|
Kilencedik alkalommal költöztek be a Budapesti Vonósok a fertődi Esterházy-kastély
épületébe, hogy megtartsák tíznapos Haydn Fesztiváljukat. Július 11-én
a D-dúr szimfóniával (L'Impériale, Hob. I:53) nyitottak, 20-án pedig a
szinte napra pontosan 230 éve ugyancsak Eszterházán bemutatott Aki hűtlen,
pórul jár (L'infedelta delusa, Hob. XXVIII:5) című operával mondtak búcsút
a főként német és osztrák turistákból verbuválódott közönségnek. Fertődön a hangszerek
után hamarosan a malteros vödröké és a vakolókanalaké lesz a főszerep, hiszen
végre megkezdődik a leromlott állapotú kastély sok évtizede várt felújításának
első szakasza.
A fesztivál műsorát azonban korántsem kizárólag az egykori Kapellmeister vonós
kamarazenekari művei alkották, hiszen C. Ph. E. Bach Fuvolaversenye éppúgy megszólalt,
mint J. S. Bach, Saint-Saëns vagy Dvořák egy-egy kompozíciója. Az igazi különlegességet
azonban minden valószínűség szerint egy 21. századi ősbemutató jelentette: SOPRONI
JÓZSEF erre az alkalomra komponálta Versenymű oboára és vonós zenekarra
című, háromtételes új művét. Egyfelől könnyű helyzetben van az a szerző, aki a
helyszín és a bemutató dátumának ismeretében, a legjobb előadókra számítva dolgozhat,
másfelől persze mindez terhet is ró az alkotóra, hiszen egyszerre kell megfelelnie
az alkalomnak, a helyszínnek, valamint a szólista magas hangszeres és zenei igényeinek.
Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő Lencsés Lajos, aki harminc éve
a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának szólóoboása, hangszerének egyik legfoglalkoztatottabb
művésze. Zenekari kötelezettségei mellett évente akár két-három hanglemezt is
elkészít, s emellett jut ideje 20-25 szólókoncertre. Az új iránti nyitottsága
közismert: ez nála nem csupán a kortárs repertoár állandó bővítését és műsoron
tartását, hanem múzeumokban, kottatárakban kallódó régi művek újrafelfedezését
is jelenti.
Hogy Soproni József az Oboaversennyel új utakra lépett, az első hangokból kiderül.
Bár megőrizte korábbi, erőteljesen polifon gondolkodását, az ellenpontos szerkesztés
most jelentősen háttérbe szorul a harmóniai rend javára. Szó sincs itt a gyors
közönségsikert ígérő retrográd irányzat érvényesüléséről - csupán újraértékelt
prioritásokról beszélhetünk. A hangnemérzet állandó lebegtetésével, a csupán egyes
ütemekre vonatkoztatható "mikrotonalitás" alkalmazásával a zeneszerző úgy nyit
utat a közérthetőség igényének, hogy mindeközben jottányit sem enged önmagára
kirótt szigorú szakmai követelményeiből. Mivel nincs állandó, szilárd hangnem,
Soproni az erre épülő szonátaformát is értelmetlennek tartja. Helyette visszatéréses,
több különböző karakterű zenei anyagot bemutató variációs tételeket ír. A nyitó
tétel barokkos allúziói, jól megjegyezhető fő témája után ellentétes karakterű,
lágyabb, szólisztikus szakasz következik, hogy később a tétel egy erősen rövidített
visszatérést követően már-már váratlan gyorsasággal véget is érjen. A második
tétel az oboa jutalomjátéka: rendkívüli magasságokba kapaszkodó, nagy ívű, már-már
szecessziósan díszített dallam folyamatos variációját halljuk a vonósok diszkrét
kísérete mellett. A gyors zárótétel ismét hagyományos, rondószerű forma, virtuóz
és élénken ellenpontozott zenei anyagokkal. A záróakkord itt is előbb érkezik,
mint azt a gyanútlan hallgató várná - de tapasztalataim szerint ez a szerencsésebb
eset. Hány hangversenyen fohászkodik magában a hallgató: jöjjön már végre a megváltó
kettősvonal! Soproni József takarékosan bánik a közönség idejével, ám korántsem
fukarkodik saját invenciójával. Hatásos - megkockáztatom: laikusok számára is
élvezhető - és elgondolkodtató, értékes versenyművet írt.
Lencsés Lajos játszi könnyedséggel győzte a technikai akadályokat. Hangja a hangszer
legalsó regiszterében sem vált recsegősen trombitaszerűvé, és a legmagasabb hangokhoz
érve sem vékonyodott el. Ot hallgatva elfeledhetjük a hangszerelés-tankönyvek
három regiszterről szóló leírásait, Lencsés ugyanis valószínűleg nem olvasta ezeket:
csupán egyetlen két és fél oktávos, törésmentes oboahangban gondolkodik. A technikai
bravúrok mellett az is kiderült, hogy nemcsak a kottafejeket tanulta meg, hanem
a mögöttük rejlő zenét is érti. A Budapesti Vonósok (hangversenymester: Bánfalvi
Béla; művészeti vezető: Botvay Károly) sem most játszottak először
kortárs kompozíciót. Ha a 20-21. századi repertoár nem is mindennapi kenyerük,
többé-kevésbé rendszeresen és igen felkészülten szólaltatják meg az új műveket.
A hangverseny karmestere az elsősorban fuvolaművészként ismert Drahos Béla
volt: korrekt irányítása biztonságosan összetartotta az előadógárdát.
Nem csupán a magyar zeneélet sajátossága, hogy egy-egy új zeneműre a bemutatót
követően hamarosan a feledés homálya borul - ettől azonban még aligha helyeselhető
e gyakorlat. A hangversenyt egyetlen rádió vagy televízió sem rögzítette, Lencsés
pedig nem koncertezik olyan sűrűn Magyarországon, hogy belátható időn belül jelentős
esélye volna a Soproni-Oboaverseny újabb hazai előadásának - esetleg a fertődinél
népesebb hallgatóság előtt. (Július 11. - Fertőd-Eszterháza, az Esterházy kastély
díszterme. Rendező: Strém Koncert Kft.)
|
