- Mindkét, egymástól különböző korban sikeres zeneszerzőnek éreztem magam. Az utóbbi évtizedek hajlamosak az ötvenes évek egész termését lesöpörni az asztalról, holott akkor is sok érték keletkezett. Kérdés ugyanakkor, vajon a koncertélet és a rádió szűk műsorspektruma befogadná-e, akár ha nagyobb becsben tartanák is?

- Akkor viszonylag újító ifjú voltál, s ma konzervatív mester?

- Már csak azért sem, mert zeneszerzői tevékenységemet már főiskolás koromban megkezdtem (első, máig is játszott darabom, a hegedű-zongora Rapszódia is akkor született), az új irányzatokkal viszont csak a hatvanas években kezdtem ismerkedni, a Varsói Õszön tett látogatásaim alkalmával. Nagyobb hatással volt rám a lírikus alkatú Lutosławski, mint Penderecki, bár az ő néhány műve is erősen megérintett. Akkor elfordultam korábbi zenei énemtől, de nem végletesen. Szonátaelvű kompozícióimat felváltotta a szegmentumokból épülő formálás, de a vénám szerinti vonzalmakat megőriztem. Később még a repetitív technika is reakciót váltott ki belőlem: zavart, hogy egyes szerzők fél órán keresztül arcul csapnak egy-egy félütemes motívum ismételgetésével, így "bosszúból" megírtam As You Like It című kétzongorás kompozíciómat, amelyben ezt az eszközt hídformába építve használtam föl.

- Szeretnék két pillanatot összevetni az életedben. Az egyik az a primer és hamvas fiatalkori élményed, amely egy esti nyugovóra térés után a sötétben Bartók Zenéjének rádióhallgatásából származott, a másik, amelynek hatására Varsóban eltávolodtál az addigi ideáltól. Mondhatjuk-e, hogy az előbbi egy rakéta kilövése volt, az utóbbi pedig ennek röptében való pályamódosítása?

- Jó a hasonlat. A korábbi érzelmi hatás volt, a későbbi intellektuálisabb. A Zeneakadémián Viski tanár úrtól jól megtanultunk kottát olvasni, így Varsóban megvásároltam partitúrákat, amelyeket itthon kielemeztem. Ezek konstruktívabb komponálási módokra ösztönöztek - igaz, minden komponálás lényege a konstrukció.

- Modernség, korszerűség - fontosak számodra e fogalmak?

- Mi a modern? Adott esetben az lehet Brahms is, korszerű lehet Bach… A zeneszerző akkor cselekszik helyesen, ha nem elvárásokhoz alkalmazkodik, hanem őszintén, meggyőző erővel fejezi ki gondolatait. A modernség bennem a divatosság képzetét kelti: modern lehet egy kabát, egy tévékészülék formaterve.

- Akadnak ma olyan stílusirányzatok, amelyek egyes zeneszerzők számára indokoltnak és aktuálisnak tetszenek, Te azonban helytelennek tartod, hogy múltba hajló úton járnak.

- Nem szeretem az üzleti fogásokat a zeneszerzésben. Alantas módon akar közel kerülni a közönséghez, aki - a te kifejezésedet átvéve - aktuális zenét komponál. Miért szólna a ma emberéhez egy olyan kortársi zene, amelyet már Dohnányi megírhatott volna?

- Mint alkotóművész elutasítod ezt a szerzői magatartást. S mint a Rádió lektorának, tolerálnod kell?

- Lektorként nem írok lelkes sorokat az ilyen darabokról, hanem a zsargonba menekülök: "szakmailag kifogástalan". Hiszen csakugyan: van eleje, vége; kidolgozott darab. Ez az irányzat zsákutca, elmúlik: aki ebben érzi jól magát, csinálja csak.

- Elmúlik - mondod. Mi az, ami nem múlik el?

- Minden elmúlik. Hogy mi marad fönn, az utókor lesz megmondhatója. A világot elárasztó stiláris sokféleség csak súlyosbítja a helyzetet. A közönség pedig külön beszélgetés tárgya lehetne.

- A publikum miként változott pályád során?

- A közönséget nevelni kell. Mint Goethe mondta: nem azt kell adni a publikumnak, amit kér, hanem amit kérnie kellene. Vállalkozik-e ma arra egy művész vagy egy koncertrendező, hogy szendvicsként műsorba szerkessze a kortárs zenét? Holott tapasztalható, hogy egy-egy ilyen megszólaláskor a szerzőnek akár többször is meg kell hajolnia a tapsolók előtt. Az "átkos" - szerintem nem is oly átkos - korszakban szinte kötelezően tűzdelték mai művekkel a zeneirodalom klasszikusaiból álló programot. S ki mondhatja, hogy nem volt sikere jó néhány alkotásnak? Milyen nagy hatást gyakorolt a hallgatókra például Sugár Rezső Hősi éneke? A fesztiválosdi Magyarországon nem működik igazán jól.

- Percek óta beszélgetünk, s még alig érintettük műveidet. Miért van benned viszolygás kompozícióid kommentálásától, miközben számos kollégád óraszám tudja elemezni a magáéit?

- Nem viszolygás ez, csak tartózkodás. Pedig én is elemzem a műveimet - utólag sokszor elgondolkozom, papírra vetem a darab hangrendszerét, s így ráismerek összefüggésekre. De miért adnám ezt közre a közönségnek, figyelmét megkötve, szellemi tevékenységét lefoglalva? Nem működik a műsorfüzeten keresztüli orientáció. A műnek kell hatnia! A kompozíció verbális visszhangja a zenetudomány feladata. A zenei anyagról minek egyáltalán beszélni?

- Utólag veszed észre az összefüggéseket?

- Nem vagyok egészen őszinte. Természetesen előre megtervezem a kompozíciót. Eszembe jut egy tematikus anyag, azt lejegyzem, vizsgálgatom, mire használható, formálom. Ha kiderül, hogy hasonló egy bartóki modellhez, nem vetem el emiatt, hanem igyekszem a saját szolgálatomba állítani.

- Miért is vetnéd el? Hiszen akkor Beethoven is törölhette volna, ha eszébe jutott egy szuronytéma vagy egy Alberti-basszus. Érzel különbséget e zenetörténeti jelenségek és például a bartóki modell között?

- Nem. Azok a maguk korának intonációjában fogant eszköztárat képviselik, mondjuk a C-dúrét, ez utóbbi a közelmúltét-jelenét, mondjuk az akusztikus sorét.

- Ha már eszköztárakról ejtünk szót: hogyan határoznád meg a stílusodat? Veled is bizonyára megesett már, hogy műveidet még nem ismerő ember megkérdezte: "Milyen zenét ír?"

- Inkább a "Milyen zene?" kérdésére tudok válaszolni, mint a stílust firtatóra. Hiszen mit felelt volna Haydn, ha tőle kérdeznek ilyesmit? Legfeljebb azt: Haydn-stílusban. Én is a magam zenéjét írom: nem kötődöm meghatározott stílusirányzathoz. Egy expresszív magyar zenélési módhoz sorolom magam, amely, azt hiszem, egy nemzedék sajátja.

- A magyar zenei deklamációhoz való kötődésedről már korábbi beszélgetéseinkkor is megemlékeztél. Ugyanakkor nem vagy par excellence magyaros deklamációjú komponista.

- Valóban, nem a magyar prozódiából indul ki a hangszeres zeném, de ha külföldön szólal meg, rá lehet ismerni, honnan származik. Vokális kompozícióimban nem követek doktriner prozódiát, ugyanakkor kifacsarni sem vagyok hajlandó nyelvünket, hanem annak belső tartalmát törekszem kifejezni.

- Anélkül hogy leltárszerűen taglalnánk munkásságodat, szeretnék rákérdezni egy műcsoportra, amely kiemelkedik az utóbbi 15 évből, s amelyhez az épp e számban recenzeált legújabb nagyszabású kompozíciód is tartozik. Sorozatban írsz latin nyelvű egyházi zenét. Miért vált ez oly fontossá számodra?

- E darabok - a Via crucis, a Stabat Mater és a Requiem - egyike sem szolgál liturgikus célokat. A választott szövegek nekem az Ember szenvedéséről szólnak, aki föláldozza magát az emberiség megváltásáért, annak szociális életéért. A Via crucis nálam nem 14 stáció, csak 13 - hogy ne lehessen liturgikusan előadni. Ugyanezért szakítom meg a Stabat Matert egy Verlaine-verssel, hiszen számomra ott egy fiát gyászoló anyáról van szó. (A francia nyelvű költemény egyúttal gesztus részemről a megrendelőknek.) A Requiem pedig nálam háromtételes; a záró apokaliptikus látomás arról a világról szól, amelyben minden földrészen háborúk dúlnak, mindenütt gyűlölködés fakad, Afrikát pedig tizedeli az éhínség és az AIDS. Ezért nincs benne a Requiem további szövegéből adódó kiteljesedés, megtérés az Istenhez. Ilyen darabom az Orogenezis is, amelyben nincs semmi direkt, sőt indirekt politikum sem. Meg a József és testvérei oratórium is.

- A Requiemet idén áprilisban fejezted be, a bemutatóra pedig már októberben sor került. Vajon e nagyszabású mű után, amely bizonyára pályád egyik csúcsa, hozzáfogtál-e már valami újabbhoz, vagy szükséged van pihenő-, kilélegző időre?

- Hozzá kell fognom egy rangos német megrendelés teljesítéséhez. A németországi Corvey városában évente rendeznek fesztivált, oda rendeltek narrátorra, 12-16 tagú kamarakórusra, kamarazenekarra és néhány szólóhangszerre kantátát.

- Tudod már, hogy milyen szöveget használsz?

- Tudom, de nem szívesen beszélek róla.

- Akkor hát a beszélgetésünkbe rejtett "Művek bontakozóban"-fiókot dolgom végezetlenül be kell csuknom… Jelentős szereped volt "A TV Zenés Színháza" gyarapításában. Két tévéoperád eddig csak külföldi színpadon került színre, az idei Budapesti Õszi Fesztivál hozta meg A tisztességtudó utcalány első hazai pódiumpremierjét. Könnyen költöznek át operáid a képernyőről a deszkákra?

- Ami két operám színpadi megvalósítását illeti (A bűvös szék: Gerhart-Hauptmann-Theater, Görlitz, Zittau; a La P… respectueuse: Párizs, Espace Pierre Cardin), mindkettőt átalakítás nélkül vitték színre. A tisztességtudó utcalány tv-előadása két helyszínt valósított meg - a Szenátor dolgozószobája külön jelenet volt -, míg a párizsi és most az Átrium-beli rendezés Lizzie Mackay szállodaszobájában oldotta meg mindhárom képet.

- Térjünk vissza pályád elejéhez! Volt-e elképzelésed arról, hogy műfajilag mit akarsz elérni az évtizedek során?

- Nem volt konkrét elképzelésem. A kezdet éveiben sok alkalmazott zenét írtam (színháznak, filmhez), ami írásrutint fejlesztett ki bennem. Akkoriban közeledtem az énekhanghoz, kórusokhoz, szólóhangszerekhez is. Nem feszített, hogy megírjam "nagy" oratóriumomat, operámat. Ezeket a lehetőségeket az idő hozta el, amikor saját elhatározásból, megrendelésekre, művészek fölkéréseire jött létre műveim számottevő része.

- A körülmények alakították termésedet?

- Azok is. Egzisztenciális körülmények is. Hiszen nagyon jó volt, hogy alkalmazott zenéknél saját bőrömön tanulhattam meg a hangszerelés csínját-bínját. Sok darabom művészbarátságoknak köszönheti létét, már az említett korai Rapszódiától kezdve, amelyet Kocsis Albert inspirált. Megesett, hogy idő- vagy invenciószűke miatt nem tudtam eleget tenni a felkérésnek. Például egy kedves kollégám fuvoladarabot kért. Már volt ilyenem, akkor mégsem tudtam belelendülni, nem éreztem épp belső szükségét, hogy fuvolaművet írjak. A művészek mecenatúrájából néhány példát hadd említsek: Petró János a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral két darabot is rendelt tőlem, a Chaconne-t és A csend harmóniáját. De felkért többek közt Mihály András, a Concentus Hungaricus, visszatérő szereplője voltam a Veszprémi Kamarazenekari Fesztiválnak.

- Milyen viszonyban vagy a régi darabjaiddal?

- Néhányat - így kezdeti szimfonikus műveimet - nem értékelem előadásra méltónak, de általában szeretem őket. Örülök, ha előadják őket, nem azért, mert ezzel engem előbbre visznek, hanem mert nincs okom viszolyogni tőlük.

- A mecenatúra sem változott jelentősen az évtizedek során?

- Jaj, de mennyire! És milyen fájdalmasan! A zeneszerzőnek meg kellene élnie abból, hogy komponál.

- Régebben ez sikerült?

- Hogyne. A legnagyobb mecénás a Magyar Rádió volt. Sőt azt kérdezték: mit írnál, mihez volna kedved? Megesett, hogy elkészültünk egy művel, s azt megvásárolták.

- Értem, hogy mit hiányolsz. De akkoriban sem éltek meg ebből a szerzők!

- Szinte mindenkinek volt állása.

- Te például 1972-től a Zeneakadémián tanítottál. És elláttál más funkciókat is. E megbízatások elsősorban pénzkeresetet céloztak?

- Igen, de volt, ami szellemileg izgatott. Például a Bábszínház, ahol az én munkám révén is került színre a Petruska és A fából faragott királyfi. A Bábszínházból a Honvéd Művészegyüttes művészeti vezetőjéül szegődtem. Onnan a Fővárosi Operett Színházba kerültem, amikor Breitner Tamás - mint mondta: egy évre - Pécsre ment a zenekarhoz. Nem jött vissza. Ott maradtam, majd Bródy Tamás távozásával zeneigazgató lettem, s olyan szép karmesteri feladataim adódtak, mint a Hegedűs a háztetőn. Innen mentem tovább a Zeneakadémiára.

- Öt esztendeje a Bartók Rádió mikrofonja előtt beszélgettünk 70. születésnapod tájékán. Most a Muzsika hasábjain. Kérlek, készítsd elő a 2008-as naptáradat!