOLTÁN kevésbé színes elôadóegyéniség, mint Ebrahim, produkciója azonban így is kiállta az összehasonlítás próbáját. Ebrahimmal ellentétben ő a szöveget még ebben az erősen roncsolt alakjában is - mintha az egy Beckett- vagy Iones- co-részlet lenne - megkomponált textusként közvetítette. Így alig zavart, hogy a kávéházi hangulathoz illő jazz-allúziókat a zenekar kevésbé érvényesítette. (Március 30. - Millenáris Teátrum)
A Snatches of a Conversation Eötvös "jazzlemezén" jelent meg. Számára a jazz in- spiráció, titokzatos vonzereje valahol a gyermekkorban gyökerezik. A hivatásos jazz-zongorista JOACHIM KÜHN számára a klasszikus zene jelenti ugyanezt az inspirációt, ugyanezt a gyermekkorban gyökerező titokzatos vonzerőt. Kühn is sajátos "szendviccsel" érkezett Budapestre. Ez a fenomenális zongorista mindössze három számot játszott, de remélem, ez is elég ahhoz, hogy valaki a közeljövőben egy teljes koncertre visszahívja.
A klasszikus zene inspirációját egyértelműen demonstrálta Bach d-moll chaconne-jának átirata, illetve az ennek témájára játszott improvizáció. Kühn sajátos akcentusai, pedált egyáltalán nem használó, s ebben az értelemben száraz zongorázása is jelezte muzsikusi szuverenitását, a hagyományok, a szokások figyelmen kívül hagyását. De ebben az improvizációban lehetett a legvilágosabban megfigyelni tökéletesen kidolgozott balkéz-játékát (jazz-zongoristáknál ez nem mindig magától értődő), és technikai felkészültségét kiaknázó, kontrapunktikus szemléletű improvizációs modorát. Egy Bach-parafrázisban mindez természetes is lehetne, de ugyanezeket a jellegzetességeket lehetett megfigyelni Kühn saját szólókompozíciójában is (Salinas - Mar y Sal). Kühn romantikus alkat. Nem a romantikus érzelgősség, nem a romantikus pozőrség, nem a romantikus különcség, hanem a romantikus lobogás értelmében. Ez a lobogás jellemezte a Salinas zenéjét és előadásmódját, ez váltotta ki a közönség soraiban a legnagyobb meglepetést (mely részben értetlenségből származott). Számomra ez volt a koncert legemelkedettebb pillanata.
Az est legérdekesebb darabjának Kühn "zongoraversenye" (Grenoble-Konzert) ígérkezett. Ebben a műben csatlakozott a zongoristához a DREZDAI SZÓLISTÁK együttese. A kis létszámú vonós zenekar nem játszott meggyőzően, ráadásul soványka hangzásuk következtében a vonós zenekari hangszerelés ügyetlenségei is világosan hallatszottak. Egy 1998-as kölni koncertfelvételen (WDR Rundfunkorchester Köln) nagyobb létszámú együttes hallható, ott mindez kevésbé feltűnő. Ez a felvétel győzött meg arról is, hogy Kühn valóban improvizált anyagot játszik a zenekari kíséretre, és csak a darab jellegzetes témája azonos. Budapesti koncertjén két hosszabb lélegzetű szóló cadenzával örvendeztetett meg. Összességében a Grenoble-koncert alulmúlta várakozásomat, kiforratlan kísérletnek tűnt.
Ezen az estén valóban Kühn volt a lényeg, a szalámi. A teljesség kedvéért azonban be kell számolnom a szendvics további nélkülözhetetlen alkotórészéről, a kenyérről is. A műsort Mozart F-dúr divertimentója (K. 138) és Haydn fisz-moll szimfóniája (Hob. I:45) keretezte, ráadásként Haydn f-moll szimfóniájával (La passione) utolsó tétele és Strauss Pizzicato polkája hangzott el. A tisztességes német muzsikusok meglehetősen unalmas stílusban vezették elő ezeket a darabokat. Karmesterük, HELMUTH BRANNY dirigálás címén kedélyesen integetett. A hegedűsök és brácsások állva muzsikáltak, a fisz-moll szimfónia előadásához még mécseseket is kerítettek, és ahogy a Haydn-életrajzokban olvasható, az utolsó tételben egymás után elfújták a lángot, majd csendben távoztak. A látvánnyal kiegészített előadás ennek ellenére nem feledtette az Adagio szikkadtságát és a Menuetto ízetlenségét. (Április 1. - Uránia Nemzeti Filmszínház)
