Richter igen sok ismeretlen és tanulságos dolgot közöl vagy inkább sejtet arról, milyen is lehetett a nagy zenészek viszonylag kivételezett helyzete a Szovjetunió különböző ridegségű korszakaiban, ám anélkül, hogy nyíltan politizálna. Az ő nagyon szigorú művészi etikája oly mértékben lenézte mindazt, amit a húszas-harmincas évektől a Szovjetunióban politizálásnak tekintettek, hogy még az egyértelmű elítélés szavai sem hangzanak el: ám mindvégig, minden mondatából hallik a tökéletes távolságtartás és kívülállás igénye: foglalkozni, kivált komolyan, e kérdésekkel nem lehet és nem érdemes - reflektálni sem kell hát rájuk. Richter (egyébként erős hatású) "ellenzéki" művészi tartása nem a "szamizdatos" kinyilatkoztatásokban vagy elítélésekben manifesztálódott, nem a konfrontációkban, hanem a hideg tudomásul nem vételben. Ha muszáj volt, mint megtudjuk, játszott ő a Sztálin temetésekor rendezett emlékkoncerten, de úgy, mint akit a diktátor mint figura vagy eszme sem életében, sem halálában nem érintett meg (ami persze nem jelenti azt, hogy Richter érintetlen maradhatott volna a korszak brutalitásától: apját feljelentés alapján elvitték s elpusztították; őt magát is figyelték, s időnként még követték is...) - számára a művészi tökéletesség felé törekvés maga volt a társadalom zordsága elleni állhatatos tiltakozás. Másrészt ami történetileg s művésztipológiailag különösen figyelemreméltó: Richter szenvedélyes és önkényes művészi alázata nemcsak a társadalom aktuális politikai helyzetével szemben foglal csendesen, de rendületlenül állást, hanem a társadalom általánosabb meghatározottságaival szemben is. Richter olyannyira "platonikusan" fogja fel a műalkotásokat, a műalkotások létmódját a világban, hogy szinte semmi mással nem törődik, csak velük (vagy pedig semmi másról nem óhajt nyilatkozni!), s emiatt személyes igényei is egészen másként alakulnak, mint sok más művészkollégájánál.
Richter sokáig rendkívül rossz anyagi körülmények között élt (volt idő, hogy tanárának lakásában a zongora alatt aludt), a rendszeres társadalmi kontrollt soha nem engedte maga fölött diszponálni (a zeneakadémiai felvételije előtt még a szervezett és konvencionális zenetanulást sem abszolválta!), tartása, művészi attitűdje nagyon sok aszketikus vonást mutat fel - mintha az egész általában vett "életben" a művészeten kívül nem volna semmi más, amire törekedni kellene vagy érdemes volna: a kirándulások, baráti találkozási alkalmak mind felkészülést jelentenek az időnkénti kiteljesedéshez, a művészi előadáshoz. Ám az "előadás" mintha nem csak a koncerteken zajlanék: Richter, ha természetesen publikumnak játszik is, mintha feleslegesnek vagy járulékosnak tekintené a nyilvános sikert, a hangversenyen való elismerést, s minden alkalommal, bárhol szólaljon is meg a zene, csak magának és a zene szellemének (ideáljának?) játszana. ("Én egyébként nem a közönségnek játszom. Magamnak játszom, és ha én elégedett vagyok, akkor a közönség is az. Miközben játszom, egész mivoltommal a műhöz kapcsolódom, nem a közönséghez vagy a sikerhez... Hogy egészen őszintén és kissé durván fogalmazzak: a közönséggel semmi dolgom... - 95.) Számára mindegy, nagy vagy kis közönségnek, beavatottaknak vagy kevésbé kiművelteknek zongorázik, mindig és mindenhol egyforma tökélyre tör: hiszen a tökélynek magában a zenében, nem pedig a "produkcióban" kell, mindig, megnyilatkoznia (emiatt fordult elő nemegyszer, hogy a koncert esetleges hibáit ismétlésben vagy a koncert után, mintegy gyakorlatként, ott helyben korrigálni akarta...).
E radikális önkényesség és alázat szervezi Richter zenei válogatásait is; mint mondja, kb. nyolcvan estényi műsort ismer és tart folyamatosan készen - e szokatlanul hatalmas, szinte emberfeletti ismereteket igénylő mennyiség azonban, érdekes módon, rendkívül szabálytalan vagy váratlan tulajdonságokat is felmutat: Richter ugyanis hiába ismert rengeteg művet, nem mindent játszott el, hanem szigorúan, majdhogynem kegyetlenül válogatott. Még a legnagyobb, leginkább tisztelt szerzőktől is csak azt játszotta, amit magáévá tudott vagy akart tenni (a legjobb példa erre: "Egyébként sosem tudtam rászánni magam, hogy Beethoven összes szonátáját eljátsszam. Huszonkettőt játszom, ennyi elég" - 63.), s ami a legkülönösebb: a válogatási vagy kihagyási szempontokat egyáltalán nem is akarja megmagyarázni vagy indokolni. Mennyire jellemző az előbbi idézet henye odavetése: "ennyi elég" - hiszen kinek elég? A közönségnek? - de hisz ők egyszerre úgysem kapnák meg az összeset. Vagy esetleg a többi Beethoven-szonáta kevésbé jó vagy érdekes - kinek az ítélete alapján? Vagy másik példát véve: vajon mi az oka, hogy Bartóknak csak a 2. zongoraversenyét játszotta, s a további kettőről még csak említést sem tesz? Talán koncertszervezési véletlen? - nem valószínű; ám az indoklás itt is elmarad. Vagy: a kötetben külön fejezet foglalkozik Prokofjevvel, ami érthető, hiszen Richter sokat köszönhetett a zeneszerzőnek, aki szintén hálás lehet Richternek, hogy annyi művét játszotta és propagálta. De a sok apró megfigyelés és emlékkép mellett mintha hiányoznék az értelmező kontextus, valamely olyan megvilágítás, mely Prokofjev szerepét vagy pozícióját érintené - így amit olvasunk, mind csak a nagy zeneszerző iránti tisztelet jegyében szól: az indoklások itt is elmaradnak. "Ennyi elég" - szól a rideg és aszketikus szólam: amit aztán mindebből ki lehet következtetni, az úgysem a szövegből, a szóból, hanem a felhangzó előadás szenvedélyéből fog annyira, amennyire kiderülni.

E könyv egyik legfontosabb összetevője az a nagyon tömör jellemzésekből, odavetett megfigyelésekből és értékelő véleményekből álló jegyzethalmaz, melyet Richter - szintén megmagyarázatlanul - a különböző lemezek meghallgatásakor készített, a zenei produkciókat magánhasználatra kommentálva. Különös jegyzetfüzetek ezek, mintha naplót helyettesítenének - a zenei élmények naplóit. A zenéket illetően itt mintha nem lenne válogatás: mindenféle zenéről szó esik, ami valami miatt (rádióban, autózás közben, megtervezett és megszervezett lemezhallgatás során, külföldi koncerteken stb.) Richter fülébe jutott. Ha saját felvételeit vagy zongoristatársainak lemezeit értékeli, fantasztikus szigorral és mesterségbeli magabiztossággal ítél, általában az előadás minőségéről, a szakmai kivitelezés szempontjai alapján (önmagáról is mindig a szakmai bírálat és a szelíd önirónia hangján ír: "Mindig csalódott vagyok, mikor meghallgatom saját felvételeimet, mert azt hallom, amit vártam. Csalódás, hogy nem találok bennük semmi frissességet, semmi meglepetést..." - 207.; "Biztos vagyok benne, hogy néha majdnem jól is játszottam már ezt a szonátát..." - 335.); ám ha nem zongorára írt zenét kommentál, akkor inkább az általános esztétikai tetszés és a személyes viszony dominál.
Alighanem e téren lepődhetünk meg a legerősebben: a rendkívül szigorú, klasszikus és intellektuális kimértségéről hírhedt Richter, aki szélsőségesen szenvedélyes és indulatos pillanataiban is mindig szinte klaszszicista fegyelemmel játszott, aki a romantikus zongoramuzsikát is mintegy megfegyelmezte; akinek Bach, Beethoven, Schubert iránti mély elkötelezettsége szinte "természetesnek" vehető, íme, olyan szerzőkért rajong, akiket - repertoárja, előadási stílusa alapján - talán távolinak véltünk volna tőle. Ami a legváratlanabb: Richter számára ifjúkora óta a zeneszerzők legnagyobbika Richard Wagner, akinek műveit folyamatosan újra s újra hallgatván mindig csak a legnagyobb elragadtatás szavaival kíséri. Az istenek alkonya Furtwängler-féle felvételéről szól így: "Mit lehet erről a zenéről mondani? Nem tehetünk mást, mint hogy térdre vetjük magunkat, és köszönetet mondunk. Az én számomra ez a legnagyobb mestermű." (414.), de ugyanilyen meglepő az a szélsőséges elismerés is, amellyel Richard Strauss operáit (Az árnyék nélküli asszonyt is!) vagy Stravinsky Rake's Progressét illeti ("Ez a mű maga a tökéletesség" - 308.). Richter fantasztikusan tágkeblű tartása a zene minden területét illetően igen impozánsan nyilatkozik meg e futó megjegyzésekben - az olvasó csak sajnálhatja, hogy a szerző e feljegyzésekben is megelégszik az "ennyi elég" rögzítésével.
Bruno Monsaingeont köszönet illeti azért, hogy létrehozta, lehetővé tette ezt a visszaemlékezés-kötetet - az általa készített, pár éve Magyarországon is vetített, nagyon szép portréfilm jó alapot szolgáltatott a könyv szövegéhez (s a mellékelt fényképsorozathoz). De minden elismerés mellett megengedhető talán, ha a kritikus fájdalmas hiányérzetének is helyt ad: e könyv bizony alighanem csak Richter elkötelezett híveinek fog hiánytalan örömet szerezni, vagyis azoknak, akiknek számára a Richter-jelenség, Richter mint figura valami mást is képvisel, mint a hanglemezfelvételek. E könyvből ugyanis az emlékezés szubjektív önkénye folytán nagyon sok minden, ami pedig fontos lenne vagy lehetne, egyszerűen nem tudható meg: Richter nem akart vagy nem tudott beszélni róla, vagy halála megakadályozta abban, hogy többet is mondjon; a kötet összeállítója pedig nem vállalkozott rá - helyesen -, hogy az emlékezéseket más forrásokból kiegészítse, s szabatosabb életrajzzá vagy monográfiává alakítsa az így kissé amorf anyagot. Aki valaha is hallotta koncerten Richtert, aki jobban ismeri az orosz kulturális kontextust vagy a szovjet történelmet, az sok mindent beleláthat vagy -olvashat ebbe a könyvbe (talán emiatt tűnt az ugyanezen anyagból készített film sokkal inkább átütő erejűnek), ám gyanítható az is, hogy egy mostani fiatal az újabb generációkból, vagy egy olyan zeneszerető, aki csak lemezről ismeri Richtert, inkább kielégítetlen marad, s szívesen fogadna majd egy klasszikus Richter-monográfiát is (az adattár a koncerteket és a repertoárt illetően itt már példamutató módon adva van).
Ismételjük meg: nagy emberektől, nagy művészektől mindenfajta megnyilatkozás jólesik az olvasónak, s nem elsősorban a gyarló kíváncsiság okán. Nagy művészek, akkor is, mikor "csak" életükről beszélnek, mikor "csak" egy mondatban ítélnek meg nagy zenéket vagy más zenészeket, személyükön túlmutató fontos dolgokat közölnek és közvetítenek. Richter nagyon nagy zenész volt, s alighanem igen bölcs ember is - de kár, hogy nem maradt utána még egy ilyen kötetnyi emlékezés...