Az I FAGIOLINI ÉNEKEGYÜTTES pár évvel ezelőtti, nagy sikerű szereplése a szervezőket arra ösztönözte, hogy az MTA Roosevelt téri dísztermét - a késő reneszánsz és kora barokk zene legjobb budapesti helyszínét - most fölcseréljék az Olasz Intézetre; arra a teremre, amely térnek legalább annyival barátságtalanabb, mint amennyivel több nézőt képes befogadni. A bejutást kaotizáló antiterrorista ellenőrzés, az előcsarnokban csupaszon árválkodó kiállítási paravánok (melyek egyetlen funkciója, hogy a belőlük kiálló szögeken a kedves közönség fennakadjon), valamint a hangverseny alatti ajtócsapkodások mintha csak kontrasztáló keretbe foglalták volna az itáliai kultúrának ezen az estén szinte ideálisan megcsillantott gyöngyszemeit. A kontratenor ROBERT HOLLINGWORTH vezette oxfordi college-társaság, a "Babocskák" tizenegy állandó énekeséből ezúttal - lant-, illetve csembalókísérettel - nyolc kiváló szólistát hallhattunk. Műsoruk gerincéül késő 16. századi olasz madrigálokat válogattak, részint komolyakat (Andrea Gabrielitől), részint gunyorosakat (Giovanni Crocétól). Aminthogy részint komoly, részint gunyoros Orazio Vecchi örökzöld madrigálkomédiája, a "Kettős Parnasszus" (L’Amfiparnasso) is: a hangverseny eme zárószámában az I Fagiolini végképp fittyet hányt a korabeli teoretikus meggondolásoknak, s tőle méltán elvárt módon, tökéletes kiegyenlítettségű vokalitása mellett remek dell'arte-komédiázással hódított. Nem az ő hibájuk, inkább a 16. századi vokálpolifónia reám gyakorolt mérsékelt hatásának tudható be, hogy a produkcióból engem leginkább VARRÓ DÁNIEL zseniális-frivol narrátorszöveg-átköltései szórakoztattak, RUDOLF PÉTER cinkosan kaján előadásában. Azt viszont, hogy Vecchi "comedia harmonicá"-ja nem a drámai színpad megelőlegzését, hanem a prima pratica teljes kiérlelődését reprezentálja, ezen az estén egyetlen előrevetített fénysugár világította meg: Monteverdi Zefiro tornája - az 1632-ből való Scherzi Musicali e "ciaconá"-ja - nemcsak a "második eljárás" távlatát, az új égbolt kékjét tárta ki előttünk egy pillanatra, de az együttes két tenoristájának is ragyogó megszólalást biztosított. (Március 23. - Olasz Intézet)

Itáliából a barokkzene-játszás északi tájaira repített Skandinávia vezető korabeli hangszeres együttesének, a CONCERTO COPENHAGEN-nek budapesti bemutatkozása. És mintha csak a véletlen is ezt a tér- és időutazást kísérte volna gondviselés gyanánt: köztársasági elnökük látogatása okán a hangverseny olasz barátaink komor kultúrotthonából a szomszédos Nemzeti Múzeum csodaszép dísztermébe telepedett át. Azt hiszem, ez - a helyszín revelációja - marad e koncertből a legemlékezetesebb, amivel egy pillanatra se kívánom sem a hívei által szeretetteljesen CoCo-nak becézett zenekar, sem pedig vezetője, LARS URIK MORTENSEN általános elismeréstől övezett érdemeit csökkenteni. Csembalista képességeit Mortensen Bach g-moll versenyművében domboríthatta ki, de határozott elképzelésekkel bíró, elokvens muzsikusnak bizonyult a continuo-játékot lendületes vezénylő mozdulatokkal ötvöző karmesterként is. A műsor különlegességét a "svéd Händel", Johan Helmich Roman és az igazi Händel műveinek ütköztetése adta. Az est első felében elhangzott D-dúr oboa d'amore-verseny - FRANK DE BRUINE szólójával - Romant ha nem is valóban eredeti, de mindenesetre az eredetiség útját kereső, már-már szertelenül manierista szerzőként mutatta be. A hangverseny második felében azután Roman Golovinmusiken című sorozatának (1728) g﷓moll szvitje kélt versenyre Händel op. 3-as concerto grossóinak pompás F-dúr darabjával - eléggé reménytelenül, mivel egy "ál-Händel" sohasem vetekedhetik egy igazival. (Március 26. - Magyar Nemzeti Múzeum)

Immáron a Húsvét jegyében találkozhattunk - ismét az Olasz Intézetben - egy régi kedves ismerőssel, RENÉ CLEMENCIC-csel és az ő nevezetes CONSORT-jával. A műsor sokat ígért, kevesebbet adott - hogy őszinte legyek: nem nagy meglepetésemre. A legmaradéktalanabb élményt még leginkább Jacopone da Todi Stabat Mater-költeményének mottószerű megszólaltatása nyújtotta, a 15. században hozzátapadt sequentia-dallammal, amelyet a kontratenor WILLIAM PUREFOY énekelt el atmoszférikusan, miközben az egyszerű bourdon-basszust René Clemecic játszotta hozzá pozitívon. Nehezebben barátkoztam meg ezután az est fő attrakciójával, Pergolesi Stabat materének férfiszoprán és kontratenor általi megszólaltatásával. Senkit sem kell hogy megrendítsen a műsorszórólap drámai közlése, miszerint a művet Pergolesi kizárólag szoprán- és altszólóra komponálta. Magam az olasz barokknak ezt az ikonját régi Melógyija-lemezen ismertem meg, fiúkórus előadásában, aminek következtében számomra mindmáig ez a hangzásélmény a meghatározó, s nem is tudnék elképzelni "nála autentikusabbat"... Nem, a probléma nem az apparátus szokatlan milyenségével, sokkal inkább zavarba ejtő minőségével volt. Sajnos RADU MARIAN férfiszopránja nem - minden megcsináltsága ellenére sem - az a kvalitás, amelyben ezt a művet hallani szeretném. Amúgy korrekt volt e kamaraelőadás, a vonóskvintett prímjét vivő HIRO KUROSAKI hegedűjátéka pedig egyenesen ihletettnek mondható. Hanem a szünet után elhangzott René Clemencic-opusz, Stabat mater-mutáció, a maga állandóan jelen lévő "eredeti" dallamával, meg a "püthagóreus-kabbalában ismert szolmizációs technikából" nyert "különböző zenei anyagaival" (R. Clemencic) - mindez a VIENNA BRASS rézfúvósainak ártatlan közreműködésével is olyasmi, amit az osztrákok (meglehet, nem túl választékosan) "smarni"-nak neveznek... (Április 1. - Olasz Intézet)

Dél-, Észak-, valamint a René Clemencicben perszonifikálódott "Közép-Európa" után a sorozat "Nyugaton", Flandriában zárult: a Roosevelt téri MTA-díszteremben föllépő, PAUL DOMBRECHT vezényelte, IL FONDAMENTO nevű flamand énekes és korabeli hangszeres együttes a NAMURI KAMARAKÓRUS közreműködésével olyan hangversenyt adott, amelyért az egész bérletet érdemes lett volna megvenni - már persze, ha a négy hangverseny jegyeit bérletben árusították volna... Igazából azonban most is Közép-Európában maradtunk. Hiszen a Gesù al Calvario, az elmúlt évtizedekben újra felfedezett cseh Jan Dismas Zelenkának a drezdai udvar számára 1735-ben komponált, olasz nyelvű passió-oratóriuma jól érzékelteti azokat a mind Északról, mind pedig Délről jövő hatásokat, amelyek kereszttüzében egy hallatlanul izgalmas zeneszerzői egyéniségnek kellett kiforrnia. Bach és Händel mellett a helye - olvashatjuk a legtöbb értékelésben, bár zenéjéből tán hiányzik ezek végső átszellemültsége. Pergolesi és Vivaldi édes melodikájával rokon - áll ugyanott, noha vokalitása híján lehet emezek érzéki virtuozitásának. "Olyan... katolikus zene" - jegyezi meg mellettem szellemesen kedves kollégám, atyai barátom, és én kezdem megérteni: ez az egyszerre testközeli és elvont muzsika (mit katolikus - jezsuita!), a maga végeláthatatlan, mégis mindig eredetien ható ritornellóival, miként elégíti ki és teljesíti be a "religioso diletto" barokk kori igényét és követelményét, miként rendíti meg és gyönyörködteti egyszerre hallgatóját. Dombrechték előadása döbbenetesen egzakt és perfekt volt; a szólisták pedig - MARIA CRISTINA KIEHR (Szűz Mária), GRETA DE REYGHERE (Mária Magdolna) s a három (!) kontratenor: ANDREW WATTS (Jézus), PASCAL BERTIN (János) és STEVE DUGARDIN (Kleofás Máriája) - megérdemlik, hogy külön-külön is megemlítsük őket.

Akármilyen motívumok vezettek is e rendkívüli produkció meghívására: a Budapesti Tavaszi Fesztivált köszönet illeti érte! (Április 4. - Az MTA díszterme)