Jómagam még nem voltam az Operaház, de még az opera műfajának tájékán sem, mikor a sors kifürkészhetetlen akarata folytán, mint jól kvalifikált színházi rendező, Itala húgom kezdeményezésére és ellenállhatatlan unszolására 1957 tavaszán elkészültem a talán legelső 20. századi magyar pantomim műsorszámmal. Már kilátásban volt egy igen előnyös - és ami akkor szinte hihetetlennek tűnt -, több hónapos külhoni szerződés is. Ennek ellenére nagy gondban voltunk, kellékeink már elkészültek, ám a külsőnk még teljesen tisztázatlan volt, egyáltalán nem volt jelmezünk. Csak azt tudtuk, mit nem akarunk: ekkortájt ezen a geopolitikai féltekén szigorúan a szocreál, az avult naturalizmus és a szocromantikus giccs dívott. A mi némajátékunk egy más, errefelé akkoriban teljesen szokatlan, szürrealista világból merítette ihletét.

Ekkor kopogtattam be majdnem ismeretlenül Márk Tivadarhoz.

Előadtam szándékainkat, gondjainkat, lehetőségeinket, képzelgéseinket - és kérésünket: nem lenne-e segítségünkre? Úgy gondoltam, széles látóköre, műveltsége, tehetsége az egyetlen esélyünk, hogy az idehaza még szinte ismeretlen műfajban stílusunkat képbe, anyagba, színbe, formába álmodja. Meghallgatott, eljött egy próbánkra, nem sokat szólt, de kedvesen, készséggel - és ingyen-bérmentve! - azonnal rendelkezésünkre állt. Vázlatokat tett elénk, majd a döntés után, közvetlen munkatársai segédletével, velünk együtt készült a bemutatóra. Akkori nem jelentéktelen bel- és külföldi bemutatkozásunk kedvező visszhangjának nagy részét köszönhettük önzetlen támogatásának.

A Sors újabb kiszámíthatatlan véletlene, hogy pár év múltán váratlanul kollégák lettünk a Hajós utcában. Az Operaházban, az Erkelben, Szegeden, a Margitszigeten közel harminc rendezésemben volt alkotó társam. Jó viszonyunk, egymás iránti megbecsülésünk folyamatos maradt. Nagy-nagy tisztelettel bámultam, hogy mint mindig, idős korában is finoman és elegánsan, bár már botra támaszkodva, de minden új bemutatón, minden jelentősebb operai eseményen megjelent. Megtisztelte a Házat, amely az életet jelentette számára.

Egy éve sincs, hogy még jó néhány nagyra becsült kollégával együtt vehettük át a MesterMűvész címet. Tivadar már 95 éves volt. Gyönyörűen felöltözve - kivárta ezt a pillanatot. Szeme ragyogott, de ő maga már nehezen mozdult. Nem engedtem felállni, lehajoltam hozzá, igen meg voltam hatva, és kezet csókoltam neki.

A Muzsika szeptemberi számában Fodor Géza az Operaház Pikk Dáma-felújításával kapcsolatban azt írta, hogy a korszerű, új szellemű operai bemutatatók mellett rendkívül fontos volna fenntartani, megőrizni az igazi értékeket konzerváló, klasszikus nagyoperai hagyományokat. Saját szakmájában ennek az értékes hagyománynak volt egész életében sokszínűen és gazdagon hű reprezentása Márk Tivadar. Az Iparművészeti Főiskolán kívül annak idején elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész- és művelődéstörténeti szakát is. 1934-ben az Operaházban gyakornok lett, majd jelmeztáros, aztán jelmeztervező, végül vezető jelmeztervező. Közel hetven éve így alapozódott meg egy évtizedeken átívelő karrier és Mesterré válás.

Százhúsz éves az Ybl-palota. Ebből hetven éven át Márk Tivadar töretlenül adta meg ennek a háznak a rangját. Kitörölhetetlen emléket hagyott maga után.

Isten áldása kísérte.