- Emlékszik az első hangokra, melyeket leütött a zongorán?

- Nem. De annál inkább előttem van a fekete zongora: nagyon szerettem játszani alatta, főleg amikor édesanyám zongorázott, és zengett-bongott a fejem fölött a hatalmas hangszer. Természetesen én is megpróbáltam ütögetni a billentyűket. Édesanyám hamar észrevette érdeklődésemet, és kerített egy tanárnőt, Irma nénit, aki németre és zongorára tanított heti két alkalommal. Az első zongoraórára például világosan emlékszem. Megmutatta, hogyan kell tartani a kezemet, hogyan kell billenteni, és hogy mi mit jelent a kottában, amit elém rakott. Amikor elment, szépen tovább lapozgattam a kottát, és egyre több darabot próbáltam meg elbillegetni. A következő alkalommal közöltem, hogy én már az egész füzetet elzongoráztam.

- Elég gyors tempót vett.

- Hamar áttértünk a Kis kezek, nagy mesterek című, akkor divatos zongoraalbumra, amely népszerű opera- és operettrészleteket is tartalmazott könnyített letétben. Mondanom sem kell, hogy ezekkel nagy sikert arattam a család és az ismerősök körében. Nyolc-tízéves lehettem. Egyenes út vezetett a könnyűzene felé: a korabeli tánczenét, valcereket, egyéb ismerős dallamokat pillanatok alatt meg tudtam jegyezni, kis kíséretet fabrikáltam hozzájuk, és osztálytársaim örömére gyakran játszottam őket.

- Mit szólt ehhez református presbiter édesapja?

- Nem volt a tánczene megbélyegezve. Édesapám hentesmester volt, hétköznap késő estig az üzletben dolgozott, csak a hét végén hallhatott a játékomból valamit, de nem volt kifogása ellene. Nagyon szerette a muzsikát, szép zengő hangja volt, szinte most is fülembe cseng, ahogy az istentiszteleteken énekelt.

- Hol zongorázgatott?

- Különböző rendezvényeken, bálokon, bárokban. Sokfelé hívtak. A tangó, a keringő, a slow-fox volt akkor a divat. Tizenhárom éves koromban végigjátszottam egy dobossal egy szilveszteri bált is, ami nagy merészség volt részemről, mert összesen tudhattam vagy huszonöt számot. Viszont szép summát fizettek. A tánczene sokat hozott a konyhára.

- Hogyan fogadták e "kicsapongó" életet a debreceni Református Gimnáziumban?

- Való igaz, hogy nem tetszett a tanári karnak, úgyhogy adandó alkalommal meg is találták a módját, hogy kitegyenek az iskolából. Egy évig magántanuló voltam, és akkor kerültem kapcsolatba a debreceni Csokonai Színházzal, ahol mint muzsikus - zongorista vagy harmonikás - kaptam feladatot valamelyik darabban. Ott volt korrepetitor a Debreceni Zenede igazgatójának, Mikulai Gusztávnak a felesége. Õ tanácsolta, hogy tanuljak komolyabban zenét. Így kerültem tizenhét évesen a Zenedébe. Gondoltam, klarinétozni tanulok.

- A hasára ütött: klarinét!?

- Azért választottam, mert közel áll a könnyűzenéhez. De csak két hétig látogattam a klarinétórákat, mert Zeitler Márton átcsábított a harsonaóráira.

- Hogyan történt a csábítás?

- Egyszerűen. A fúvós termekhez a második emeletre egy kis hátsó lépcsőn kellett fölmenni, majd egy vékonyka folyosón jobbra-balra nyíltak a termek, úgyhogy minden szobából mindent lehetett hallani. Az egyikben a trombitás, a másikban a kürtös barátom fújta. Mivel reggeltől estig ott voltunk, óhatatlanul bekukkantottunk egymás óráira. Ennek köszönhetem, hogy egész későbbi pályámon vonzódtam a fúvós hangszerekhez, és valamennyi fúvós hangszer hangzása megragadt a fülemben. Nos, Zeitler Mártonnak kevés növendéke volt, a klarinéttanárnak meg sok: megegyeztek. De őszintén szólva jobban tetszett akkor már a harsona. És az sem áll távol a könnyűzenétől, hiszen Zeitler Márton is játszott a Rádió tánczenekarában. Ez február-márciusban történt, és júniusban vizsgát tettem az első év anyagából.

- Gondolom, meglepődtek.

- Zeitler Márton úgy mutatott be: "könnyű neki, mert ő zeneszerző akar lenni". Közben már kísérgettem zongorán a többi hangszerest, improvizálgattam mindenfélét. Érdekelt a jazz, érdekelt a zeneszerzés. Az igazgató erre azt kérdezte: "Igen? Akkor milyen hangköz az a disz-a?" - "Szűkített kvint vagy bővített kvart" - válaszoltam. Erre ő: "Nem mindegy!" Jó, gondoltam, biztosan igaza van. Aztán a következő évben figyelmeztettek a társaim, hogy ki van írva a nevem a hirdetőtáblára, mert nem látogatom a zeneszerzésórákat... Gyorsan elmentem a következőre, megkerestem Szabó Emil tanár urat, aki egyébként régi Kodály-növendék volt. Így kezdtem el zeneszerzés-tanulmányaimat. Az első művem, amit bemutattak, egy Adagio volt fagottra és zongorára.

- De a harsonát ugye nem hagyta cserben?

- Dehogy! Csak huszonegy éves koromban, amikor fölvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, Farkas Ferenc osztályába. Akkor viszont egyik percről a másikra letettem. Csak a komponálásra akartam koncentrálni. 1954-et írtunk. A könnyűzenét is elhagytam.

- Miért?

- Rettentően megijedtem. Teljesen hihetetlen volt számomra, hogy komponáltam egy kis darabocskát, eljátszották és fölvettek, és akkor én most zeneszerző leszek, nekem most zenekari darabot kell komponálni... Szabályosan pánikba estem. Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a Zeneakadémiára, és fogadalmat tettem, hogy mindent megteszek azért, hogy sikeresen elvégezzem. Komoly munka következett. Minden este koncertre jártam, hiszen Debrecenben nem volt módom meghallgatni sok zenekari és kamaraművet. Habzsoltam a muzsikát. És dolgoztam. Meg kell mondanom, sok darabom, amit főiskolás koromban írtam, ma is "él".

- Milyen volt a kapcsolata Farkas Ferenccel?

- Nagyon szerettem. Sokat köszönhetek neki. Észrevette, hogy óriási lendülettel fogtam a tanuláshoz, és plusz munkákat, lehetőségeket adott. Akkor kicsit más volt a zeneszerzés-tanítás, mint ma. Stílusgyakorlatokat a Bach-fúgákon és ﷓invenciókon kívül soha életemben nem készítettem. Bár ezt félve mondom, hiszen még most is tanítok a konzervatóriumban. Csak azoknak kellett ilyesmivel foglalkozni, akik formai problémákkal küszködtek a műveikben.

- Az ön körül lévő évfolyamokban tanult Petrovics Emil, Kurtág György, Szokolay Sándor, később Durkó Zsolt, Bozay Attila. Mindegyikük különböző egyéniség, más-más úttal. Önnek mire volt leginkább szüksége? Biztatásra, fékezésre?

- Ösztönzésre semmiképpen. De Farkas felhívta a figyelmemet egy csomó mindenre. Határozottan emlékszem, hogy harmadikban egyszer csak megállított a folyosón: "Maga még nem írt kórusra semmit! Kellene valamit csinálni!" - Ez is mutatja, hogy Farkas személy szerint követte növendékeinek fejlődését. És amit mindig meg kell említeni: valamennyiünket hagyott kibontakozni, engedte, hogy a saját utunkat járjuk. Nem akarta ránk erőltetni az egyéniségét.

- Nem okozott gondot egyedül megtelepedni a fővárosban?

- A Gorkij fasorban, a Zeneakadémia kollégiumában kaptam szállást, és Debrecenből többen is érkeztünk, zongoristák, fúvósok, zeneszerzők - tehát volt egy csapat. Segítettük egymást.

- A népzenével, népdallal mikor találkozott először?

- Gyerekkoromban, amikor a nyarakat egy szabolcsi faluban, a keresztanyámnál töltöttem. Esténként nagy népdaléneklést csaptunk. Tehát volt eleven emlékem, volt miből táplálkoznom. A főiskolán aztán újra rátaláltam a népzenére, egyébként Járdányi tanította, mint ahogy a szolfézst is.

- Mely szerzők, milyen művek voltak önre a legnagyobb hatással a pályája indulásakor?

- Debrecenben kevés művel találkoztam, kortárs zenével alig. A kortárs zenét a főiskolán ismertem meg. De akkoriban még a Stravinsky- és a Bartók-művek sem voltak közismertek. Jól emlékszem, hogy a Zeneakadémián külön lemezhallgatásokat szerveztek, és akkor hallottam életemben először Stravinskyt, és Bartóknak sok művét. Persze sokat köszönhetek a jazznek is. A mai napig hasznát veszem improvizációs és biztos formaalkotó készségemnek. Nemrégiben Debrecenben előadták egyik legelső, ifjúkori zongoradarabomat, és fantasztikus élmény volt ismét hallani. Érdekes volt felfedezni rajta a bartóki hatásokat, az útkeresés tétovaságait. 1954-től ’59﷓ig jártam a főiskolára, az ilyen és hasonló darabok az első-második évben készültek. A forradalom elzúgott fölöttem, akkor is lázasan dolgoztam.

- Mikor született az első zenekari mű?

- Ötvenhétben. Az a bizonyos ijedtség, amely a főiskolába lépve úrrá lett rajtam, olyan nagy volt, hogy már a harmadik év végére, negyedév elejére megírtam diplomamunkámat, a Kürtversenyt. Szépen meghangszereltem, sőt a Magyar Rádióba is beadtam. Akkoriban óriási dolog volt - és számomra hatalmas segítség -, hogy a Hegyi legények című kantátámmal együtt felvételt is készítettek belőlük. Úgyhogy a diplomavizsgán csak be kellett kapcsolnom a magnót...

- Miért nem harsonaversenyt írt?

- Talán túl jól ismertem ezt a hangszert ahhoz, hogy merjek rá komponálni valamit. Valóban, sokáig mostohán bántam vele, csupán kamaraegyüttesben használtam. Csak 1990-ben írtam egy Rapszódiát harsonára, zongorára és ütőhangszerekre. Ha korábban kértek volna tőlem kifejezetten harsonadarabot, talán írtam volna.

- És hogyan lelt a kürtre?

- Nem tudom. Tetszett, és a Kürtverseny kuriózumnak számított. Nem volt könnyű megtalálni az előadóját. Akkoriban még nem voltak olyan rangos művészei a kürtnek, mint manapság. Ónozó János tanár urat, a Budapesti Fúvósötös tagját ismertem csak, s Farkas Ferenc tanácsára elmentem hozzá a Semmelweis utcába, hogy megmutassam neki a darabot. Éppen tanított, én bekopogtam, bemutatkoztam, és tisztelettel megkértem, hogy nézze át, és ha érdemesnek találja, játssza el művemet. Õ kedvesen azt válaszolta: "Hát én nem, de itt van egy kiváló fiatal növendékem, majd ő előadja" - és rámutatott Tarjáni Ferencre. Tarjáni el is játszotta, s azután még sok darabomnak lett első előadója.

- Feltűnően sikeres diplomával a háta mögött ön is kilépett a nagyvilágba. Egzisztenciát kellett teremtenie, úgyhogy jöttek a különböző táncjátékokhoz írott kísérőzenék, a filmzenék, az alkalmi kórusművek. (De született egy Vonósnégyes is, amely csak most, negyven évi szunnyadás után hangzott el az Óbudai Társaskörben.) A hatvanas évek elején mégis megtorpant zeneszerzői pályája. Miért?

- Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a világ zeneszerzése egészen másfelé halad, mint ahogyan azt mi Budapesten elképzeltük. Abban az időben ismerhettük meg a darmstadti vagy a lengyel iskola kísérleteit. Valósággal sokkoló hatással volt rám például Penderecki zenéjének újszerűsége. Megbénított ez a sokféle hatás, át kellett mindent értékelnem. Megtanulni nem volt nehéz, de megemészteni, és úgy alkalmazni, hogy az a saját zeném részévé váljon, az már nem volt egyszerű feladat. A sok feszült hangköz és a mindenáron való disszonanciahalmozás sem volt kedvemre való. Meg kellett keresnem azt az utat, melyen végighaladva a többi hangköz és harmónia is megtalálta a maga helyét. Azt még ma sem értem igazán, miként volt képes sok szerző lemondani a dallamról, erről a fontos információhordozóról. Ezt én sohasem tudtam feladni. Szerencsémre. E gyötrelmes időszak végén, sok kottapapír elpocsékolása után 1965-ben megszületett fagottra és zongorára írott darabom, a Dialoghi - azt már vállalhatónak, korszerűnek éreztem. Janota Gábor játszotta a fagottszólamot. Ez a mű mérföldkő a pályámon. Rátaláltam arra a zenei nyelvre, melyet végre a sajátomnak éreztem. Nem sokkal később született García Lorca versére írott három dalom, három sirató Lamenti címmel, mely a varsói fesztiválon is sikert aratott.

- Előtte még megpróbált másfelé "menekülni", hiszen 1963-ban elszegődött a Madách Színházhoz zenei vezetőnek. A menekülésből tízesztendős kapcsolat született.

- Ez egészen másféle zenélést jelentett, viszont biztos anyagi hátteret adott. De vállaltam ezt a munkát azért is, mert én is vonzódtam a színházhoz, operát szerettem volna írni, s úgy gondoltam, hogy ahhoz jó előtanulmány lenne a színház. Aztán a sors úgy hozta, hogy azóta sem írtam operát, aminek nincs más oka, mint hogy nem találkoztam olyan szövegkönyvvel, amit alkalmasnak találtam volna a megzenésítésre. Azazhogy eggyel találkoztam, egy Krúdy-novellával, de akkor elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését: kikértem több, operában jártas kollégám véleményét, akik persze azonnal ízzé-porrá zúzták az ötletemet, és sürgősen lebeszéltek róla.

- Még megvalósíthatja.

- Talán.

- A Madáchban mi volt a munkája?

- Úgy kezdődött, hogy Shakespeare Ahogy tetszikjéhez kellettem karnagynak. Szép kísérőzenéje volt a darabnak Farkas Ferenctől, nekem pedig az volt a feladatom, hogy betanítsam a művészeket és dirigáljak. Később nagyon sok színdarabhoz, vígjátékhoz, drámához magam szereztem a zenét. Ez alkalmat adott, hogy kipróbálhassak mindenféle zenei effektusokat, ötleteket, s ezeket később más művekben hasznosíthattam. Tehát ez is külön iskolának tekinthető az életemben. Hirtelen hagytam ott a színházat, indulatból, túl sok időmet kötötte le fölöslegesen. Új kihívások vártak rám: hívtak a konzervatóriumba tanítani.

- Szeret tanítani?

- A mai napig nagy élmény. A fiatalok nyitottsága, gondolkodása inspiráló, frissítő.

- Bár egyszer azt mondta: a zeneszerzést nem lehet oktatni...

- Abban az értelemben, hogy nem a tanár tanítja a növendéket, hanem a növendék taníttatja saját magát. Hiába teszem ki szívemet-lelkemet, ha a tanítványról minden lepereg, ha nem érdeklődik, nem akar mindig még többet tudni, ha nincs benne elszántság, hogy megismerjen mindent, s a végsőkig "kiszipolyozza" a tanárát.

- Térjünk vissza a hatvanas évek végéhez. A Lorca-dalok után újabb fontos lépés következett: a kórushangzás felé fordult.

- Izgatott, miként tudom öszszeegyeztetni a bartókos-kodályos hagyományokat az új zeneszerzési technikákkal, az új hanggal, amelyre rátaláltam. E törekvés jegyében született 1967-ben Áprily Lajos versei nyomán az Évszakok zenéje, mely nyolctételes kórusszvit női karra. Nagy bonyodalmakat jelentett viszont, hogy sehogy nem találtam előadóra. Hosszú évekig kerestem. Mindenki lelkesedett a műért, de senki sem merte megtanulni. Végül eljutottam Gulyás Györgyhöz Debrecenbe, aki nagyvonalúan közölte: vigyek neki a kottából nyolcvan példányt, ő majd betanítja a darabot. Először elállt a lélegzetem, hiszen hogyan készítsek én a majd’ húszoldalas kottából nyolcvan másolatot? Mi lenne, ha saját kiadásban megjelentetném? - gondoltam, és bekopogtattam a Zeneműkiadóhoz. Végül az lett belőle, hogy kiadták ők - így került a kirakatokba, és karolta fel Győrben Szabó Miklós karnagy, akinek a kórusa be is mutatta.

- Hetvennégyben elszegődött a Magyar Rádióhoz.

- Hívtak. Először a népzenei rovatot vezettem. Jó csapat dolgozott ott, könnyű dolgom volt. Igyekeztem néhány új színt vinni erre a területre, többek között kortárs szerzők kamarazenei népdalfeldolgozásaival frissíteni a műsort. Ez sok fiatal kolléga számára megszólalási lehetőséget adott. Majd 1983-ban kineveztek a zenei fő- osztály helyettes vezetőjének. A rádió művészeti együtteseinek irányítása volt a feladatom.

- Ön is írt darabokat a rádió együttesei számára?

- A gyerekkórusnak néhányat, és a Csellóversenyt, már később, 1994-ben. Onczay Csaba mutatta be. Lassú tételével a komponálás idején elhunyt Antall József miniszterelnök előtt kívántam fejet hajtani.

- Mely kompozíciói a meghatározók a hetvenes-nyolcvanas években?

- Írtam több fúvósdarabot - például a Variazioni fúvósötöst, a rézfúvós Szextettet -, fuvolára és cimbalomra megírtam az első Replichét (később még kettő követte), és folytattam a dalok és kórusművek komponálását. 1976-ban születtek a Kassák-dalok, 1972-ben Nagy László költeményeire a Három női kar, a Tűzciterák, írtam gyerekkórusokat is, többek között Csanádi és Weöres verseire. A hetvenes évek második felében újabb lehetőséget jelentettek számomra a Veszprémi Kamarazenekari Fesztivál megrendelései. Így érdeklődésem ismét a zenekari művek felé fordult. Nekik készült az Öt tétel klarinétra és vonószenekarra, a Sequenze vonósokra, az Episodi oboára és vonószenekarra. Tíz év alatt, 1976 és 1986 között három nagyobb zenekari művet is írtam, a Variantit a debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, a Metamorphosest a győri és a Formazionit a szombathelyi zenekar részére. És megszületett közben a Capricorn Concerto fuvolával (angol megrendelésre), az Elégia fagottal, a Concerto - in memoriam ZH kürttel, Huszárik Zoltánra emlékezve, akivel együtt dolgoztunk a Csontváry-filmen. 1988-ban mutatták be oratóriumomat, Az éjszaka képeit, melyet Juhász Ferenc költeménye ihletett. Termékeny évtized volt.

- Hogyan találkozott Erdélyi Zsuzsanna gyűjteményével, a Hegyet hágék, lőtöt lépék archaikus népi imádságaival?

- Erdélyi Zsuzsanna már korábban megmutatta nekem őket, de megmondom őszintén, először nem ragadták meg a fantáziámat. Aztán amikor egy Somogy megyei folyóiratban találkoztam velük ismét, nyugodtabb körülmények között, akkor kezdtek el jobban érdekelni. A debreceni kórusverseny megrendelésére kezdtem el írni az első népi imádságszöveget, a Mégis mondom, Damion! címűt. De belebonyolódtam. Nem tudtam mit kezdeni az áradó prózával, a végtelen hosszú sorokkal. Mivel a határidő sürgetett, kénytelen voltam abbahagyni a komponálást. Akkori kedvenc költőmhöz, Nagy Lászlóhoz fordultam segítségért. Levettem a polcról a kötetét, amely a Csodafiú-szarvasnál nyílt ki. Rögtön megtetszett, megihletett a vers, és az így született énekkari művet küldtem el Debrecennek. A Mégis mondom, Damion! hat-hét évig is ott állt a zongorámon félkészen. Aztán egyszer csak kivilágosodott minden - talán akkor értem meg a feladathoz -, és egy pillanat alatt befejeztem. Utána a többi imádsághoz is bátrabban nyúltam.

- Miért éppen Nagy Lászlóhoz fordult?

- Furcsa viszonyban vagyok a költőimmel. Nagy László vagy Weöres Sándor költészete, versei valahogy azonnal megszólalnak bennem. Nem is megszólalnak, inkább megszólítanak. Nem kell a költeményeiket kitenni a zongorára, és napokon át töprengeni rajtuk, hogy miként szóljon az első néhány ütem.

- Mely költőkkel él még ez a furcsa viszony?

- Sokakkal, de most hadd említsem meg Kányádi Sándort, akinek ízig-vérig erdélyi, szuggesztív költészetét nagyon szeretem. Több kórust és dalt írtam a verseire. Egy kantátát is, a Madáretetőt. 1999-ben írtam a Könyörgés tavasszal című vegyes kart. Nem értettem egy ideig a Kányádi-költeményt, aztán megláttam a végén a vers születésének dátumát: 1957. Akkor tudatosodott bennem, hogy a vers ’56-ról szól.

- Volt-e újabb fordulat a pályáján?

- A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején - úgy érzem - volt egy döntő fordulat. Ugyanis ekkor fogadtam el végre saját magamat: én "ilyen" zenét írok. Addig mindig meg akartam valaminek felelni. Csatlakozni valamilyen irányzathoz, tartozni valakikhez. Rájöttem, hogy nem tudok kibújni a saját bőrömből, és nem is akarok, mert jól érzem magam benne. Nagy nyugalom szállt rám. Ráeszméltem arra is, hogy a zeneszerzésben nem az eszközök a fontosak, hanem a zeneszerző egyénisége, és a gondolat, amit ilyen vagy olyan módon ki szeretne fejezni. Ezzel kapcsolatban azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy három dolog szükséges ahhoz, hogy valakiből sikeres zeneszerző legyen: biztos mesterségbeli tudás, szorgalom és tehetség. Bármelyik hiányzik, baj van. A tehetséget nem lehet megkerülni, az vagy van, vagy nincs.

- Hogyan tükröződött e nagy nyugalom a műveiben?

- Ekkor kezdtem el írni első egyházi kompozícióimat, miséket, dicsőítő énekeket, könyörgéseket, a Salve Reginát, a Jubilate Deót, az Ave Maria és a Cantate Domino egynemű kart, a vegyes karra és zenekarra készült Magnificatot. 1993-ban fejeztem be a Missa in A-t. Furcsa történet, mert a kiindulópontja egy olyan Gloria tétel volt, amit mérgemben írtam...

- Hogyhogy?

- A Magyar Rádióban egy ifjú zeneszerző művét hallgattuk le, és elképesztő diszharmóniát éreztem a kompozíció szövege és zenéje között. Ez annyira feldühített, hogy elővettem a szöveget, és azon vettem észre magam, hogy már írom is az én "változatomat". Így született tehát az első misém; Szabó Dénesék mutatták be.

- Azt hiszem, életében külön fejezet a Szabó Dénes kórusaival, a nyíregyházi Pro Musica Leánykarral és a Cantemus gyerekkórussal való kapcsolata. Szinte az összes kórusát elénekelték világszerte, és sokat CD-re is felvettek.

- Valóban így van. A Missa brevis, illetve a Credóval kiegészített Missa in A bemutatójának óriási sikere volt Nyíregyházán, és magam is teljesen a hatása alá kerültem annak a légkörnek, amely a két kórus műhelymunkáját, hangulatát, a zenéhez való hozzáállását, előadásait jellemezte. Élmény volt megtapasztalni azt az alázatot és szeretetet, mellyel a művekhez közeledtek. Szabó Dénessel volt már kapcsolatunk a hetvenes évek elejéről, de valahogy "nem hallottam meg" a kérését, hogy írjak a számukra darabot. Így aztán nagyon megörült, amikor előálltam vele, hogy íme, itt egy mise, amit szeretném, ha ti énekelnétek el. A mise sikere után egyre szorosabbá vált a kapcsolatunk. Õket gyakran hívták Japánba, ahol a kilencvenes évek elejétől szintén sok művemet előadták...

- ...melyekre nagyon is felfigyeltek a japánok! Mikor is rendezték az első Kocsár Miklós Kórusversenyt a szigetországban?

- 2000-ben, Tokióban. Telefonon kerestek meg, hozzájárulok-e, hogy rólam nevezzék el a versenyt. Furcsálltam a kérést, hiszen élő komponistáról nem szoktak rendezvényt elnevezni, de azután beleegyeztem. Különleges, egyfordulós verseny ez, amelyen az előválogatás után húsz-huszonöt kórus vesz részt, és érdekes, hogy a kategóriákat életkor szerint állapították meg, tehát vegyes karok női és férfikarokkal vetélkednek egyetlen kategórián belül. Minden résztvevőnek Kocsár-művet is kell énekelnie. Jövőre tartják a harmadik versenyt. Öröm végighallgatni, mert nagyszerűek a japán énekkarok.

- Apropó versenyek: a kilencvenes évek második felében több versenyművet is írt.

- Szecsődi Ferenc hegedűjére a Concerto da Camerát, majd egy darabot két fuvolára, végül belga megrendelésre egy brácsaversenyt, a Concerto liricót.

- Mondhatjuk, hogy Kocsár Miklós termékeny zeneszerző?

- Gyorsan dolgozom, hamar elkészül egy-egy kompozíció. Először szinte "végigrohanom" az egész művet. Az a legfontosabb számomra, hogy megtaláljam és kijelöljem a legfőbb pontjait. Hogy meglegyen a darabnak az eleje és a vége. Akkor kezdődik a munka neheze. Sokszor hetekig töprengek egy-egy részlet megoldásán, variációk sokaságát készítem el, míg végre megtalálom az igazit. És amíg meg nem találom, addig nem hagy nyugodni. Még a bemutató után is sokszor belenyúlok a műbe, az előadók legnagyobb riadalmára. De megnyugtat, hogy végül is nekem adnak igazat.

- A zenei közéletben is szerepet vállalt, hiszen a rendszerváltozás hajnalán ott állt Durkó Zsolt mellett a Magyar Zeneművészeti Társaság megalakulásánál.

- Pályám során sok életre szóló barátságot kötöttem, ezek közül az egyik legfontosabb a Durkó Zsolttal való kapcsolatom volt, amely még főiskolás korunkban kezdődött. Zsolttal szinte naponta beszélgettünk. Korai halála igen megviselt, éppúgy, mint a többi barát, Vántus István vagy Bozay Attila távozása. Egy bokorban nőttünk fel, nagyon közösek voltak az örömeink, a gondjaink és problémáink is. Természetesen elsők között támogattam a Társaság megalapításának gondolatát. Nem volt könnyű dolog, kemény harcot kellett vívni az akkori vezetéssel. Semmit újat nem fogadtak lelkesedéssel, noha már érezni lehetett a változás szelét.

- Kísérletező típus? Ön szerint melyik a fontosabb: az útkeresés vagy a közönség kiszolgálása?

- Fontos a kísérletezés, hiszen ez viszi előre a zenét. De aki csak ezzel foglalkozik, könnyen belebukhat, mint ahogy ez sokakkal meg is történt. A csatában is az "élenjárók" vesznek el először. Aztán vannak, akik a kísérletek eredményeit felhasználva óriásit léptek előre. Én úgy vélem, hogy a két dolog ötvözése a helyes. Kísérletezni kell, de csak egy határon belül, amely még elfogadható kompromisszum a zeneszerző számára. Amikor a Palestrina-stílust tanítottam, gyakran elgondolkoztam azon, mi az, amitől olyan tökéletesek Palestrina művei. Aztán rájöttem a "titokra": egyszerű, szép, jól énekelhető szólamokat kell írni, olyanokat, melyek szinte önálló dallamként is megállják a helyüket. Ha úgy alkotjuk meg a kórusművet, hogy minden szólamát szívesen éneklik, nyert ügyünk van.