A három kamaraegyüttesre készült kompozíció műfaji és formai szempontból jelentősen eltér egymástól. A Hét perc húsz évre az irányított véletlen jellegzetes módszerével készült, a finoman kiszámított hangkészlet működésének törvényszerűségei miatt a végeredmény mégis zárt kompozíció érzetét kelti. A Szerenád kürtre és tizennégy hangszerből álló kamaraegyüttesre írt karakterdarab, ahol a jellegzetes notturno-hangulatot a mű dramaturgiájában rejlő szelíd irónia ellensúlyozza. A Pierre Boulez 75. születésnapjára, két klarinétra, három hegedűre, brácsára és gordonkára írt L'ombre sur les structures pliées pedig hommage-mű, melyben a három Boulez-darabból (Dialogue de l'ombre double; Structures; Pli selon pli) mozaikszerűen összeállított cím találó ötlet ugyan, valójában mégis a hangzás sűrűsége és az alkalmazott szeriális technika idézi Boulez stílusának jellegzetességeit, anélkül hogy dallami idézetek is szerepelnének benne. (Az egyetlen nagyon is konkrét utalás a műben az alapanyagként felhasznált Reihe, melyet azonban már Boulez is idézetként használt Messiaen Mode de valeurs et d'intensités című zongoradarabjából.) A művek tehát különböző technikával készültek, mégis egységes zeneszerzői stílust körvonalaznak, melynek egyik legfontosabb eleme a tizenkétfokú rendszerben is jól érvényesülő dallamosság, a másik a zenei gondolatok már-már improvizatív kötetlenséget sugalló áradása. Serei zenéjének igen vonzó oldala mindemellett az is, hogy hallgatóját nem terheli egyetlen felesleges hanggal sem. A tételszerkezeteket mindig biztos arányérzék vezérli, míg a gondosan kidolgozott hangzás és az idővel való rendkívül takarékos bánásmód fegyelmezetté teszi a művek összhatását. Igen jó példa erre a Három kínai négysoros című dalciklus, melyben az énekszólam engedelmesen követi a verssorok ötszótagos tagolását, a zongora azonban ellentétes hatású elő-, utó- és közjátékokkal lazítja fel - és alakítja egyúttal jellegzetesen európai csengésűvé - Li Taj-po szűkszavú verseit.

Serei zeneszerzői működését a szakmai köztudat többnyire - s nyilvánvalóan nem alaptalanul - a kísérletező irányzatok közé sorolja. Érdemes azonban észrevennünk, hogy a nyolcvanas évek óta ő is egyre gyakrabban hivatkozik a korábbi, főleg műfaji hagyományokra. Az Albumlap című zongoradarab-sorozat például költői hatású bevezetőjével (Inroduction) és záró (Postludium) szakaszával, valamint finom zenei utalásokkal teli kis tételeivel azt a jellegzetesen zongorához kötődő műfaji tradíciót folytatja, melyet Schumann óta ismer a zenetörténet. A Dukay Barnabásnak, Jeney Zoltánnak, Kurtág Györgynek, Sári Józsefnek, Sáry Lászlónak, Vidovszky Lászlónak és Wil- heim Andrásnak címzett rövid darabok legtöbbjében olyan stílusjátékok is kódolva vannak, melyek kifejezetten az ajánlásokban szereplő pályatársaknak és barátoknak szóló üzenetek, de mindez csak a művek hátteréhez tartozik, hiszen e zongoraművek a kívülállók számára is értelmezhető és élvezhető karakterdarabok.

A 66 percnyi zenéből kiderül, hogy az album címe, mely a Li Taj-po-ciklus első verséből való, némileg megtévesztő, mert nem szerepel benne az ellentétet kifejező következő sor: "...Nézek le: csak gond" . Tartalmi szempontból ugyanis ez a költői kontraszt különösen szemléletes, mert Serei zenéjének hangulatára a fények derűs harmóniája és a humor éppúgy jellemző, mint a pillanatonkénti elsötétülés és a hangulati mélypontok. Műveinek fontos, eddig nem említett rétegét jelenti a hangszínekkel, a regiszterbeli kontrasztokkal, a különböző ellen- tétes zenei gesztusokkal való állandó játék. Itt is hangsúlyozni kell azonban a mértéktartást és az arányérzéket. A hangulatváltozások sohasem parttalanok és nem a szélsőségesség a céljuk, hanem a finom egyensúly, mely a kisebb ívű karakterdarabok formálását és hangulatát éppúgy meghatározza, mint a nagyobb lélegzetű kompozíciókét. S ami nagyon fontos: Serei zenéje talán azért is különösen szeretetreméltó, mert a feszültségei mellett nyugvópontjai is vannak.

A felvételeken olyan - a kortárs zene megszólaltatásában egyébként is gyakorlott - zenészek játszanak, akik évek óta rendszeres előadói és legjobb ismerői Serei Zsolt műveinek, emellett a Szerenádban és a L'ombre sur les structures pliées-ben karmesterként maga a zeneszerző is közreműködik. A felvételek hitelességének mégsem csak ez a tény a záloga, hanem a kiváló előadói teljesítmények egész sora. Csalog Gábor érzékenyen és kifinomult billentési kultúrával, minden tételhez más hangot találva szólaltatja meg a zongoradarabokat. Játékának technikai fölénye és artikulációs tisztasága a dalokat is emlékezetessé teszi, melyekben Horváth Mária méltó partnerként énekli komoly hangképzési és intonációs felkészültséget igénylő szólamát. A Szerenád virtuóz kürtszólójában Rákos László remekel, a Bouleznak tisztelgő darabban Szabó Bálint és Klenyán Csaba fölényes eleganciával játssza a kiemelt jelentőségű klarinétszólamokat. A Componensemble tagjainak és Serei Zsoltnak köszönhetően a szakmai biztonság és ihletettség nyugalma sugárzik a nagyobb együttesre készült kamaraművekből is.

Sáry László 1987-ben kezdte el írni szólóhangszerekre és kis együttesekre írt kompozícióit, melyeket 2000-ben rendezett sorozattá Tánczene címmel. Az Editio Musica jóvoltából 2001 óta ezek a darabok nyomtatott formában is hozzáférhetők. A kotta szerint az egyes tételek külön vagy tetszőleges válogatásban egyaránt megszólaltathatók, a teljes sorozat előadása esetén azonban a nyomtatott sorrendet kell követni, ahogyan az a néhány héttel ezelőtt megjelent hanglemezen is hallható.

A tételek önmagukban is nagyon erős, karakterisztikus zenék, tudatosan felépített hangrendszerekkel és formákkal, melyekben egyetlen hang sem a véletlen szeszély szülötte. A sorozat főszereplője a zongora, mely a tételek egy részében (Magyar tánc, Echo Rag, Emlék, Tango, Broadway boogie-woogie) egyedül játszik, máskor különböző hangszerek társulnak hozzá, de néhány helyen (Echo Rag II - gordonka és nagybőgő , Lassú és Friss - cimbalom) egyáltalán nem szerepel, vagy - ahogyan a lemezen is - számítógéppel szimulált hang helyettesítheti (Nagymama tánca) . Nincs hiányérzetünk, ha egy-egy tételt a sorozatból kiemelve hallgatunk meg, a kaleidoszkópszerű színkavalkád mégis gazdagítja a hatást. A kotta szerinti sorrendben a darabokból egyetlen nagy kompozíció épül ki, melyben a tételeket oly nagy mértékben összekapcsolják a szerkezeti és zeneszerzés-technikai összefüggések, hogy a hallgató rövid időn belül elfelejti, különböző szólóhangszerek és hangszer-kombinációk egymásutánjának volt tanúja. Az egyes tételek címe és jellege olykor (de nem mindig) finoman utal is a háttérben meghúzódó kapcsolatokra (Blues I., II., III., Echo Rag I., II., III.) , a többféle hangszer-összeállítás pedig olyanfajta változatosságot eredményez, amely dramaturgiai szempontból szintén az összetartozás érzetét erősíti.

Nehéz ezek után megmondani, mennyire tekinthető egységes ciklusnak a tizenhárom kompozíció, de talán nem is kell. A három blues-tétel és az Emlék kivételével jól felismerhető ritmikus gesztusokból építkező tánctételek alkotják a sorozatot, mégsem hiszem, hogy bármilyen rokonságot kellene keresnünk a barokk táncszvitek vagy a 19. század kedvelt táncfüzérei és Sáry László művei között. Talán inkább tánckarakterek ürügyén kibontakozó stílusjátékról van itt szó, ahol a mozgásformák formaalkotó szerepűek ugyan, de mögöttük szinte katalógusszerűen jelen vannak Sáry kedvelt zeneszerzés-technikai eszközei: a ritmusképletekkel való játék, az akkordszerkezetekből kiemelt dallamvonalak, a komplementer-technikák, a dinamikai szintek átértelmezésével újjávarázsolt hangzási felületek, a repetitív szerkesztés kreatív elme számára még mindig kimeríthetetlen módozatai. Aki kottával és elemző szándékkal hallgatja végig ezeket a műveket, rácsodálkozhat persze minden egyes zenei ötletre. Például arra, ahogyan a három blues-tétel egymásra épül, vagy ahogyan a három Echo Rag ugyanannak a zenei gondolatnak a metamorfózisaként három különböző darabként szólal meg, vagy ahogyan az Emlék című zongoradarab akkordsorozata és kromatikusan ereszkedő füttyszólama a Broadway boogie-woogie-ban markáns ritmusokká alakul, vagy ahogyan a Keringőféle Esterházynak című tételben a füttyszólam kromatikus dallama távoli visszhangként újra megjelenik. A sorozat tételei tehát együtt és külön egyaránt lebilincselnek (mondhatnám úgy is: remekművek) és gondolatébresztők, emellett az absztrakció és a stilizálás olyan szintjén szólalnak meg, amely méltó folytatása Stravinsky és Bartók tánckarakterű zenéinek.

Ez a lemez is szebbnél-szebb példáit nyújtja a legkiválóbb szóló- és kamarazenei produkcióknak. A zongorás tételek legtöbbjét Csalog Gábor szólaltatja meg, a Blues II négykezes zongoraszólamában Eckhardt Gábor a partnere, aki az Echo Rag III klarinét-gordonka-zongora-triójában is szerepel. Mindkettőjük játékáról csak a legmagasabb elismerés hangján lehet szólni, de ugyanez elmondható a lemez többi közreműködőjéről (Klenyán Csaba, Buza Vilmos, Götz Nándor, Déri György, Horn András, Mérey Anna) is, ékes bizonyítékaként annak, hogy most negyvenes éveikben járó zenészek között milyen sokan vannak, akik a kortárs zenét tiszteletreméltó komolysággal és professzionalizmussal művelik. A szóló produkciók közül különösen kiemelkedik Vékony Ildikó izzó feszültségű cimbalomjátéka, valamint Lakatos György fagotthangja, mely a hangszer legfelső regiszterében is hajlékonyan, szinte a fizikai törvényeket leküzdő mozgalmassággal szól. Ilyen teljesítményt csak kiművelt zenei tehetséggel és a hangszeres tudás nagyon magas fokán nyújthat valaki. A zeneszerző által előadott Emlék című darab zongora- és füttyszólamának gyönyörű artikulációja és rögtönzésszerű hajlékonysága valószínűleg sokak számára a felvételek legkedvesebb pillanatai közé tartozik majd.

Mindkét lemez a Budapest Music Center gondozásában jelent meg, a hangfelvételeket Wilheim András (zenei rendező) és Bohus János (hangmérnök) készítette, a digitális montírozást Vincze Veronika végezte. A hangzás tere mindvégig a tágasság és a természetes hangverseny-akusztika érzetét kelti, anélkül, hogy felesleges visszhang vagy bármilyen más hangtechnikai manipuláció terhelné a megszólaló zenét. Ennek köszönhetően a hangszínek és a szólamok különböző rétegei a nagyobb előadó-együttest fog- lalkoztató vagy a bonyolult folyamatokból épülő darabok esetében is tisztán követhetőek. Kár lenne elhallgatni, hogy a felvételek igen magas technikai színvonala is jelentősen hozzájárul a művek értékeinek zavartalan kibontakozásához.