A zenei világ idén ünnepli Hector Berlioz születésének 200. évfordulóját. Köztudott,
hogy Liszt Ferenc - sok kortársával ellentétben - igen nagyra értékelte Berlioz
muzsikáját; megismerkedésük, a Fantasztikus szimfónia 1830 decemberi
ősbemutatója egy olyan művészbarátság kezdete volt, amely (legalábbis Liszt
részéről, aki mindvégig rendkívül sokat tett Berlioz elismertetéséért) töretlenül
fennmaradt a francia zeneszerző 1869-ben bekövetkezett haláláig. A Liszt Ferenc
Emlékmúzeum az évfordulóra egy kiállítással készül, amely a két zeneszerző kapcsolatát
igyekszik majd sokrétűen bemutatni; a feldolgozott témák közé tartoznak egymásról
írt kritikáik, tanulmányaik is. Ebből a gazdag témakörből szeretnénk most előzetesen
ízelítőt adni Liszt egy kevéssé ismert, magyarul tudtunkkal eddig nem publikált
rövid írásával, egy 1836. december 4-i koncert kritikájával. A hangversenyen,
melyen Liszt és élettársa, Marie d'Agoult grófné is jelen volt (éppen ekkortájt
töltöttek pár hónapot Franciaországban hosszabb svájci és itáliai tartózkodásaik
között), maga Berlioz vezényelte saját műveit. A kor szokásainak megfelelően
a vegyes műsorú hangversenyen más közreműködők is felléptek; Liszt ezekre is
kitér kritikájában, amely a Le Monde 1836. december 11-i, 26. számában
jelent meg, "Concert de M. Berlioz" címmel mint "Feuilleton" (tárca). Ez a cikk
nem került bele Liszt írásainak régi gyűjteményes kiadásába,1 sem
a francia nyelvű cikkek Jean Chantavoine által kiadott, közismert válogatásába.2
A jelen fordítás Liszt írásainak Detlef Altenburg szerkesztésében megjelenő
új, bőséges kommentárral ellátott összkiadása alapján készült,3 melynek
Rainer Kleinertz és Serge Gut által 2000-ben közreadott, a korai írásokat tartalmazó
1. kötetében4 a cikk mind eredeti francia nyelven, mind német fordításban
szerepel.
Az írás mélyebb megértését elősegítő magyarázatainkat jegyzetben közöljük.
Külön jelöljük, ha kizárólag Kleinertz és Gut (K-G) kommentárjaira támaszkodtunk.
Eckhardt Mária
_______________________________________
Berlioz úr hangversenye
Múlt vasárnap a konzervatórium nagyterme, a művészet avatatlan használatától
ritkán megszentségtelenített szentélye megnyitotta ajtait egy olyan válogatott
publikum előtt, amely néhány év óta lelkiismeretesen munkálkodik zenei műveltségének
gyarapításán, és igyekszik fokozatosan beavatást nyerni a beethoveni szellem
titkaiba.5 Ez alkalommal a Harold és a Fantasztikus szimfónia
újabb előadása került sorra.6 Egy olyan művész két szép és nagyszerű
zeneművéről van szó, akit számos kritikus több súlyos bűnben is vétkesnek talált:
nemcsak hogy a kortársunk, de a saját korában merészeli megkísérelni azt, amire
Haydn, Mozart és Beethoven a magáéban tett kísérletet.
Kétségkívül figyelemreméltó színjáték, egyben igencsak alkalmas megacélozni
ama zeneszerzők lankadni látszó lelki- és akaraterejét, kiknek kezdeti lépéseit
nem kíséri a tömeg elismerése, ahogyan Berlioz kora ifjúságától kezdve kevéssé
fogékony közönségének szinte minden egyes tagjával külön-külön megküzdött. Megtörhetetlen
kitartással dacolt a közönséges gúnnyal, az ostoba előítéletekkel és a teljes
elutasítással, s ahhoz a filozófushoz hasonlóan folytatta útját, aki mindenki
ellenében hitte, hogy "mégis mozog";7 minden vita helyett megelégedett
azzal, hogy alkalomról alkalomra jobban betanított zenekarral adja elő művét,
melyet az elmarasztaló kritika hullámai úgy emeltek egyre magasabbra, miképpen
egy pompás háromárbocost a vihar.
A publikum nehezményezte, hogy visszaélnek a türelmével, ám - mintha önkéntelenül
is a géniusz vonzásának engedne - vissza-visszatért. És a szinte kivétel nélkül
elítélő hangok tömegéből lassanként, előbb csak elszigetelten, itt-ott kivált
néhány egyéni vélemény; hamarosan odagyűltek köréjük azok a csendes rokonszenvezők,
kiknek mindig szükségük van a támogatásra, és kialakult egy második közönség,
mely éppoly szenvedéllyel kelt Berlioz védelmére, amilyennel az előbbi támadta.
Ma már gúnyról vagy szarkazmusról szó sincs, maga a kérdés is más, melyről a
vita folyik: azt kell most eldönteni, vajon a Fantasztikus szimfónia
szerzője tehetséges komponista-e csupán, vagy pedig zseni.
Számunkra a dolog nem kétséges. A zseni nem más, mint türelem - állítja
Buffon,8 és van e, aki ezt Berlioztól elvitathatná? Ettől az inkább
akadémikus, mint találó meghatározástól függetlenül le kívánjuk szögezni, hogy
a zseni: nagyság az eredetiségben; a zseni a formáját megteremtő gondolateszmény;
a végtelen érzetének megnyilvánulása a végesben. Márpedig mely zenei műalkotások
tanúsítják magasabb fokát az újítás merészségének, a gondolati mélységnek és
a formai gazdagságnak, mint a Harold és az Epizód egy művész életéből?
Hogyan lehet elvitatni az eszmék bőségét és sokrétűségét attól a zeneszerzőtől,
aki képes volt egyetlen műben ugyanolyan mesterien ábrázolni a szenvedélyek
árját, egy bál mámorát, a természet rejtelmes hangjait és egy kivégzés rettenetét,
hogy végül egy boszorkányszombat kellős közepébe repítsen, ahonnan nem hiányzik
sem Machbeth banyáinak gyászos fantáziája, sem a Brocken sátáni orgiái?9
Ha ezekhez a kiemelkedő festői és költői adottságokhoz még hozzávesszük
a hangszerelés kétségbevonhatatlan ismeretét, mely tudományt Berlioz az arca
verejtékével szerzett meg életének egy olyan szakaszában, midőn a családjától
megvetett zenei elhivatottsága büszke nyomorúságra kárhoztatta, és senkitől
sem ismerve kuporgott a színházi zsöllyék sötétjében; ha tehát gondosan megvizsgáljuk
a hangoknak azokat az új társításait, azokat a megragadó effektusokat, melyeknek
mintha egyedül Meyerbeer tudta volna titkát, számunkra lehetetlennek tűnik kétségbe
vonni, hogy Berliozt a komponisták között kiemelkedő hely illeti meg.10
Azoktól, akik ellenvetésként szerzeményeinek csekély számára hivatkoznak, szívesen
megkérdeznénk, vajon amennyiben Beethovent c-moll szimfóniájának11
befejezése után egy nappal elragadja a halál, ő is csak egy lett volna a sok
zenész közül? Mindazonáltal hő óhajunk, hogy Berlioz mihamarább az operaszínpadnak
szentelje tehetségét, mert magasrendű képességei csupán ott bontakozhatnak ki
szabadon és minden akadálytól menten; csak ott fogja a siker oly dicsőséggel
koronázni művét, milyenre a nem színpadi kompozíciók még csak nem is számíthatnak.
A Harold-szimfónia, mely kevésbé nehezen érthető, mint a Fantasztikus
szimfónia, kezdettől fogva szélesebb körű elismerésre talált. A zarándokok
menete, melyet oly könnyűszerrel követhetünk a hegyre vezető kanyargós ösvényen,
a felsejlő kolostor, melynek harangjai a melódia oly eredeti és megragadó lezárását
nyújtják, majd a zarándokok indulójának későbbi visszatérése a rablók tivornyája
alatt - mindez költői ihletettségre és avatott kivitelezésre vall.12
Hosszas, dübörgő taps szolgált bizonyítékul Berlioz számára arról, hogy utolérte
a siker, őt, ki sosem tett oly engedményt a közönség kegyének elnyerése végett,
mely ellentétben állott volna emelkedett művészi elveivel. És hasonlóképpen
bizonyította, hogy ha a népszerűség még várat is magára, immár a közeli jövő
rejti ígéretét.
A két szimfónia között Labarre13 urat hallhattuk, kinek jelentős
előadói tehetsége mintha kellem és ügyesség tekintetében tovább gyarapodott
volna. De vajon mi az oka annak, hogy a hárfa, e legátszellemültebb minden hangszerek
között, az egyetlen, melynek a költők az égben merészelték kijelölni a helyét,
ma oly mélyre sülylyedt, hogy nem tolmácsolhat mást, csak - ahogy az ilyesmit
nevezni szokás - briliáns szalonzenét? Miért mindig csak ezeket a potpourrikat,
ezeket a jellegtelen egyvelegeket, melyek híjával vannak minden egységnek, minden
művészi tartalomnak? Lamartine elmélkedéseinek szép parafrázisai,14
egy-egy Osszián-töredék,15 vagy akár egy zsoltár jellegű egyházi
szerzemény nem állna-e inkább összhangban egy olyan instrumentum hangjaival,
mely minden másnál kevésbé alkalmas a zenei divatok szemfényvesztéseit mímelni?
Denain kisasszony, a Konzervatórium növendéke bátortalanul adta elő Urhan úrnak
Lamartine Egy könnycseppjére írott új szerzeményét.16 Ennek
minden strófája egyfajta sirámmal, szöveg nélküli nyüszítéssel zárul, mely újítás
megítélésétől egyelőre tartózkodunk. Ahhoz, hogy elnyerje a közönség tetszését,
az ilyesfajta merész kompozíció a kivitelben is olyan merészséget követel meg
amilyet hiába is várnánk el egy fiatal növendéktől.
Massol némileg nehézkesen tolmácsolta Quasimodo áriáját, melyet oly tévesen
tulajdonítanak Berlioznak azok, akiket gyönyörrel tölt el, ha egy hazugság révén
két személynek is árthatnak; egyfelől megtagadják Bertin kisasszonytól a képességet,
hogy egy tiszta és világos ihletésű, jól hangszerelt darab szerzője lehet, másfelől
egy nagy mesternek tulajdonítják egy fiatal, tapasztalatlan nő művét.17
Mindent egybevetve a koncert igen érdekes volt, és hő óhajtásunk, hogy a szezon
folyamán megismétlődjenek az efféle összejövetelek, melyek terjesztői és megerősítői
a jó zene szeretetének.
Fenyves Katalin fordítása
Közreadja Eckhardt Mária
_____________
JEGYZETEK
1 Franz Liszt, Gesammelte Schriften, ed. La Mara (Bd. I)
& Lina Ramann (Bd. II-VI), Breitkopf & Härtel, Leipzig 1881-1883.
2 Jean Chantavoine, Pages romantiques, Librairie Félix Alcan
- Breitkopf & Härtel, Paris-Leipzig 1912.
3 Franz Liszt, Sämtliche Schriften, ed. Detlef Altenburg,
Breitkopf & Härtel, Wiesbaden-Leipzig-Paris 1989. A kilenc kötetre tervezett
sorozatból eddig négy kötet jelent meg (a publikálás időrendjében: 5., 4., 3.,
1.).
4 Bd. 1, Frühe Schriften, 332-335., kommentárok: 657-659.
5 A François-Antoine Habeneck (1781-1849) által alapított és vezényelt
Société des Concerts du Conservatoire 1828-tól mintaszerű előadásokban ismertette
meg a francia közönséget Beethoven legfontosabb szimfonikus és oratorikus alkotásaival.
Liszt e híres koncertekre utal.
6 Az említett Berlioz-művek: Harold en Italie (Harold Itáliában),
szimfónia négy tételben brácsaszólóval, ősbemutató: 1834. november 23., Párizs,
a Conservatoire hangversenyterme, vez. Narcisse Girard, brácsaszóló: Chrétien
Urhan. Épisode de la vie d'un artiste. Symphonie fantastique en cinq parties
(Epizód egy művész életéből. Fantasztikus szimfónia öt tételben), ősbemutató:
1830. december 5., Párizs, a Conservatoire hangversenyterme, vez. Habeneck.
A Berlioz tematikus katalógus adatai szerint a Liszt kritikájának tárgyát képező
1836. december 4-i előadás a Harold nyolcadik, a Fantasztikus szimfónia
tizenkettedik nyilvános előadása volt (utóbbival kapcsolatban azonban megjegyzendő,
hogy nem mindegyik korábbi előadáson hangzott el a teljes mű). Vö. D. Kern Holoman,
Catalogue of the Works of Hector Berlioz, Bärnereiter, Kassel-Basel-London-New
York 1987, Nr. 68 (Harold), Nr. 48 (Fantasztikus szimfónia). Liszt
Berlioz mindkét itt tárgyalt programszimfóniájából "zongorapartitúrát" készített.
Ennek különösen a Fantasztikus szimfónia esetében volt nagy jelentősége,
mivel Liszt 1834-ben megjelent zongorapartitúrája jóval megelőzte a szimfónia
partitúrájának, illetve szólamainak kiadását (1845).
7 Nyilvávaló utalás Galileo Galileire (K-G).
8 Georges-Louis Leclerc, Comte de Buffon (1707-1788) állítólagos
mondását ("Le génie n'est qu'une grande aptitude à la patience") Marie-Jean
Hérault de Séchelles (1759-1794) idézte 1785-ben megjelent Visite à
Buffon. Septembre 1875 című írásában (K-G).
9 Utalás a Fantasztikus szimfónia programatikus tételcímeire:
1. Rêveries, passions (Álmok, szenvedélyek), 2. Un Bal (Bál), 3. Scène
aux champs (Jelenet a mezőn), 4. Marche au supplice (Menet a vesztőhelyre),
5. Songe d'une nuit de sabbat (Álom egy boszorkányszombatról). A Brocken-utalás
Goethe Faustjával kapcsolatos, amelyet Liszt Berlioz révén ismert meg.
Ennek I. részében a Walpurgis-éj jelenete azon a mondán alapszik, hogy május
1-jének éjjelén a boszorkányok a Harz-hegységbeli Brocken (Blockberg) tetején
gyűlnek össze orgiájukra.
10 Berlioz Mémoires-jainak 13. fejezetében elmondja, hogy
a hangszerelést nem tanáraitól tanulta, hanem az Opera előadásain leste el,
ahová ingyenjeggyel rendszeresen bejárt. Hogy sikerült a hangszerelés elsőrangú,
értő mesterévé válnia, azt később Hangszereléstanával (Grand traité
d'instrumentation et d'orchestration modernes, Paris 1843) is bizonyította
(K-G).
11 Beethoven op. 67-es 5., c-moll ("Sors") szimfóniájáról van szó.
12 A Harold en Italie tételcímei: 1. Harold aux montagnes.
Scènes de melancolie, de bonheur et de joie (Harold a hegyekben. A melankólia,
boldogság és öröm jelenetei). 2. Marche des pèlerins chantant la priere
du soir (Esti imájukat éneklő zarándokok menete). 3. Sérénade d'un montagnard
des Abruzzes à sa maîtresse (Az Abruzzók egy hegyi lakójának szerenádja
kedveséhez). 4. Orgie des brigands. Souvenirs des scènes précédentes
(Rablók orgiája. Emlékezés az előző jelenetekre).
13 Théodore-François-Joseph Labarre (1805-1870) francia hárfaművész
és zeneszerző, hárfadarabok, románcok és színpadi művek komponistája. Később
karmesterként, élete végén pedig a párizsi Conservatoire hárfaprofesszoraként
is működött.
14 Utalás Alphonse de Lamartine (1790-1869) Méditations poétiques
(Költői elmélkedések) (Paris 1820) és Nouvelles méditations poétiques
(Újabb költői elmélkedések) (1823) című, számos kiadást megért versesköteteire.
Utóbbiban található a Les Préludes című költemény is.
15 James MacPherson (1736-1796) skót származású angol költőnek az
ír-skót mondakör népi hőseihez, Fingalhoz és fiához, Ossziánhoz kapcsolódó énekei,
melyeket Fragments of Ancient Poetry Collected in the Highlands of Scotland
and Translated from the Gaelic or Erse Language (London 1760) illetve The
Poems of Ossian (London 1765) című köteteiben adott közre, a romantika idején
nagy népszerűségnek örvendtek.
16 Élisabeth-Désirée Mesnage (Denain) (1823-1892) a Conservatoire
énekes növendéke ekkor még mindössze tizenhárom éves volt. Lamartine Une
larme, ou consolation című verse a költő Harmonies poétiques et religieuses
című sorozatának I. könyvéből (Paris 1830) nemcsak Liszt barátját és kamarapartnerét,
a kiváló hegedűs, brácsás és orgonista Chrétien Urhant (1790-1845) ihlette meg,
hanem lehetséges, hogy Liszt Consolations című, 1850-ben megjelent zongorasorozatának
is egyik inspiráló forrása volt. Maga a Lamartine-versciklus, illetve annak
több költeménye Liszt Harmonies poétiques et religieuses című, 1835-ben
kiadott első jelentős önálló zongoradarabjának és a későbbi, többször átdolgozott
és végleges formájában 1853-ban publikált zongoraciklusának címadója, illetve
ihletője volt.
17 Louise-Angélique Bertin (1805-1877) Esmeralda címmel operát
komponált Victor Hugo (1802-1885) Notre-Dame de Paris (A párizsi Notre Dame)
című regénye nyomán, melynek ősbemutatója 1836. november 14-én volt a párizsi
Operában. A zeneszerző a Journal des Débats gazdag és nagy hatalmú alapító-tulajdonosának
lánya és főszerkesztőjének testvére volt; művét a kiadó ellenlábasai gyanakodva,
sőt ellenségesen fogadták, és legsikeresebb részletéről, Quasimodo áriájáról,
melyet a kiváló bariton, Eugène Massol (1802-1887) adott elő, azt terjesztették,
hogy nem Bertin kisasszony, hanem Berlioz írta. Berlioz, aki a Journal des
Débats állandó munkatársa, a főszerkesztő lekötelezettje volt, valóban segített
az opera betanításában, de emlékirataiban határozottan állítja, hogy magában
a komponálásban egyetlen hanggal sem volt része. (Hector Berlioz, Mémoires,
48. fejezet). - Az opera zongorakivonata Liszt neve alatt jelent meg (Troupenas,
Paris 1837), bár többen feltételezik, hogy esetleg más személy készítette és
Liszt legfeljebb revideálta; az említett áriát Air chanté par Massol
címmel külön is kiadták. A témáról részletesen ld. Michael Short, "New Notes
on Esmeralda", The Liszt Society Journal Vol. 17 (1992), 25-36.
|