Az a három hangverseny, amelyen Schiff András is közreműködött, beszédes példáját adta a három életmű egymással rokon kérdésfelvetéseinek és a rájuk adott, egymástól látványosan eltérő válaszoknak. A hasonlóságokat elsősorban a két trióest érzékeltette (szeptember 12. és 16.) . Mindkettőn domináns szerephez jutott a zongora: nemcsak azért, mert az egyébként páratlanul alkalmazkodó és igényes hegedűjátékosként bemutatkozó Yuuko Shiokawa nem tudott Schiff Andrással versenyre kelni, s nem is azért, mert Perényi Miklósnak - főleg a Haydn-kompozíciókban - zengő-éneklő hangja, páratlan játékkultúrája ellenére nemigen nyílt lehetősége erre, hanem azért, mert a billentyűs hangszer centrális pozícióját a műfajértelmezés jelölte ki. Azáltal ugyanis, hogy a zongora ennyire az előtérbe kerül, lehetőség nyílik arra, hogy az előadók rámutassanak a trióműfaj átmeneti jellegére, s értelmezésükben a műfajköziséget hangsúlyozzák.

Az első esten felcsendülő fisz-moll Haydn-trióban (Hob. XV:26) szimfonikus jelleg, két vonóssal kísért zongoraszonáta, operajelenet és versenymű-karakter keveredett egymással. Schiffék előadásában a versenyművekhez közelített Beethoven B-dúr triója is (op. 97), mint ahogy szinte színpadias drámaiságot idézett Schubert Esz-dúr Notturnója. Éppen e két mű interpretációjában vált ugyanakkor egyértelművé, hogy az előadók is tisztában vannak vele: a trióműfaj túlnő a közönséges szórakoztató zene keretein és igazi reprezentatív műfajjá kíván nemesedni. Az előadás éppen ezért a művekben fel-felbukkanó komolyzenei gesztusokat-hangütéseket tolta előtérbe, s egyben rámutatott a stiláris-műfaji töredezettségre és változékonyságra. A Beethoven-trió 4. tétele vetette talán a legnagyobb érzelmi, karakterbeli hullámokat: Schiffék a könnyed tánckaraktertől egészen az Örömóda himnikus hangvételéig jutottak el. A műfajköziség a záró esten is a formátumteremtés funkcióját látta el. Ebben az előadásban Haydn Asz-dúr triója (Hob. XV:14) a zongoraverseny műfaja és a kései Haydn-szonáták hangvételei felé közelített: az Adagióban Schiff szólója Haydn zongoraszonátáinak improvizatív jellegű lassúit idézte, a humoros-ötletes zárótétel pedig - állan- dóan visszatérő elhangolós poénjával, amit Schiff olyan szellemesen szólaltatott meg minden alkalommal - Mozart zongoraversenyeire hivatkozott.

Mégis, ez a hangverseny is érzékeltette, hogy a műfaj által felvetett kérdésekre minden generáció - a barokktól éppen eltávolodó Haydn, a Haydn-tanítvány Beethoven vagy a Beethovent csodáló, de szellemi nyomása alól menekülő Schubert - más-más választ keres és talál. A második trióest már a művek egymás mellé helyezésével is erre hívta fel a figyelmet: a mozarti, égi-köny- nyed hangot megütő Haydn-kompozíció után Beethoven drámai hangvételű c-moll triója (op. 1/3) a zeneszerzőt földhöz kötött emberként állította elénk, olyan szenvedő teremtményként, aki nem képes felemelkedni az égbe, legfeljebb felfelé tekint, s éppen ebből ered szinte avantgardista zaklatottsága. Ugyanakkor Schubert nagy Esz-dúr triója (D. 929) Schiffék interpretációjában olyan alkotót mutatott be, aki éppen azért képes eljutni az égi magasságokhoz, mert ha a beethoveni gyötrődést nem is, a földi fájdalmat annál inkább ismeri.

Schiff András szólóestje (szeptember 13.) - az egész fesztivál egyértelmű csúcspontja - másféle portrét festett a három komponistáról, de ez a kép is kellőképpen árnyalta hármójuk személyiségét. Tulajdonképpen már a műsor összeállítása is pompás volt: nemcsak a g-moll és G-dúr hangnem köré csoportosuló művek miatt, hanem éppen a zeneszerzők és művek egymáshoz való kötődése folytán. A koncert első felében felcsendülő Haydn-Beethoven szonátapár (g-moll szonáta, Hob. XVI:44 és G-dúr szonáta, op. 31/1) nem tipikus arcát villantotta fel a két zeneszerzőnek. Míg a Haydn-szonáta cizellált előadásmódja, megformáltsága, kacskaringós dallamrajza, eleganciája a hangnemválasztás ellenére sem a beethoveni viharokat előlegező Sturm und Drang, hanem a rokokó nagyfokú stilizáltsága felé közelített, addig a Beethoven-mű humo- ros, karakterizáló-karikírozó előadása azt mutatta meg, milyen az, amikor Beethoven Haydn-szonátát ír.

A koncert második felében felcsendült G-dúr Schubert-szonáta (D. 894) viszont e sajátos tézis és antitézis után mégsem hatott szintézisként. Schiff interpretációjában ugyanis Schubert válasza a Haydn és Beethoven által felvetett műfaji kérdésre tagadással ért fel. Valójában azt feszegette: mi is a szonáta? A válasz egyértelműen szembehelyezkedett a műfaj eddigi, haydni, beethoveni értelmezésével. Amikor Schubert bevonja a szonátába a dalt (II. tétel), a köny- nyű táncokat (III. tétel) vagy a balladát (IV. tétel) - s mindez Schiff előadásában páratlan tisztasággal és leszűrtséggel mutatkozik meg -, akkor valójában olyan zenetörténeti fordulóponthoz vezeti el a műfajt, amely Monteverdi Harcos és szerelmes madrigáljainak megjelenéséhez hasonlítható csak. Tudatosan olyan hangütéseket használ fel a komponálásban, amelyek a műfaj addigi történetében ismeretlenek voltak. Schiff András előadása elsősorban ezeket a korábban nem ismert ösvényeket járta be, s zongorázásában mindehhez a színárnyalatok páratlan gazdagsága és a játéktechnika kivételes kontrolláltsága is társult. A ráadás méltó volt a hangverseny rangjához: Schiff András a jelenlévők örömteli meglepetésére nem egy rövid tétellel, hanem a teljes Waldstein-szonáta (op. 53) előadásával köszönte meg a tapsot.

A Magyarországon alig ismert Mosaïques Vonósnégyes merőben másként közelít a zenéhez és a zenéléshez. Míg Schiff zongorázása mindig rendkívül szellemi-intellektuális, addig a kvartett tagjainak a zenei matéria a legtermészetesebb közege. A két felfogás közötti különbség talán úgy írható körül legpontosabban, ha azt mondjuk: a zongoraművész alapvetően a zeneszerző pozíciójából közelít a művekhez, a vonósnégyes ugyanakkor a gyakorló muzsikusok zenéből kiinduló, inkább ösztönös attitűdjét képviseli. Értelmezésükben a vonósnégyes-játék nem jelent mást, mint élvezetes és örömteli együttzenélést - és nem is kell mást-többet jelentenie. Talán ezzel a megközelítéssel magyarázható az is, hogy míg az első estén (szeptember 14.) nehezebben alkalmazkodtak a helyszín és a koncert atmoszférájához, s így muzsikálásukból hiányzott a szavakkal alig megragadható többlet, addig második hangversenyük (szeptember 15.) egyértelműen ihletettebbre és élményt adóra sikeredett.

Előadásmódjuk szembetűnő jellegzetessége, hogy átmenetet képeznek a vonósnégyes-játék két alaptípusa - a prímhegedű-dominanciájú és a teljesen demokratikus vonósnégyesek - között. A négy hangszeres (Erich Höbarth, Andrea Bischof, Anita Mitterer, Christophe Coin) láthatóan és hallhatóan is teljesen egyenrangú tagja az együttesnek, mind a négyen intenzíven közreműködnek a zenei folyamat kialakításában, és ha éppen arra van szükség, szóló hangszeresként is színvonalasan lépnek előtérbe. Ugyanakkor nem tagadható, hogy négyük közül az első hegedűs a legkiválóbb muzsikus, olyannyira, hogy a második esten felhangzott Schubert-műben, a C-dúr (D. 956) vonósötösben a kvartettet kiegészítő Perényi Miklósnak is egyenrangú társává tudott válni.

Az együttes másféle értelemben is az átmenetiséget képviseli: mind a négyen aktívan részt vesznek a régi zenei praxisban. Interpretációjuk mégis közelebb áll a tradicionális zenélési stílushoz. Ennek legszembetű- nőbb jele a dús, szép hangzás iránti igény (Schubert C-dúr vonósötöse néha szinte Brahms hangvételeit idézte), a hangminőség gondos ki- munkálása, az arányosság és a kidolgozottság (ez elsősor- ban Haydn op. 77/2-es F-dúr vonósnégyesében mutatkozott meg), amihez közben valami nehezen megragadható érintetlenség társul. Idealisták ők, akiknek a világ, az élet egyáltalán nem tűnik bonyolultnak vagy éppen fájdalmasnak (még Beethoven op. 132-es a-moll vonósnégyesében sem). Meglehet, mindez szocializációs kérdés. Mi, a Lajtán innen hajlamosak vagyunk mindent borúsabbnak, reménytelenebbnek látni. Pedig lehet, hogy nekik van igazuk, és talán bízhatunk benne: minél gyakrabban hallgathatjuk Schiff Andrást és barátait, annál nagyobb az esélyünk, hogy lassan-lassan mi is optimistákká váljunk.