- Az Oberfrank név inkább hátráltat, mint segít ezen a pályán, nem?

- Három bátyám ugyanannál a tanárnál kezdett el zongorázni, mint én, mégsem lett belőlük zenész. Aki pedig ismeri nagybátyámat, Oberfrank Gézát, pontosan tudja: ő aztán soha nem hívott föl senkit azzal, hogy "Te, figyelj már oda a lüke unokaöcsémre!"... Persze első élményeimet arról, hogy egy korrepetitor vagy egy karmester miként nyúl egy operához, bizonyosan tőle szereztem. Amikor fölmerült, hogy zenésznek menjek, akkor is ő hallgatott meg. Először úgy vélte, nem biztos, hogy fegyelmezett, visszafogott egyéniségem alkalmassá tesz erre a pályára. Amikor azonban mintegy helyzetgyakorlatként többféleképpen játszatta el velem ugyanazt a darabot, kiderült, hogy ez nálam nagyon is működik. Ezek után már csupán annyit tanácsolt: csak akkor menjek zenésznek, ha maga a zene érdekel annyira, hogy képes leszek vele egy életet eltölteni. Mert ezen a pályán csak a zene van segítségünkre, minden más ellenünk dolgozik. És ezzel mélységesen egyetértek.

- Serdülő ifjúként milyennek láttad nagybátyádat? Kritikusan szemlélted, amit csinál?

- Hát hogyne. Pedig nagy szellemnek tartom őt, és ugyanakkor rendkívül erős ösztönökkel bíró zenésznek. Mielőtt felvételiztem a karmesterképzőre, elmentem hozzá megmutatni, hogyan vezényelek. Hiszen addig még soha nem álltam zenekar előtt, márpedig a felvételin rögtön ezt kérik. Emlékszem, Géza ott ült a kertben a diófa alatt, én meg vezényeltem. Azt mondta, ezt a kvartszext akkordot nem készítettem eléggé elő - közben persze semmi sem szólt! Ez a csodálatos a karmesterségben: amit csinálsz, akkor is "hallatszik", ha nem szól semmi...

- Említetted, hogy már nagybátyádnak is feltűnt befelé forduló, elmélyült személyiséged. Zenélésedből ugyanakkor sugárzik a vérbeli színházi ember. Hogyan fér meg egymással ez a két vonás?

- Fogalmam sincs, honnan származik a színházi véna. Tény, hogy egyik bátyám színész, legidősebb testvérem pedig, noha kutatóorvos, eredetileg színházi rendező akart lenni. Családunk apai vonalon ugyanakkor generációk óta ezüst- és aranyműveseket, ötvösöket termett. Ha érzek magamban különleges képességet, akkor az a ráérzés, a ráhangolódás képessége, akár énekesek zongora-, akár rendezők karmester-partnereként. Nevezhetjük empátiának is. A koncertvezénylés például nem nagyon érdekel, mert ott egyedül kell túl sok embert, egy egész zenekart meggyőznöm. Egy rendezői koncepciót viszont a saját eszközeimmel fel tudok erősíteni, hozzá tudom adni a magamét, és érzékeny emberek talán meg is hallják, hogy az az előadás a zenei megvalósítással együtt jó.

- Hogyan lettél végül is karmester?

- Már a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolában érdeklődtem a vezénylés iránt, ezért ott zongora- és ütőszakot végeztem. Igazából azonban a zongorát szerettem, úgyhogy a Zeneakadémián is előbb zongoraművésznek tanultam, és csak negyedévesen felvételiztem a karmesterképzőre. Itt Lukács Ervinnél tanultam, akit nagyszerű pedagógusnak és zenésznek tartok. Elképesztő módon át tudta adni a szakma megtanítható részét. Nála az egyetlen nehézség az volt, hogy belénk nevelte a félelmet is - azt, hogy a zenekar "százfejű szörny", amelyet "meg kell magunknak nyerni"...

- Úgy érzed: ha ez igaz is, nem jó tudatosítani?

- Nem szabad vele foglalkozni, mert lebénít. Csak a zenére szabad figyelni! Sosem törekedtem karmesteri "pályafutásra", hiszen már a karmesterképző alatt lementem Szegedre egy évre korrepetitorkodni. Ezt folytattam azután az Operaházban is, épp Lukács Ervin ajánlására. Tehát, ha úgy tetszik, fokozatosan váltam karmesterré. Ma is abban hiszek: operakarmester úgy lesz az ember, hogy egy társulattal, énekesekkel együtt dolgozik, és aztán egyszerre csak karmesterré válik. Vagyis a dolgot az elején kell elkezdeni. Most is imádom az énekeseket korrepetálni, azaz személyesen, zongora mellől betanítani, mert szeretem őket, és azt hiszem, ők is engem. Hiszen az énekes akkor nyugodt, ha már a próbaidőszak kezdetén találkozik a karmesterrel, akiről tudja, hogy zongorán is bármikor képes őt lekísérni. Ez nagyon fontos, sőt: ez a jó operai munka alapja - az, amit nem lehet "megúszni".

- Aki nem jó zongorista, az nem is lehet jó operakarmester?

- Aki nem jó zongorista, annak más úton kell megnyernie az énekesek bizalmát. Mert a lényeg, hogy az énekesek a színpadon biztonságban érezzék magukat; hogy ne kelljen folyton a karmestert nézniük, tehát hogy ne kerüljenek függőségbe a karmestertől.

- Vagyis, ha jól értem: fontos, hogy már korai stádiumban megismerjék a karmester elképzelését...

- ...és hogy sok időt töltsenek együtt. Szerintem az egész operai munkában az a legérdekesebb, hogy a rendező gondolatai miként "válnak zenévé". Tehát az előadást együtt kell megszülnünk. A budapesti Opera januárban tűzi programjára Britten A csavar fordul egyet című művét, de Kovalik Balázzsal már most beszélgetéseket folytatunk arról, hogy a partitúra egyes sajátosságait miként értelmezzük. Régen rossz, ha az énekes világosítja fel a karmestert arról, hogy a rendező itt meg itt ezt és ezt kéri. Sok karmester követi el azt a hibát, hogy maga is "megrendezi" a darabot - a rendezőtől függetlenül.

- Jól értettem? A rendezést kell elmuzsikálni?

- Ha rossz a rendező, mert például a zenét figyelmen kívül hagyva csak a szöveggel foglalkozik, akkor ez persze nem működik. Olyan rendezőknél azonban - mint Kovalik, Zsótér -, akik a szöveget a kottával együtt elemzik, igenis előfordul, hogy meglátásaik nyomán a zenei előadást, egy-egy tempót, zenei karaktert újra kell gondolnom. Az operajátszásban még nem természetes az, ami a színházban már igen: hogy tudniillik nem a szöveget, hanem annak mögöttes tartalmát kell eljátszani. Mivel azonban az operában ezt a mögöttes tartalmat a zene már elmondja, az igazán jó rendező nem is ezt játszatja el még egyszer, hanem valami mást. Így azután fantasztikus gazdagság halmozódik fel, s a karmester is kétszer, háromszor fedezheti föl magának a darabot.

- Az Operaház korrepetitoraként, az Operaházban kezdtél el vezényelni. Most ugyanitt mégis vendégként dirigálod Szokolay Vérnászát...

- Hét évig voltam a Magyar Állami Operaház tagja, de öt esztendővel ezelőtt elegem lett abból, hogy nincs módomban hatni az előadások minőségére. Úgy éreztem: vagy engem is "bedarál" ez a szisztéma, és örülnöm kell, ha kapok egy-egy feladatot, vagy elkezdem a magam útját járni, és szabadúszó leszek, mint dalestek zongorakísérője, illetve kamarahangversenyek zongoristája. Szempontjaimat az Operaház vezetősége nem értette meg. Elismerték, hogy ez valóban szélmalomharc, na de hát az Operaház "mégiscsak az Operaház"... Ami részben persze igaz, hiszen ezt az intézményt továbbra is nagyon szeretem. Az is jólesett, amikor jubileumi Cosi fan tutte-előadásához Melis György visszahívott karmesternek.

- Ezzel a zongoratudással, lapról olvasási készséggel miért nem mentél el valamelyik külföldi színházhoz korrepetitornak?

- Ez volt az elképzelésem. El akartam szegődni valamelyik német színházhoz, ahol az operajátszás mint szakma is elsajátítható. Amikor azonban az esseni színház főzeneigazgatójának, Stefan Soltesznak mindent első látásra lejátszottam, úgy vélte, ezzel a repertoárismerettel talán nem korrepetitorkodnom kellene, hanem mégiscsak vezényelnem. A külföld ellen szólt a kisfiam megszületése is, no és a zeneigazgatói meghívás Szegedre.

- Szeged az elmúlt években a magyar operajátszás titkos fellegvára, "szilíciumvölgye" volt. Ez a mostani Vérnász is a két esztendővel ezelőtti, szegedi produkció átvétele. Miért szakadt ennek vége, miért jöttél el négy év után onnan?

- Szegedre a színház akkori igazgatója, Korognai Károly hívott meg. Ő azt szerette volna, ha Kovalik Balázzsal együtt vezetjük ott az operatagozatot. Kovalik azonban sajnos "csak" a szellemi támogatásáról biztosított...

- Úgy érted: ha Kovalik nemcsak rendezőként, hanem irányítóként is jelen van, több sült volna ki ebből a szegedi kísérletből?

- Feltétlenül. Nem tudom, tovább tartott volna-e, de hogy több előadással, jobb kommunikációval, vagyis jobb hatásfokkal működtünk volna, az biztos. Én ugyanis valószínűleg már egyéniségemnél fogva sem tudok azzal foglalkozni, hogy mi látszik "kívülről".

- Mi az oka a vidéki operajátszás jelenlegi nyomorúságának?

- Csak azt mondhatom el, amit Szegeden tapasztaltam. Az intézmény neve: Szegedi Nemzeti Színház. Ugyanakkor a pénzt a város önkormányzata adja. Márpedig az önkormányzat számára a színház csak egy költségvetési rubrika, olyan, mint mondjuk a csatornázás. A kulturális minisztérium alig ad valamit. Ennek a háromtagozatú színháznak mintegy kétszázötven fős társulata van, amelyből az operatagozat közel százötven főt számlál. Csakhogy az évi háromszázötven előadásból hatvannál - havi nyolcnál - több operaelőadást sem a színház, sem a közönség nem "bír el". Tehát finoman szólva: mindez nem rentábilis.

- Hallottam olyan véleményt, miszerint a vidéki operajátszást tulajdonképpen Rockenbauer Zoltán tette tönkre, amikor radikálisan megemelte a Magyar Állami Operaház költségvetését...

- Budapesten egy kórustag a másfél-kétszeresét keresi annak, amit Szegeden egy jó szólista... Szegedi operaigazgatósága idején nagybátyámnak még huszonnyolc magánénekese volt - nekem már tizenöttel kellett beérnem. Vendéget hívni persze Budapestről is lehet, ám én úgy tapasztaltam: amikor valaki felül az intercityre és "lemegy" Szegedre, lehet, hogy jól érzi magát az ottani, szeretetteljes légkörben, de mégis másként próbál, mint az, aki lehetőséget kap annak bebizonyítására, hogy ő méltán a társulat tagja. Hogy a szegedi színháznak megmaradjon a saját zenekara, azért is küzdenem kellett. Pedig Debrecenben, Pécsett, ahol a színházaknak nincs saját zenekaruk, az egyeztetési nehézségek lehetetlenné teszik a művészi színvonal fenntartását. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a közönség sem döngeti a kapukat, hogy operát láthasson. A Carment persze szeretik (meg a Csárdáskirálynőt), de minden egyébről le tudnak mondani.

- Most, hogy újra szabadúszó lettél, hogyan képzeled el a pályád folytatását?

- Őszintén szólva nem tudom, meddig lesz még színház, meddig lesznek még olyan emberek, akiknek fontos, hogy egy hónapon át egyetlen produkcióra összpontosítsanak. Most inkább úgy érzem: megint a dalirodalomban mélyülök el...