"Szokásos" magyar karrier. Bárcsak az lenne - bárcsak ne az lenne. Hogy felhagyjak a rébuszokkal: szinte hihetetlen, de az énekesnő jó tizenöt éve van a pályán, nevére mégsem sokan kapják fel itthon a fejüket, Bayreuthban viszont már két éve ezt teszik. Tündöklő csillag az ottani égbolton. Láttunk már ilyen sorsokat. Örülünk, hogy hírnevünket öregbíti a világban. És talán ettől végre itthon is tündökölni fog. Én ezt kívánom neki - már csak azért is, mert pályája elejétől ismerem.

- Az egész úgy indult, hogy Miskolcon, ahol születtem, konzervatóriumba jártam. Remek alapokat kaptam, kiváló tanáraim voltak. Tizennyolc éves koromban felvettek a Zeneakadémiára, ahol Kutrucz Éva tanítványaként nagyon erős osztályban kezdtem (Bátor Tamás, Verebics Ibolya, Kovács Annamária, Markovics Erika). Húsz évesen Éva néni azzal "biztatott", hogy oratóriuméneklésből és énektanításból majd csak eléldegélek. Ettől úgy elment a kedvem, hogy abba is akartam hagyni a pályát. Szüleim bátorítására mégis elvégeztem a művészképzőt, s utána a kétéves opera szakot. Nem igazán éreztem jól magam ott. Később derült ki, hogy Kutrucz Éva növendékeit Mikó András nem nagyon kedvelte, mert nem tartotta alkalmasnak a tanárnőt arra, hogy operai hangot képezzen.

Az egyetlen szerencse Székely Andrással való találkozásom volt. Õ fedezett fel, s mivel akkor a Hungaroton zenei rendezőjeként dolgozott, beajánlott lemezkészítésre. Első munkának megkaptam Holofernes szerepét Vivaldi Juditha triumphans című oratóriumában. Nem ment könnyen. A vidéki létnek előnye volt a nagyon jó iskola, ugyanakkor hátrányt jelentett a pesti tapasztalatok hiánya. Egyszer csak belepottyantam egy profi csapatba és munkamorálba. Nicholas McGegan vezénylése, a Capella Savaria játéka, a Hungaroton és Székely András segítsége, a nagyszerű magyar és külföldi kollégák jelenléte komoly iskola volt. Megtanultam magát a tanulást is: miként kell egy szerepet igényesen felépíteni. Idegen nyelven sem beszéltem, meg kellett küzdenem az olasz-latin szöveggel, mert - ahogyan McGegan mondta - addig az ember nem tudja kifejezni hanggal a karaktert, amíg nem érti, miről énekel. Sok szép lemez követte az elsőt, ezek révén olyan szerepekhez jutottam, melyekre másképp esélyem sem lett volna. Isteni ajándék volt.

- A lemezek pedig számos koncertfelkérést is hoztak.

- Pontosan. Mindemellett óriási segítséget nyújtott Keönch Boldizsár, aki feltétlenül hitt a tehetségemben, és ezt mindig el is mondta. Ez nagyon fontos volt, mert a Zeneakadémián annyira elvesztettem az önbizalmamat, hogy örültem: legalább egy valaki bízik bennem. Illetve ketten, hisz talán Oberfrank Géza volt az első, aki az Akadémia után kimondottan operaéneklésre biztatott. Amikor diplomáztam, de nem kerültem az Operába, zokogtam a folyosón. Boldizsár odajött, és azt mondta: "Fogsz te még Izoldát énekelni". A mai napig büszke erre a jóslatára. Pászthy Júlia a rádiós szereplésekben segített rengeteget. Gregor József a koncertéletben támogatott, beajánlott ide-oda, vitt magával. Így jutottam el kis kamarazenekarokhoz is, ami nagyon fontos a rutin megszerzéséhez.

- És hogyan jutottál be az Operába?

- 1990-ben, két évvel a főiskola befejezése után, amikor megkaptam a diplomámat, egyszerűen jelentkeztem előéneklésre, és felvettek félállásba. Első szerepem Annius volt Mozart Titus kegyelme című operájában. Nem nagyon voltam megelégedve magammal, s ez elgondolkodtatott. A teherbírásommal is baj volt, tennem kellett valamit. Kutrucz Éva néni fantasztikusan muzikális ember volt, aki rengeteget tudott a zenéről, hatalmas repertoárt ismert, egész életét a zenének szentelte, de a skálázást nem szerette, a technikával nem szeretett foglalkozni. Nekem viszont éppen erre volt szükségem. Huszonkilenc évesen, amikor Komlósi Ildikó, Daróczi Tamás, Kertesi Ingrid, Temesi Mária és mások is ajánlották, hogy "menj már el egyszer az Adorján Ilonka nénihez", végre megtettem. Nagyon kemény ember hírében állt. Az első meghallgatás után az volt a véleménye, hogy "jó, magának van egy szép hangja, de fogalma sincs az éneklésről". Sokkot kaptam, de egyetértettem vele. Ilonka nénivel hozzáláttunk a kemény munkához, a kezdet kezdetétôl: a skálázás előtti beszédgyakorlatokhoz. Ki kellett alakítani a helyes légzéstechnikát, a magas gégepozícióról való átállást. Vele újra tanultam, megtanultam énekelni. A mai napig rendszeresen járok hozzá.

- Jobb lett volna mindezen tizennyolc évesen átesni.

- Igen, csakhogy a Zeneakadémián ilyen képzés nem folyik, ott a terhelés, a feladatok megoldása a cél. A tizennyolc éveseknek azt is meg kellene tanítani, hogyan lássanak neki egy feladatnak.

- Miért nem osztják részekre a teendőket? Technika, légzés, nyelv, stílus, szerepformálás...

- Én ezt nagyon régóta szorgalmazom. Sokfelé jártam a világban, és 1987 óta magam is tanítok Győrött, a Tanárképző Főiskolán. A bécsi Zeneakadémia így működik: alapoktatás, oratórium és dal szak, Berlinben kórus szak is működik. Lehetne csak tanárképző szakot is vinni, magas szinten. A tanításban igyekszem mindezt a tapasztalatot hasznosítani. Külön szerencse, hogy annak idején a Rádióban megismerkedtem Helmuth Rillinggel. Három alkalommal kaptam tőle ösztöndíjat a Bach Akadémiára, ahol Anna Reynolds tanított. Nagyon megszerettem őt, és ő is engem. Sajnos sokáig nem tudtam kimenni hozzá, mert nem tudtam megfizetni a költségeket, úgyhogy eltelt hét év, mire találkoztunk. Viszont éppen ebben a hét évben dolgoztam Ilonka nénivel. 1998-ban aztán elutaztam Annához. Meghallgatott, és azt mondta, ő még ilyen változást embernek a hangjában nem hallott, és szívből gratulál a tanáromnak. Abban a szent minutumban telefonált Bayreuthba, hogy megkérdezze, mikor lehet előénekelni.

- Tehát így indult Bayreuth.

- Az a tanulság, hogy minden rosszban van valami jó. Nagyon sokan azt mondták, örüljek, hogy az Operában nem kaptam szerepet, mert legalább nem rontottak el. Ezt másképpen éltem meg. Egészen addig, amíg Bayreuthba nem jutottam el, semmi érdemlegeset nem csináltam. 1991 óta rendes tag vagyok, de csak közepes szerepekkel, kivéve egy szólamot - Sextust - a Titusból. És közben annyi történt, hogy kaptam néhány pici Wagner-szerepet: a két Flosshildét, Siegrunét, egyebet nem. 2000-ben énekeltem Bayreuthban, azóta itthon is megkaptam Frickát és Waltrautét, és ebben az évben felajánlották a Lohengrin Ortrudját, de úgy alakult az életem, hogy nem vállalhattam el, mert négy hónapig Torontóban dolgozom; nem tudok részt venni a próbákon.

- Szóval, mikor lehetett előénekelni?

- Azt mondták: sajnos abban az évben már nem. Kissé megkönnyebbültem, mert attól, hogy énekeltem ezt a pár kis szerepet, nem tartottam magam Wagner-énekesnek. Viszont kértek kazettát. Kétszáz jelentkezőből húszat hívtak meg, bekerültem én is. Készültem, majd megpályáztam és elnyertem egy Eötvös-ösztöndíjat, hogy tanulhassak Anna Reynoldsnál. Eljött augusztus 10. Jó formában voltam, és nagyon jó tanácsokat kaptam Annától. Õ is, a férje is éveken keresztül énekeltek a színházban, ismerték az akusztikát. Kétezer férőhelyes, tehát elég nagy, és mindenki azt hiszi, hogy erősen kell énekelni. Anna azt mondta, énekeljek a legegyszerűbb módon, de nagyon kifejezően. És sokan tényleg azzal rontják el, hogy túlságosan erőlködnek. Előttem énekelte a Csarnokáriát egy svéd énekesnő, és azt mondtam magamban: mit keresek én itt? Rettenetes érzés volt, olyan erôteljesen szólt a hangja. Õ is kolléganő lett egyébként; azon a napon mi ketten maradtunk fenn a rostán.

- A helyszínen mondják meg, mit kell énekelni?

- Igen. De azért megkérdezték, hogy mit hoztam. Mondtam, hogy Frickát. A jelenet nagy részét elénekeltem. Pici szünet következett, valószínűleg tanakodtak, hogy kérjenek-e mást is, de aztán nagyon barátságosan felszóltak, hogy köszönik szépen, várjak kint egy kicsit.

Megvártuk Dorothea Glattot, aki Wolfgang Wagner jobbkeze, az énekesekkel foglalkozó zenei munkatárs, és megkérdeztem, értesítenek-e, vagy mire számítsak. Azt mondta, négy nap múlva kérnek egy telefont. Hollandiában adtam pár orgonakíséretes koncertet, és onnan, egy telefonfülkéből hívtam fel. Azt mondta:

- Grüss Gott! Haben Sie ein Terminbuch?

- Ein Moment, bitte! - és rohantam a noteszomért. Majd közölte: "diktálom az előadásait". Azt az érzést sohasem felejtem el.

- Mikorra szóltak a terminusok?

- A következő évre. Maradt hát időm felkészülni. Az első menetben az egyik walkürt kaptam. Szerencsémre új walküröket kerestek az új Ringhez. A meghallgatáson ott ült a bizottságban Giuseppe Sinopoli karmester, a Wagner család, Dorothea Glatt és talán a karvezető is. Sinopoli nagyon szerette a hangomat, mert amikor a következő évben megkezdődtek a próbák, öt nap múltán behívtak Dorothea irodájába. Iszonyatosan ideges voltam, nem tudtam mire vélni a helyzetet. Megkérdezték: "Milyen gyorsan tanul?" - "Fogalmam sincs, attól függ. Sem lassan, sem gyorsan." - "Meg kellene tanulnia a harmadik nornát." Utólag bevallom, fogalmam sem volt róla, hogy a nornák közül a harmadiké a legmagasabb fekvésű szólam. Azt tudtam, hogy nem olyan nagy szerepek, egyetlen önálló jelenet az opera elején. Mondtam, jó, vágjunk bele. Igen ám, de már tegnapra kellene. Kiderült, hogy aki megkapta a szerepet, nem illett a másik két énekesnőhöz. Nekik nagyon nagy hangjuk volt, neki kisebb. Sinopoli engem akart helyette.

Az ötödik napon jelmezben álltam a színpadon. Véget ért a próba, Sinopoli ott tartotta a zenekart, és még egyszer végigénekelhettem. "Akkor ez rendben van" - mondta. Így lett két szerepem. Eltelt pár hét, és megint hívtak telefonon, hogy jöjjek be, meg kellene tanulnom Vénusz szólamának egy részét, a drezdai változatból. Ezek a jelzések tulajdonképpen azt mutatták, hogy szopránként gondolkoznak rólam. De legalábbis nem mezzóként, hanem a szoprán és a mezzo között. A legtöbb Wagner-szerep ilyen. Megtanultam két hét alatt azt a bizonyos részt a Vénuszból, és előénekeltem Christian Thielemann-nak a színpadon. Annyira tetszett neki, hogy az évad végén még egyszer visszahívtak a nagyszínpadra. Az a második előéneklés nem sikerült annyira jól, az előző napon még felléptem és fáradt voltam, de örültem, hogy nem ment, mert úgy éreztem, akkor elvéreztem volna a szereppel. Túl hamar került volna rá a sor, és túl magas volt az akkori hangomhoz. Az idô tájt még csak barátkoztam ezzel a hangfekvéssel.

A következő évadban beugrottam Az istenek alkonya Waltrautéjába. De úgy, hogy a szerepet éppen akkor tanultam meg, soha zenekarral nem énekeltem, csak bizonyos részeket tudtam fejből. Reggel felhívtak, hogy beteg az énekes. Első reflexem, mint legtöbbször, a kishitűség volt. Sajnos ez nagy problémám. Közöltem, hogy nem. Utána leültem, és átgondoltam: így soha nem lesz belőlem semmi. Tíz perccel később felhívtam a színházat azzal, hogy ha végképp nem találnak senkit, megpróbálom, ha kapok korrepetíciót. Ettől annyira megnyugodtak, hogy szerintem nem is kerestek tovább mást. 12-re behívtak, végigénekeltem egy korrepetitorral, hogy nagyjából tudjam a tempókat. A darab elején elénekeltem a nornát, utána maradt egy órám átöltözni - egyszerű fekete estélyi ruhába. Wagner úr becipelt egy kottatartót, bemondták, hogy beugrás, én meg életemben először elénekeltem Waltrautét. Nagyon jól sikerült, óriási kedvet kaptam a szerephez, úgyhogy a következő évben itthon is elénekeltem.

A 2002-es év menetrend szerint zajlott, attól eltekintve, hogy megint csöngött a telefon: mi lenne, ha megtanulnék egy részt Ortrudból. Megtanultam, előénekeltem, ezt Sir Andrew Davis, valamint a rendező, Keith Warner és a Wagner család hallgatta meg. Hazajöttem, elmentünk a Tiszára nyaralni - telefon, azonnal jöjjek vissza, mert Wagner úr még egyszer szeretne meghallgatni a színpadon. Vissza a Tiszáról, vezettem egész nap, utána 12-kor ott álltam a színpadon. Nagyon jól sikerült. Mivel négy napig nem énekeltem egy hangot sem, valószínűleg pihent volt a hangom. Megkaptam Ortrud szerepét, s a következő júniusra már tudtam. Remek munka volt Peter Seifferttel és John Wegnerrel, akivel már az első pillanattól nagyon jó barátságba kerültem.

- Bayreuthban ezek szerint számítanak rád.

- Igen. A színháztól egy menedzsert is kaptam, akinek nagyszerűek a kapcsolatai. Az említett négyhónapos torontói vendégjátékot is ő szerezte nekem.

- Wagner?

- És Verdi. Az egyik darab a Falstaff, amelyben Meg Page﷓et énekelem. Örülök, hogy végre olasz műben is felléphetek, ráadásul vígoperában. Imádom a komikus szerepeket. Színpadra állítják a Ringet is, furcsa módon A walkürrel kezdik, utána következik a Siegfried, Az istenek alkonya, és a legvégén A Rajna kincse. Frickát fogom énekelni.

- Tehát nemzetközi pályára léptél?

- Nagyon remélem. Májusban Franciaországban Sieglindét énekelem koncertszerűen, A walkür első felvonását, négyszer. Nyáron Bayreuthban Vénusz következik, tehát mégis elért a szerep. Thielemann hallott a főpróbán és egy előadáson Ortrudként, tetszett neki, Vénuszt nem is kellett előénekelnem. És tartalék Kundry leszek a Parsifal új rendezésében. Perfektül meg kell tanulnom a szerepet, jelen kell lennem, nyilván a próbákat is figyelhetem, és ha baj van, be kell ugranom. Sajnos saját próbákat nem kapok, de tovább tanulhatom és érlelhetem a figurát. Remélhetőleg itthon - vagy akár ott - be tudok majd állni a szerepbe. Úgyhogy Kundryként is számítanak rám, ez nyilvánvaló. A Tannhäusert még vagy három évig játsszák, tehát ha megfelelek Thielemann-nak, további három évig enyém a szerep.

- Egyik hozza a másikat.

- A sor egyszer véget ér. Azokról a szerepekről, amelyeket Bayreuthban elénekelhetek, s amelyekről úgy érzem, most az enyémek, már beszéltem. Három-négy éven belül Sieglinde biztos; úgy érzem, talán Brünnhilde is szóba jöhet - esett már szó arról, hogy 2005-ben valahol Németországban A walkür Brünnhildéjét énekelhetem. Ugyanott megkérdezték, vállalnám-e 2007-ben Az istenek alkonyában is. Azt mondtam, szívesen, de természetesen attól függ, bírja-e a hangom a hosszabb és nehezebb szerepeket.

A menedzser figyelmeztetett, hogy a kinti színházak nem úgy dolgoznak, mint az itthoni opera, ahol azt is alig tudod, hogy a következő évadban mit énekelsz. Biztos, hogy a következő egy-két évben engem még nem fog elérni éppen azoknak a színházaknak a meghívása, ahová vágyom, mert azok már most 2007-et tervezik. Annyira előre dolgoznak, és annyira le vannak kötve a művészek, hogy ez nem várható, ha csak nincs olyan szerencsém, hogy éppen Vénuszt keresnek, mert valaki megbetegedett. Eltelik néhány év, mire bekerülök a körforgásba.

Ráadásul ki kell alakítanom egy repertoárt, méghozzá olyat, amilyenre gondolni sem mertem. Ortrudként pontosan tudtam: lesznek a szólamban olyan hangok, amelyek nem valók nekem. Lehet azt mondani, hogy nem volt eléggé brutális a hangom a szerephez, vagy azt, hogy végre halljuk az összes hangot, ami le van írva a kottában (ez a színházban hangzott el). Negyven évesen énekeltem először a szerepet, ötven évesen már másképp fogom énekelni. Itthon nem tartottak számon a komoly színészi képességekkel rendelkező énekesek között. Bayreuthban aztán kijött belőlem minden. Most megnyugodtam, hadd merjem ezt egyszer kijelenteni magamról. Negyvenéves koromra ez a szerep választóvonal az életemben, mert minden másodpercét élvezem. Már ura vagyok a hangomnak, átadhatom magam az önfeledt színpadi játéknak, és ezt a közönség is érzi.

- Mit szólnak itthon?

- Van visszhang. A színház részéről is volt, aki hallott, sajnos nem Szinetár igazgató úr; de Fülöp Attila ott volt, s ahogy hallom, nagyon tetszett neki.

- Számít rád a színház?

- Beszéltem Szinetár Miklóssal, elmondtam, hogy meg kell tanulnom Kundryt, milyen jó lenne, ha 2005-ben itthon is elénekelhetném. Õ azt mondta, hogy mindenképpen támogatja, de a végső döntést Kovács Jánosnak kell meghoznia.

- A tanításhoz a sok külföldi felkérés ellenére is ragaszkodsz?

- Ezen majd el kell gondolkodni. Minden héten egy napot töltök Győrben. Nagyon szeretem csinálni. Az ottani légkör, ahogy bánnak velem, a legtöbbet hozza ki belőlem. Ott fontos embernek érzem magam, aki létrehoz valamit. Nem elbizakodottság ez - megerősítenek abban, hogy tényleg fontos vagyok. Õszintén szólva egész évben ebből az érzésből élek.