A zsúfolt ház előtt lezajlott Kadosa-koncert legfőbb erényeként a műfaji sokoldalúság említhető. A nyilvánvaló cél: megmintázni az érdeklődő számára a zeneszerző körüljárható portréját - hangozzék fel szóló zongoramű, dal, hangszeres kamarazene, didaktikus célú hegedűduó, népdalfeldolgozás és két versenymű - az egyik a reprezentatív zongora-concertino, amelyet annak idején maga a szerző játszott, a másik egy műfaji kuriózum: a Vonósnégyes-verseny. Kozmetikázni sem akarta a múltat ez a válogatás - Kadosa ötvenes évekbeli termésének dokumentumaként helyet kapott benne két mozgalmi kórusdal is. Két órában nyilván lehetetlen hiteles képet adni egy teljes zeneszerzői életműről (különösen, ha az ilyen sokrétegű), mégis azt hiszem: a rendelkezésre álló keretek között ennél jobban, árnyaltabban aligha lehetett volna érzékeltetni, ki volt Kadosa Pál, és milyen zenét komponált.

ECKHARDT VIOLETTA és IVÁN TÍMEA tisztán körvonalazott, erőteljes ritmikai profilú előadásában élénk Bartók-hatásról tanúskodott a Négy duó két hegedűre (1931), s ugyanezt az ösztönzést nyomatékosította CSALOG GÁBOR játéka a három évtizeddel később keletkezett 4. zongoraszonáta négy tételében (1960). A koncert előtt meghallgattam a műről készült szerzői hangfelvételt, s úgy találtam, Kadosa intellektuálisabb megfogalmazású, a faktúrát röntgenszerűen átvilágító értelmezéséhez képest Csalogé, ha tán lendületesebb is, kevésbé éles metszésű, s olykor (kiváltképp a fináléban) kissé elnagyolt. Tetszett viszont ÁGOSTON ANDRÁS és Csalog közös tolmácsolásában a Partita hegedűre és zongorára (op. 14), amellyel ismét visszatértünk a harmincas évtizedbe (1931), s amelynek előadása hangsúlyozta a kompozíció stiláris kétlakiságát: az Entrada egyértelműen a Stravinsky neve által fémjelzett neobarokk törekvések jegyében fogalmazódott, az ezt követő In modo rustico, Quasi una Cadenza és Capriccio viszont, mintha mi sem történt volna, újfent Bartókra hivatkozik. A mű hiteles megszólalásához hozzájárult a hegedűművész telt tónusú, erőteljes játéka és a zongorista kamaramuzsikusi alkalmazkodóképessége.

Ami a hangverseny műsorán szereplő vokális műveket illeti: nem tudhatom, Kadosa valóban oly mértékben a groteszk karaktervilág elképzelésével és a parodisztikus hatás szándékával komponálta-e a Három haszid dalt (op. 24/d - 1935), mint ahogyan azok CSÁKÁNYI ESZTER hangján, DARVAS FERENC zongorakíséretével ezúttal felhangzottak. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, egyet azonban biztonsággal állíthatok: a kiváló színésznő, akinek előadóművészi teljesítményét elismeréssel figyeltem, a jelek szerint nélkülözi ama képességeket, amelyek valakit vokális művek megszólaltatására alkalmassá tehetnek. A két ötvenes évekbeli tömegdal (Süss fel, munka napja; Május-köszöntő) és a népdalfeldolgozás (Aki szép lányt akar venni) elfogulatlan egyszerűséggel, önmagát adva és önmagáért beszélve szólalt meg a MIRACULUM GYERMEKKAR hangján (karigazgató: DURÁNYIK LÁSZLÓ), Fischer Iván vezényletével.

Az első rész főként kamarazenét bemutató válogatása után a második gerincét a két nagyobb apparátusú kompozíció alkotta: a Versenymű vonósnégyesre és kis zenekarra kíséretét Fischer betanításában a Fesztiválzenekar fúvós-ütős szekciója markáns karakterizálással és szuggesztívan kísérte, előtérbe állítva az 1936-os keltezésű darab neobarokk-neoklasszikus játékosságát és kamarazenei vonásait. Az AUER VONÓSNÉGYES (Sipos Gábor, Berentés Zsuzsanna, Gálfi Csaba, Takács Ákos) gondosan kidolgozott előadása hű képet adott a műről, legfeljebb a személyes azonosulás többletét hiányoltam játékukból olykor. Éppen ez a többlet jellemezte viszont JANDÓ JENO játékát a Concertino zongorára és kis zenekarra (1938) tételeiben. Lendület, szellemesség, virtuozitás, a ritmus- és témavilág humorának kiaknázása - mindez végig jelen volt Jandó szólóiban éppúgy, mint a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar kíséretében. Az előadás világossá tette, hogy a pezsgő és hatásos Concertino afféle jutalomdarab - előadóknak, közönségnek egyaránt. A tolmácsolásból talán csak a zongora hangjának valóban plasztikus, tiszta csengését kellett időnként hiányolnunk - a szólóhangszer tónusa néha kissé tompán-szürkén hatott. (Szeptember 6. - Millenáris Teátrum. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Itália jegyében kezdte idei évadját a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR: az együttes első bérleti hangversenyén így vagy úgy minden műnek az olasz zenéhez volt köze - vagy egyszerűen azért, mert szerzője olasz, mint Rossini (Olasz nő Algírban) és Puccini (Capriccio sinfonico), vagy azáltal, hogy az olasz zenéből meríti alaptémáját (Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára), netán itáliai úti élményeket idéz fel a zene eszközeivel (Mendelssohn: Olasz szimfónia). LIGETI ANDRÁS főzeneigazgatónak sikerült olyan programot összeállítania, amely dinamikusan, humorral indult, és nagyszabásúan, virtuózan zárult, egyetlen alapgondolathoz ragaszkodva sem nélkülözte a változatosságot, s mindemellett még a szokásos nyitány-versenymű-szimfónia koncertdramaturgia műfaji tagolódásának is megfelelt.

A koncert külföldi vendégszólistája, a makaói születésű DAVID TONG Ausztráliában él, jelenleg azonban a New York-i Juilliard School of Music növendékeként tökéletesíti tudását. Sok tökéletesítenivalója a szó technikai értelmében aligha akad: a húszesztendős művész rendkívüli állóképességgel, pontosan és virtuózan zongorázik, hibát nem ejt, tempói hitelesek, játékának dinamikai kidolgozása is választékos. Az eljövendő évek során azonban jócskán gyarapodhat még az előadásmód megszólító közvetlensége területén: tolmácsolásában Rachmaninov Paganini-rapszódiája - ez a démoni vízió, mely a virtuozitás és a halál fogalmát mintegy egymásra vetítve összekapcsolja - gördülékenyen, problémamentesen és csillogóan, mindent mérlegre téve: kissé távolságtartóan hatott, nélkülözve azt a gyakran emlegetett többletet, amelytől a megszólaltatás megszűnik egy lenni a sok közül, s figyelmünket magához ragadva valakinek az olvasatává válik.

Ligeti András karmesteri pálcája alatt a műsor élén szerencsésen egészítette ki egymást a Rossini-nyitány és a Puccini-capriccio: az előbbiben a fúvós szólamok mozgékonysága és könnyed humora adta meg az alaptónust, melyet a jellegzetes, meghangszerelt crescendók erősítettek és telítettek életörömmel; a ritkán hallható, ám élvezetes Capriccio sinfonico előadásában joggal került előtérbe a drámaiság, a pátosz széles gesztusrendszere, a szimfonikus megszólalásmód és az impresszionizmusba hajló, érzéki színvilág. A második részt kitöltő Olasz szimfónia Allegro vivace nyitótételének megfogalmazásában a könnyedség és energia egyidejű jelenlétét, az Andante con moto "szöveg nélküli dalában" az árnyalt dinamikát és a dallamvezetés hajlékonyságát értékeltem. Szelíd derűvel játszotta a MATÁV Szimfonikus Zenekara a scherzót - mintegy erőt gyűjtve a hatásosan tolmácsolt finálé előtt, amelyben Ligeti nagy tempót diktált, élénk temperamentumú, pergő előadásra ösztönözve együttesét. (Szeptember 23. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

A hagyományhoz híven idén is Bartók Béla halálának évfordulóján kezdődött a Budapesti Zenei Hetek. Szintén hagyomány, hogy a nyitókoncerten Magyarország állami hangversenyzenekara játszik: a NEMZETI FILHARMONIKUSOK együttese KOCSIS ZOLTÁN vezényletével Bartók-estet adott. A műsor értékelését a második és harmadik számmal kezdem, a sor végére hagyva az összetettebb, több problémát felvető első darabot. KELEMEN BARNABÁS a két Rapszódiát tolmácsolta Kocsis és a zenekar kíséretével. Pompás előadást hallottunk, amelyben jelen volt a kiváló fiatal hegedűművész tudásának minden eleme: a dús és érzéki hang, a biztos és virtuóz balkéz-technika, a választékos vonókezelés, az előadásmód temperamentuma. Egyetlen kérdés maradt nyitva a két kompozíció meghallgatása után: őriz-e még valamit ez a rendkívül tudatosan és részletezőn kidolgozott, hatáselemekkel mesterien bánó, dekoratív hegedülés abból a földközeli, nyers és ősi gesztusvilágból, amely e két mű parasztzenei forrásait jellemzi, s amely Bartókot inspirálta?

Hasonlóan csiszolt összhatással örvendeztette meg a hallgatót Kocsis keze alatt a második részt kitöltő kései mű, a Concerto. Sokszor leírták már: a Bostoni Szimfonikusok számára készült alkotás egyfelől a gazdag zenekari hangzás igényével, másfelől a sűrűbb zenei szövetet folyvást fellazító szóló- és kamarazenei részletek áttörtebb faktúrájával szinte arra termett, hogy egy nagy szimfonikus együttes istenigazából megcsillogtathassa tudását egy jutalomjátékkal felérő produkció keretében. Kocsis mesteri betanítása is számtalanszor felhívta a figyelmet a mélyvonósok telt tónusára, a hegedűk tiszta intonációjára és pontos ritmusára, a fafúvók karcsú és mozgékony dallamjátékára, a rezek magvas megszólalásmódjára. Ami a kivitelezésen túl a zenei felfogást illeti: szívesen azonosultam az Introduzione gesztusainak súlyával és feszességével, egyetértőn hallgattam az Elegia tragikus hangját, de idegenkedtem a 2., a 4. és az 5. tétel, a Giuoco delle coppie, az Intermezzo interrotto és a Finale indokolatlanul gyors tempójától, mely aligha Bartókról vagy a Concertóról, inkább a ma dívó, lehengerlőn rámenős magatartásformáról szólt. Aligha hihető, hogy a zárótétel az a virtuóz bravúrdarab, amelynek ez az olvasat ábrázolta.

A koncertet s így a teljes Zenei Heteket egy átirat nyitotta meg: Kocsis Zoltán meghangszerelte Bartók Húsz magyar népdal című ciklusát, amelyet a szerző 1929-ben eredetileg énekhangra és zongorára fogalmazott, majd 1933-ban a sorozat öt dalából Basilides Mária számára, Magyar népdalok címmel kiszenekari kíséretes változatot készített. Kocsis most a fennmaradó 15 népdal hangszerelésével egészítette ki a bartóki ötöt - ő azonban a szerzővel ellentétben a nagyzenekart preferálja, sőt a szóló énekhangok mellett vegyes kart is alkalmaz.

A végeredményt kérdések és kételyek hálója övezi. A hangszerelői kedvtelésen túl mi tette szükségessé, hogy Kocsis ismét beavatkozólag forduljon a Bartók-életmű egy fejezete felé, s mi indokolta, hogy az eredményt a nyilvánosság elé tárja? Az átdolgozó, aki elképzeléseiről szeptember 23-án napilap-interjúban vallott, úgy véli, az eredetit azért mellőzi az előadóművészet, mert 1) "ki énekel a világban magyarul?", 2) "ki szeret úgy énekelni, hogy a bonyolult harmóniákkal teli kíséret szinte zavarja?" Ha a zenekari hangszerelésre azért volt szükség, hogy e problémákat orvosolja, akkor nem világos az okfejtés. A nyelvi karantént, a ciklus nemzetközi elterjedésének fő akadályát ugyanis az új verzió sem oldja fel: ezek a népdalok továbbra is a magyar szó börtönébe zárva élnek. Ami pedig az énekest zavaró kíséretet illeti, az új hangszerelés e probléma tüzét egy kanna benzinnel igyekszik oltani. Említettem, hogy Bartók a maga (kiadatlan) hangszereléseiben kis zenekari együttest alkalmazott, Kocsis azonban a nagyzenekar teljes arzenálját beveti, mindazt, amit színben és hangerőben egy szimfonikus együttes eszköztára nyújthat. Az eredmény igen gazdag hangzáskép, amely azonban számos esetben elnyomja az énekest. Erre figyelünk fel többek közt a 6. (Székely "friss" ), a 7. (Kanásztánc) , a 9. (Juhászcsúfoló) és a 10. dal (Tréfás nóta) hallgatásakor, de harsányság más esetekben is többször tapasztalható. Bartók öt hangszerelése véletlenül sem telepszik rá a vokális szólamra: nála legtöbbször kifejezetten visszafogott az instrumentális háttér (Panasz), de még az erőteljes, élénk színeket alkalmazó dalokban sem az énekes rovására érvényesül a hangszerelés (Párosító, 2. ). Megválaszolatlan kérdés, hogy ha már Kocsis Zoltán meghangszerelte a fennmaradó tizenöt dalt, miért nem szorítkozott ő is kis zenekarra: annak palettáján ugyanolyan gazdag színskála keverhető ki, csak épp a textúra nem lesz soha nehéz, vaskos. Ezt csupán egy ténymegállapítás érinti, magyarázat nélkül: "egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy a Bartók által preferált kis zenekarral dolgozzak" , mivel - és ezt is nehéz értelmezni - "azt is kihallom a hangszereléseiből [a Bartókéiból], hogy bárcsak volna nagyobb zenekar, akkor megcsinálta volna az egészet."

A nagyzenekarhoz való ragaszkodásnak csupán egyik következménye, hogy a hangszerelés olykor elnyeli az énekszólamokat. Súlyosabb megfigyelés, hogy a teljes mű karaktere is megváltozik. Bartók az ének-zongora verzióban a zongoraszólam minden virtuozitása ellenére egy kétpólusú, fekete- fehér világhoz ragaszkodott, s ezen hangszerelései sem változtattak döntő módon: azokban nem a színek kavalkádja a meghatározó. Kocsis viszont módszeresen "kiszínezi" a bartóki fekete-fehér filmet. Ehhez társul, hogy kórust is alkalmaz, s még inkább, hogy az énekszólam és a kórus egymást váltogató megszólaltatásának dramatizáló eszközével is él. Ezzel egyrészt megváltoztatja a teljes sorozat dimenzióit, nagyszabású művet kreál abból, ami eredetileg nem lépett fel a monumentalitás igényével, másrészt beavatkozása erőteljes műfaji hangsúly-áthelyeződést is eredményez, hiszen a nagyzenekari színek és a kórus fellépése következtében kialakul egyfajta színpadias, dekoratív-illusztratív folklorizmus összhatása - valami, ami erősen emlékeztet az Állami Népi Együttes által hajdan kultivált népdalszvitek világára. Mondani sem kell, milyen messze távolodik mindez attól, amit Bartók ének-zongora eredetije vagy az általa készített öt hangszerelés takarékos, jól behatárolt ciklusa képvisel.

"Engem egyetlen cél vezet, hogy a világon minél többen megismerjék a Húsz magyar népdalt - mondja az interjúban Kocsis Zoltán, s később hozzáteszi: - a hierarchikus rendben szeretnék előkelőbb helyet biztosítani a darabnak." Arra a riporteri kérdésre, hogy "Melyiknek? Az eredetinek vagy a hangszerelésnek?", így szól a válasz: "Teljesen mindegy. Magának a darabnak." Nos, ez az, ami egyáltalán nem mindegy, mert Kocsis Zoltán nem azonos Bartók Bélával, és mert a kétféle hangszerelés gondolkodásmódja eltér, egymáshoz nem illeszkedik. Kinek a Húsz magyar népdala szólalt meg a Zeneakadémián? Magam úgy vélem, aligha a Bartóké. De a kérdésre talán az átdolgozó sem akart egyértelmű választ adni. Ezt jelzi, hogy sem a Filharmónia-műsorfüzetbeli, Kocsis által írt ismertető, sem pedig a helyszínen szóróanyagként terjesztett szövegkönyv nem árulta el a koncert látogatóinak, melyik az az öt népdal, amely az est során Bartók hangszerelésében szólalt meg. Mindez persze kikereshető bármely életrajzból (Bartók az 1., 2., 11., 14. és 12. dalt hangszerelte meg, ebben a sorrendben), ám a közönség koncertre készülődve otthon általában nem szakkönyveket búj és jegyzetel, hanem öltözködik. Mivel Kocsis precíz, filológusi feladatokon edzett muzsikus, az információ mellőzése csakis tudatos döntésnek tekinthető: valamiért az találtatott helyesnek, ha a közönség úgy hallgatja végig a Húsz magyar népdalt, hogy közben nem tudja, mikor hallja Bartók, s mikor Kocsis hangszereléseit.

Tartozom még beszámolni az előadás minőségéről. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusgárdája derekasan helytállt, nemkülönben a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS). A négy szólista közül komplex értelemben, vokálisan és előadói szempontból KÁLMÁNDY MIHÁLY nyújtotta a leginkább egyenletes teljesítményt, eltekintve a szólam olykori kedélyes túlstilizálásától. A szoprán HAJNÓCZY JÚLIA kórustaghoz illő testetlen-képzetlen cérnahangon énekel, intonációsan és szövegmondás terén azonban kifogástalanul. LUKIN MÁRTA küzdelmes megszólalásaiból épp e két utóbbi erény hiányzott, s a bajt tetézte, hogy őt borították el legtöbbször a zenekari szökőár hanghullámai. GULYÁS DÉNES ködben imbolygó gyertyalánghoz hasonlatos intonációját csupán észrevételezem, felróni nincs jogom: a nagy múltú tenort főhajtás illeti, amiért szólamának előadását a megbetegedett Fekete Attila helyett beugrással vállalta. (Szeptember 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmóniai Budapest Kht., Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

A genfi születésű fuvolaművész, EMMANUEL PAHUD különleges kapcsolatban áll Budapesttel. Íme, egy világsztár, aki nem sikerei múltán, a pálya végén óhatatlanul bekövetkező árfolyamcsökkenés idején fanyalodik a magyarországi fellépések lehetőségére. Az egykori Nicolet-tanítvány, a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása immár harmadszor lép fel a Zeneakadémia közönsége előtt: 1999 tavaszán a Liszt Ferenc Kamarazenekar vendégeként hallottuk, ugyanez év karácsonyán a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR koncertjén volt szólista, s most ismét visszatért FISCHER IVÁN együtteséhez, amellyel tavaly Japánban is turnézott. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a budapesti fellépések előtt 1997 nyarán vidéken: a Zempléni Napokon mutatkozott be a magyar közönségnek, szintén a Liszt Ferenc Kamarazenekar meghívásának eleget téve.)

Pahud eddig kizárólag remekműveket játszott a pesti publikumnak: Bachot, Mozartot. Most a barokktól és a klasszikától elfordulva nagyságrendet is váltott: a Bruckner-kortárs, de Schumann- és Liszt-követő Carl Reinecke kései darabja, a D-dúr fuvolaverseny minden, csak nem jelentős zene, inkább romantikus utánérzések füzére. Mégis érthető, ha a fuvolások olykor előadják: a hangszer repertoárján a bőséges 18. és 20. századi termés között meglehetősen nagy űr tátong a 19.-ben. A rendkívül termékeny Reinecke 283. opusza, mint jeleztem, átlagos zenei gondolatokat kapcsol egymáshoz, az a vonzó tulajdonsága azonban mindenképpen megvan - s ezt Pahud maradéktalanul ki is használta -, hogy nagy lángon ég benne a szenvedély, széles ívű dallamok követik egymást, lehet legato, espressivo és agitato játszani. Ami a karakterizálást, a mű hangulatvilágával való azonosulást illeti, e téren a 33 éves művész játéka nem is hagyott maga után kívánnivalót: ha kellett, zaklatottságot sugallt, ha kellett, érzelemgazdagságot, s legtöbbször jól formált lekerekítettség, elegancia jellemezte. Csalódottan hallgattam viszont fuvolahangját: az egyvonalas oktáv befullad, nem képes kitárulni-kigömbölyödni, s regisztertől függetlenül, pincétől padlásig szorítottság és levegős-szálkás hangzáskarakter jellemzi a tónust, amelynek így értelemszerűen nincs meg az a fénye és csengése, amelyet egy ünnepelt sztártól elvárhatnánk. Nem javított az összképen a ráadásként megszólaltatott Telemann-szólófantázia sem. Ha arra gondolok, milyen nagyszerű fuvolások termettek Magyarországon az elmúlt harminc év alatt, s közülük talán csak a valóban korszakalkotó Matuz István vált nemzetközileg ismertté, Pahud viszont ma világhírű - akkor elkerülhetetlen a következtetés, mely szerint az ő sikerében az ügyes menedzsment fontosabb szerepet játszik, mint a hangszeres és zenei teljesítmény.

A Budapesti Fesztiválzenekar estjein a közönség régóta természetesnek veszi az invenciózus műsortervezést. Ez a koncert tanítványt és mestert szembesített egymással. A fuvolaversenyt két kompozíció, Igor Stravinsky és Nyikolaj Rimszkij-Korszakov műve keretezte: egy balett három leosztásban és egy szimfonikus szvit. Fischer Iván vezénylése kidomborította az egymástól fél évszázadnyi időbeli távolságra keletkezett két mű erőteljesen eltérő jellegzetességeit, de hasonlóságokra is rámutatott. Keze alatt a Fesztiválzenekar előadásában fokozottan érvényesült a Kártyajáték (1937) frivol humora és élénk ritmikai töltése, hatottak a groteszk karakterek és a zene dramaturgiájában szerepet játszó éles fordulatok. A tolmácsolás elegánsan, minden szájbarágás nélkül sorakoztatta fel a mű számos utalását és idézetét Rossini Sevillai borbélyának nyitányától Ravel La Valse-áig. Ugyanakkor a Fesztiválzenekar sziporkázó játéka azt is világossá tette, hogy a maga sajátos módján milyen érzéki zene a Jeu de cartes: ezt jelzi a színes hangszerelés - s ez lehet a vezérfonal, amely átvezet Rimszkij Ezeregyéjszaka ihlette négytételes ciklusához, a Seherezádéhoz (1888). Ennek előadásakor Fischer Iván a nagyzenekar dús és erőteljes hangzására helyezte a súlyt: keze alatt a Fesztiválzenekar széles színskálán, fejedelmi erővel szólalt meg, érvényesítve a mű meseszerű karaktergazdagságát és pátoszát. A kritikusnak viszonylag ritkán nyílik alkalma arra, hogy kiváló koncertmesterek munkáját dicsérje. Most ezt legalább egyikük esetében megtehetem: ECKHARDT VIOLETA szólistához méltó előadói formátummal, reprezentatívan játszotta a szvit versenyműbe illő hegedűszólamát. (Szeptember 26. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Úgy hittem, ezen az előző évadban sikeresen túljutottunk, de nem: Szentpétervár [még mindig] 300 éves. Május közepén már megfordult Budapesten a Szentpétervári "Ermitage" Szimfonikus Zenekar egy gyenge karmester (Mats Liljefors) és egy középszerű szólista (Elisabeth Zeltser) társaságában. Az akkorinál mindenképpen kedvezőbb annak az estnek a mérlege, melyről alább számolhatok be. Élénken érdekelt volna, vajon A SZENTPÉTERVÁRI FILHARMÓNIA SZIMFONIKUS ZENEKARA néven a Zeneakadémián fellépő muzsikusgárdának van-e köze ahhoz a zenekarhoz, amely Leningrádi Filharmonikusok- ként a hajdani Szovjetunió legismertebb együttese volt, s egy jelentős karmester, Jevgenyij Mravinszkij vezetése alatt vívott ki magának megbecsülést Európa-szerte, erről azonban a Filharmónia Budapest Kht. által kiadott műsorfüzet nem adott információt. Egyáltalán: semmilyen információt nem adott sem a zenekarról, sem a karmesterről vagy a szólistáról. Akit a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma invitált ugyanerre az estre, azt a meghívó arról tájékoztatta, hogy a zenekart 1931-ben, a Leningrádi Rádió kebelében alapította Eliasberg és Rabinovics, s 1977 óta ALEXANDER DMITRIJEV vezeti.

A zenekar két önálló számban mutatkozott be. Már Muszorgszkij (Rimszkij-Korszakov hangszerelésében megszólalt) fantáziája, az Éj a kopár hegyen is jelezte, hogy az együttes játéka nem nélkülözi a feszességet, lendületet. A vonósok többnyire tartalmas hangon, pontosan játszottak, a fúvósok teljesítménye sem adott okot elégedetlenségre - az összhatás azonban mégsem lépett túl egy hétköznapi produkció keretein, a végkifejlethez közeledve pedig a nyerseség kerekedett felül az igazi temperamentum rovására. Dmitrijev rideg vezénylése a pontosság erényén túl egyebet nem mutatott fel: ha a karmesternek személyes mondandója van az orosz népzenei ihletésű boszorkányszombat-látomásról, azt ügyesen eltitkolta. Ehhez képest jelentős továbblépést, sőt meglepetést hozott a második részben Csajkovszkij 6. (Patetikus) szimfóniája. Dimitrijev zárkózottsága ugyan itt sem enyhült, s a zenekari kidolgozás néhány részletét is joggal illetheti ismételt bírálat - a nyitó Adagióból hiányzott a vonós hangzás fénye; az ezt követő Allegro non troppóban a rezek harsány megmozdulásai veszélyeztették az egyensúlyt; a 3., Allegro molto vivace tétel vége felé darabos formálás rontotta az interpretáció mérlegét -, viszont a teljes mű tempói, ritmusprofiljai, hangsúlyai egyértelműen egy hitelesen átélt, formátumos és magával ragadó előadás képét körvonalazták, melyet érthető módon követett lelkes és hosszan tartó ünneplés.

Az információszolgáltatás terén tapasztalt gondatlanságot különösképpen a koncert szólistája, ALEXANDER PALEY játékának hallatán fájlaltam. Szívesen megtudtam volna egyet-mást Rachmaninov 2. zongoraversenyének szólistájáról, akinek produkciója után egyesek úgy vélték, a zeneszerző reinkarnációjával van dolgunk. Magam óvakodnék ilyesmit állítani, tény azonban, hogy Paley játékában a pompás technika körültekintéssel, arányérzékkel, szellemi eleganciával párosul. Kíváncsi volnék, a nézőtér többi részén is olyan fedetten szólt-e a zongora hangja, mint ahogyan a bal oldal 6. sorába eljutott - ha igen, akkor a húrok igazi, szimfonikus megzengetése nem erőssége a kiváló muzsikusnak, aki egyébiránt minden tekintetben maradéktalanul közvetítette a rendkívül nehéz c-moll koncert (op. 18) tartalmait: elfogadta a zongora és a zenekar szimfonikus-kamarazenei munkamegosztását, affinitást mutatott a széles ívű dallamok iránt (de egyetlen pillanatra sem engedett az érzelgősség csábításának), kristályos-pontosan reprodukálta a magánszólamban jelentős szerepet játszó, sűrű belső mozgású, virtuóz textúrákat. Jó volna őt újra hallani szólóesten is, változatos műsorral. (Október 5. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht. Társrendező: Hungarofest Kht. )