Huszonöt éve kísérem lelkes, aggódó és szurkoló figyelemmel Tomkinsék pályafutását, végigkövettem negyedszázados, gyönyörű harcukat a minőségért, és vergődésüket a pénztelenség kalodájában. Az első időszakot szinte amatőr körülmények között dolgozta végig a Zeneművészeti Főiskolán akkoriban végzett tucatnyi muzsikus, főként karnagy és zenetanár. Elsősorban a lelkesedés hajtotta őket, s a hit abban, hogy ha magas igényű és originális produkciókkal állnak elő, akkor nyitva áll előttük az út a hazai és nemzetközi karrier felé. Azt feltételezték, hogy ha ők mindig sokat és jót adnak a közönségnek, akkor a közönség is "ad" majd nekik annyit, amennyiből családjukat eltarthatják, s hódolhatnak szenvedélyüknek, a kórusmuzsikának. A Tomkins Énekegyüttes sok mindent feladatának tekintett, a ritkán hallható régi zenék fölfedezésétől az új művek bemutatásáig.

A következő években már meleg elismeréssel beszél róluk a kritika, olykor szuperlatívuszokban, különösen az egységes hangképzést, az énekhangok "bravúros mozgékonyságát" (Kroó György) emelik ki, valamint a régi zene tolmácsolásának hitelességét és a rendkívül széles repertoárt, mely mindig tele van újdonsággal, meglepetéssel. De mindez kevésnek bizonyul a nagy áttöréshez. Megindulnak a külföldi fellépések, Nyugat-Európa több országában, Indiában, Japánban járnak. Az erkölcsi és művészi siker egyértelmű, az anyagi siker nem. Illetve az is egyértelmű: nincs. Ahhoz bizonyosan nagyvonalúbb, professzionális menedzselés (miből?), több lemez, sugárlemez kellett volna (miből?).

Ami itthon egyedülálló, az a világban egy a sok közül. Ötven vagy száz éve működő, hírneves és gazdag kórusokkal kellett versenyezniük, amelyek többsége mögött iskolák állnak, s az onnan kikerülők a kórusok természetes, kiapadhatatlan utánpótlását nyújtják. Óriási választékot, melyben mindenki egységes metodikájú és szellemiségű képzést kapott. A Tomkins Énekegyüttes mögött nincs ilyen bázis, mégis képes elérni ugyanazt a hangzást. Ebben kiemelkedő szerepet játszik Dobra konok hite és kíméletlen igényessége. A hatalmas kóruskultúrával rendelkező Németországban írták róluk, hogy a Tomkins-féle éneklés jelenthet igazi alternatívát a nagy hagyományú nyugat-európai kóruskultúra számára. Ez óriási eredmény, és nincs benne semmi "ahhoz képest". Annyit jelent: ez az együttes önmagában jó és egyenrangúan más. Ahogyan a német szerző fogalmaz: "És akkor megéli az ember azt a bizonyos összehasonlíthatatlan varázst, mely kizárólag keleti kórusokból jöhet. Megmagyarázhatatlan módon majdnem minden úgy szól, mintha ebben a pillanatban újonnan lenne feltalálva és megérezve. Semmiféle mesterkéltség vagy fogcsikorgató tökéletesség nem rontja el a kifejezést. Minden folyik, leng teljes természetességgel." Igen, mondom én is, hozzá nem értő magyar: ez a Tomkins Énekegyüttes, és élén a karmester, Dobra János, aki "egész lényével velük énekel" - mint ugyanaz a német kritikus írja.

Dobra, vigyázzon, a pénz mindent megront - mondta neki egyszer karvezető tanára, Makláry József, még a kezdet kezdetén. Nem hitt neki. S mindig e jóslat ellen dolgozott, hogy a pénz ne ronthasson meg semmit a művészetükben. S a pénz valóban nem rontott meg semmit, hisz sosem volt elég. A hiánya már inkább. Elsősorban a gondtalan örömet, az akadálytalan, könnyed, természetes tevékenységet nehezítette. A világban rég a pénz logikája diktál, s akik ezt nem fogadják el, és a saját művészi logikájukat akarják követni, azokat végképp elhagyja a pénz istene. Borzasztó lehet átélni, hogy egy hasznos törekvés, mely semmi rosszat nem tartalmaz, mégis megreked. A Tomkins Énekegyüttes tagjai nyilván megpróbálhatták volna a könnyebb utat járni, ismertebb, népszerűbb, könnyedebb darabokat választani, egy kis show-val fűszerezve. De ismerve őket, ez nyilvánvaló képtelenség - az már egy másik cél, másik vezető és egy másik csapat lett volna.

A Tomkins Énekegyüttes esélye egy kultúrapárti állam vagy egy értékközpontú mecénás lett volna. Egyik sem találta meg őket. Úgy látszik, ez nem új jelenség. Már Goethe azt írja a Faustban: "Vizsgáld meg pártfogóid gondosabban! Fele ripôk, fele rideg." (Jékely Zoltán fordítása) Félig adnak, és mindig elvárnak érte valamit, olyat is, ami nem harmonizál az együttes művészi karakterével vagy egyenesen idegen tőle. Természetesen joguk van ehhez, de az ilyen feltételeket ritkán lehet teljesíteni a szakmai függetlenség sérelme nélkül. Dobra alighanem túlságosan független akart lenni, s nem kívánt semmit adni - a minőségen kívül. Ebben önsorsrontó követője talán legfontosabb mesterének, Simon Albertnek, aki a zenei tökély megszállott kutatója volt, képtelenül bármilyen kompromisszumra. Dobra, ahogyan ismerem, hajlandó a jó ügy érdekében kompromisszumot kötni, de csakis olyat, amelyben, mondjuk, 90:10 az arány. Az 50:50 viszont nem tárgyalási alap nála.

Az alapítók egy része bírta ezt a tempót, más részük nem. A lemorzsolódás a Tomkins Énekegyüttesnél többnyire nem zenei, hanem egzisztenciális okokkal magyarázható. Mivel a tagok nem képesek megélni az énekegyüttes által keresett pénzből és a ritkán csordogáló mecenatúrából, a családosok kénytelenek más munkát (munkákat) is vállalni, így nem mindenki tud annyit dolgozni, amennyit a Dobra kívánta színvonal megkövetel. Márpedig ez a társulat csak úgy maradhatott versenyben a nemzetközi élvonallal, hogy félig amatőr létére többet dolgozott, mint a profik. Ez vonatkozik a hangképzésre (nagy szerencséjük volt énekmesterükkel, Pauk Annával), vonatkozik a különlegességekkel és ritkaságokkal teli repertoárhoz szükséges zenék fölkutatására, beszerzésére és betanulására. A repertoár állandó bővítésére, karbantartására, s arra, hogy azt az új tagok is elsajátítsák. Ez elképesztő mennyiségű minőségi munkát követelt, elképesztően csekély díjazásért.

Többször is előfordult, hogy úgy érezték, nincs tovább. S akkor mindig jött egy szívmelengető nagy siker vagy egy kis szponzori segítség, s ha éppen egyik sem jött, még mindig ott volt Dobra akaratereje, amely átsegítette a Tomkins Énekegyüttest az aktuális nehézségeken.

Goethe azt mondja: a műhöz nemcsak művészet és tudás kell, hanem türelem is. Nos, a goethei receptet a Tomkins Énekegyüttesre alkalmazva: művészete gyönyörködtető, tudása imponáló, türelme pedig végtelen. Huszonöt év ebben a kettős szorításban, bizony mondom, fölér a végtelennel.

Ha a kulturális élet egészét nézzük, az állam majdnem teljes kivonulását a művészet támogatásából, a mecenatúra gyengeségét és az olcsó, nívótlan tömegszórakoztatás rémuralmát, azt mondhatjuk, a Tomkins Énekegyüttesnek ezzel a programmal annyi esélye volt, mint ha egy keskeny, kristálytiszta vizű hegyi patak akarna fölkapaszkodni a hegyre, ahonnan vele szemben végtelen, szennyes áradat zúdul alá.

S mégis ez volt a Tomkins Énekegyüttes egyetlen útja - igaz, járhatatlan.

De lám, a járhatatlan úton is lehet járni, maradandót alkotva. Sok élményem közül itt két felejthetetlent említek csupán. Az egyik Rachmaninov Vesperása, melyet szülővárosomban, Ráckevén hallottam tőlük a gyönyörű, gótikus szerb templom freskói között, a másik a Purcell-évfordulón, 1995 decemberében a Dido és Aeneas koncertelőadása a Tudományos Akadémia kongreszszusi termében - erről az estről Kroó György szólt rendkívül elismerően a Rádió Új Zenei Újságjában.

Azért emlegetem Kroó Györgyöt - de idézhetném Breuer János, Babits Antal elismerő szavait, Susanne Rudolfot, a Südwest Presse kritikusát vagy Heike Slizét, aki briliánsnak, az évad csúcsának nevezi a Tomkins lampertheimi koncertjét -, mert nem vagyok zenei szakértő, az én dicséretem nem sokat ér, csak az élményeimről tudok beszámolni.

Ez azonban születésnapi cikk: nem az én élményeim fontosak, hanem az együttes, melynek szándékosan nem sorolom fel külön, név szerint kiemelkedő tagjait és szólistáit. Csak együtt, a Tomkins Énekegyüttesben, a félig elfeledett angol reneszánsz zeneszerző éneklő nevében. Az együttes mindössze huszonöt éves, van ideje bőven, hisz ez még fiatal kor: aki huszonöt esztendős, egyáltalán nem számít végzősnek az élet iskolájában. Ám a tagok külön-külön már ötven felé közelednek, vajon nekik lesz-e idejük, erejük, hitük, türelmük nekivágni a következő negyedszázadnak? Legyen!

Mit málló kőre nem bízol: mintázd meg levegőből - tanít Weöres Sándor. A dal levegőből mintázott műalkotás, így elpusztíthatatlan, örök. Tomkins Együttes, énekelj!