Bartók és Ligeti zenéje, valamint etno-zenei hatások a kortárs zenében - a
szervezők ezzel a rokonszenves célkitűzéssel jelentették meg a 2003-as Nemzetközi
Bartók Szeminárium és Fesztivál (Szombathely, 2003. július 5-19.) hirdetését.
Hogy a tervekből mennyi valósult meg, azt négy nap (július 12-15.) hat
hangversenye és a műsorfüzet információi alapján próbálom megrekonstruálni.
Ha az elhangzó művek számát tekintjük, Bartók járt a legrosszabbul. A részletes
műsorral meghirdetett tíz "nagy" hangversenyen csupán a Négy magyar népdal
képviselte a névadót, s ezen a szomorú statisztikán keveset javít, ha tudjuk,
hogy Vikárius László Bartóknak, illetve a műveiben fellelhető parasztzenei
inspirációknak szentelte zenetudományi előadását. Az idén nyolcvanéves Ligeti
György Requiemjének megszólaltatása beteljesületlen vágy maradt, s bár a
kamara- és szólókoncerteken elhangzott a zeneszerző egy-egy műve (a záró hangversenyen
további kettő), összességében az ő művészete sem kapott olyan hangsúlyt, amilyet
e kompozícióknak a szervezők eredetileg szántak. A legsikeresebb vállalkozás
kétségkívül annak bemutatása volt, miként hat a népzene a 20. századi alkotásokra.
Ebből a szempontból dicséretesen szerkesztett műsorral lépett fel az Amadinda
Ütőegyüttes. Ugandai, baszk, bali illetve tahiti népzenék megszólaltatásával
laikusok számára is egyértelművé tették az összefüggésrendszert, amelynek szellemében
a tradicionális zene beépül a 20. századi műzenébe. Kicsit talán túlságosan
is evidenssé vált, hogy az ütőhangszeres repertoár megújítóiként tisztelt, immár
klasszikusnak számító szerzők alig tettek egyebet: lekottázták, s néhány saját
ötlettel fűszerezték az egzotikus tradicionális zenéket. Szinte valamennyi elhangzott
műre jellemző volt a komplementer technika, valamint az apró változásokra és
az ezekből kialakuló hosszú zenei folyamatokra alapozó szerkesztési mód.
Lukas Ligeti Pattern Transformation című darabját ennek ellenére kifejezetten
élvezetesnek tartottam. A 34 hangból komponált kromatikus kánon dallamának átváltoztatása,
pentatonizálása, a szólamok "összekeverésének" és az egymástól eltérő tempók
egyidejűségének érzete mindvégig izgalmassá tette a két marimbára és négy zenészre
írt kompozíciót. Pedagógiai szempontból Steve Reich több mint harminc
éve keletkezett, s azóta alapműnek számító Drummingjának részleges megszólaltatása
is érthető volt. A kétszer négy, szimmetrikusan hangolt bongón közel húsz percen
át játszottak az együttes tagjai. Az egyetlen zenei ötletre épülő darab - amelynek
szerkezete igen gyorsan kiismerhető - ezúttal nem a reveláció erejével, inkább
a négyzetesen terjedő unalom érzetével hatott. Az ütőhangszeres együttes műsorának
nagy részét már végigélvezhettük a Tavaszi Fesztiválon - most annál különösebb
volt tapasztalni, hogy a négy előadót ezen az estén még Holló Aurél rendkívül
szellemes darabja, a kissé bonyolult című José - BeFORe JOHN5 sem
hozta lázba. Az Amadinda tagjai fáradtak, rosszkedvűek és mosolytalanok voltak
- legalábbis annak látszottak. S ami igazán meglepett: ráadást a tüntetően nagy
siker ellenére sem hallhattunk.
Másnap este a Szombathelyi Képtár fal- és tértextil kiállításának díszletében
Déri György szólócselló hangversenyét hallhatta a közönség, melynek tagjaiban
szinte kizárólag a kurzusok résztvevőit és a koncertek előadóit ismerhettük
fel. Déri tisztán látja, hogy egy teljes műsort egyazon szólóhangszerre komponált
darabokkal kitölteni több mint kockázatos vállalkozás, ezért rövid, személyes
hangú műismertetőkkel és apró, de jól működő szcenikai ötletekkel igyekezett
elejét venni az egyhangúságnak. Estjén tíz kortárs szerző egy-egy, részben az
ő felkérése nyomán született kompozíciója szólalt meg, s máris hozzáteszem:
kitűnő előadásban. Ligeti György fiatalkori Szólószonátájától Vajda
János kissé ironikus címet viselő kompozícióján (Just for you) át Eötvös
Péter darabjáig (Two poems to Polly) terjedt a stiláris paletta. Déri az
első pillanatban kedvezőtlennek tetsző akusztikai körülmények - hangelnyelő
drapériák, padlószőnyeg - ellenére mindvégig uralta a hangversenyt koncentrált
előadásmódjával, a művek fölényes ismeretével és feltűnően szép csellóhangjával.
Egy gesztusa megragadott: a már elhangzott művek kottáit a megérdemelt taps
után gondosan összehajtogatta és félretette. Míg más muzsikusok a földre dobják
az érdektelenné vált "papírokat", hogy minél kevesebb időt kelljen a múltra
vesztegetni, Déri szeretetteljes féltéssel szakított időt erre a látszólag fölösleges
munkára. Szubjektív válogatásában - mely jövőre talán lemezen is megjelenik
- a 20-21. századi szóló gordonkairodalom legsötétebb, legszomorúbb oldalát
tárta elénk, s a komor hangulatot Melis László befejezésül elhangzott
opusza, az inkább ötletében és címében, mint megvalósításában szellemes A la
carte sem oldhatta fel.
A Csalog Gábor vezette zongorás kamarazenei kurzus másnapi Kurtág
György-koncertje kapcsán (32 darab a Játékokból hat ifjú zongorista előadásában)
elgondolkodtam: hol lehetnek a külföldiek? A közel száz résztvevőből ugyanis
mintegy negyven, határainkon túlról érkezett zenésznek is lennie kellett volna
valahol ebben a nem különösebben nagy városban, de még a kollégium menzáján
is csak hébe-hóba kaptam fel a fejemet idegen szó hallatán. Mivel a hangszeres
kurzusok záróhangversenyein már nem lehettem jelen, nem szeretnék tanulságokat
levonni, de tény, hogy egyes tanfolyamokon a hallgatók többnyire az adott tanár
főiskolai növendékeiből álltak. Hogy ez szerencsés vagy nem, annak megítélése
aligha az én feladatom. A fesztivál legsikeresebb vállalkozása minden bizonynyal
az öt professzort is foglalkoztató zeneszerzés- és számítógépes zenei kurzus
volt: mintegy harmincan voltak kíváncsiak a zenekészítés 21. századi lehetőségeire.
Déri György cselló- és vonós kamarazene-óráira nyolc főiskolás iratkozott be,
míg a Németországból hazalátogató oboaművész, Lencsés Lajos előadásaira
tíz, főként külföldi hallgató volt kíváncsi. Bár a szervezők minden hangszer
esetében pontosan megadták a kurzus anyagát, a jelentkezők ezt nem minden esetben
tartották magukra nézve kötelezőnek - a tanárok tehát olykor kénytelenek voltak
"hozott anyagból" dolgozni. Egy rutinos pedagógust persze ritkán hoz zavarba
az ilyesmi, az okokon mégis érdemes volna elgondolkodni. Hogy mennyit lehet
átadni egy növendéknek öt-tíz nap alatt, ezzel kapcsolatban az általam megkérdezett
profesz- szorok sem tápláltak illúziókat. Ahogy egyikük megfogalmazta: a legtöbb,
ami megtörténhet, hogy sikerül néhány impulzust közvetíteni a hallgató számára,
aki azután vérmérsékletétől és egyéni hajlamaitól függően hosszabb-rövidebb
ideig megél e szellemi-érzéki táplálékból. Arra a kérdésre, mi a helyzet akkor,
ha a kurzuson szerzett tapasztalatok ellentmondásba kerülnek a főiskolai órákon
hallottakkal, ezt a választ kaptam: éppen ezért szerencsés, ha az ember Szombathelyen
ugyanazokat tanítja, akikkel év közben is foglalkozik...
De vissza a Bartók Terembe! Az 1997-ben alakult UMZE Kamaraegyüttes
a majd' száz éve Bartók és Kodály részvételével működött Új Magyar Zene-Egyesület
egykori törekvését kívánja feleleveníteni. 20. századi és kortárs zenét játszanak,
új műveket rendelnek itthon és külföldön egyaránt. Július 14-i hangversenyükön
Kovács László és Rácz Zoltán vezényelte az együttest. Az öt elhangzott
mű közül a legnagyobb meglepetést Lajtha László mind ez ideig kéziratban
porosodó Három noktürnje okozta. Az 1941-ben keletkezett kompozíciót már születése
idején sem fenyegette az agyonjátszottság veszélye, hiszen a francia bemutatóra
is éppen húsz évet kellett várnia. A francia költők verseire írt és három különböző
évszakbeli éjszakát (Havas éjszaka; Júniusi éjszakák; Oszi éjszaka) megjelenítő
impresszionista kamarazene már hangszerelésében is eltér a megszokottól. A fuvolával
és hárfával kiegészített vonósnégyeshez szoprán csatlakozik. Halmai Katalin
líraian énekelte szólamát a cseppet sem könnyű és kamaraműhöz mérten szokatlanul
terjedelmes kompozícióban. Sem Sári József Praeambulum, sem Perényi
Miklós Ritornello per 21 című munkája nem keltett különösebb szellemi izgalmat,
viszont élveztem Jeney Zoltán klarinét, hegedű, cselló, marimba és zongora
kvintettjére komponált művét, az Önidézeteket. Yeats költeménye, az A Full Moon
in March ihlette harsonaverseny írására a zeneszerzés kurzus korábbi tanárát,
Marco Stroppát. A szólóharsonát, kettős kvintettet és ütőhangszereket
foglalkoztató, A tűfokról címet viselő concerto három egymásba olvadó tételből
áll. S mivel ma már egy konzervatóriumi zeneszerző-növendék is minimális célul
tűzi ki a kiválasztott hangszerből kicsalogatható legképtelenebb hangzások és
egyéni játékmódok alkalmazását, nem csodálkozhatunk, ha Stroppa is bőségesen
él a kitűnő előadóművész, Benny Sluchin nyújtotta lehetőségekkel. Hangzáskép
szempontjából valóban eredetit csak a második tétel nyújtott: itt jó ízlésről
tanúskodó, finoman hangszerelt, némi buddhista életérzéssel fűszerezett "végtelen"
zenét élvezhettünk.
Jó ötletnek és pedagógiai szempontból igen hasznosnak tartom a kurzus tanárainak
bevonását az esti koncertekbe. A külföldön élő vendégprofesszoroknak a fesztivál
ideje alatt nyilván aligha jutna idejük kamaraművek próbáira, ezért egy-egy
kora esti hangversenyen szólóban mutatták be tudásukat. Lencsés Lajos
három 20. századi, szóló oboára írt kompozícióval állt nyilvánosság elé. Bár
az elhangzott művek mind formailag, mind hangzásban hasonlítottak egymásra,
és így ahelyett, hogy erősítették volna egymást, inkább valamelyest csökken-
tették az egy műre jutó optimális élvezeti értéket, két dologra mindenképpen
alkalmasnak bizonyultak. Egyrészt kiderült, hogy ma is lehet élvezhető szólódarabot
írni erre a kissé konzervatív hangszerre, másrészt Lencsés megmutatta, hogy
aligha téved, aki ma őt tartja a világ egyik legjobb oboásának. A marimbakurzus
amerikai vendégtanára, Gordon Stout saját műveit játszotta. A megszólalt
darabok számomra itt is hasonló problémát vetettek fel: úgy éreztem, rendre
ugyanazt a trükköt mutatják be más és más körítéssel. Stout kétségtelenül virtuóz
marimbaművész, viszont az a körülmény, hogy alig verte össze a tenyerét a publikum,
máris három ráadást adott, emberi habitusának nem feltétlenül legrokonszenvesebb
vonásával ismertetett meg.
Míg Stout a Főiskola dísztermében igyekezett újra és újra elkápráztatni a nagyérdeműt,
a közönség fele már kitódult az aulába, hogy rövid levegőzés és némi séta után
beülhessen a Bartók Terembe, az UMZE éjszakai koncertjére. A fesztiválpublikum
egy része azonban vagy elveszett útközben, vagy nem merte megkockáztatni az
élményt e késői órán. Így volt vagy úgy, mindenesetre tény: kevesen foglaltunk
helyet a nézőtéren, hogy meghallgassuk a közel egyórás, élő zenét és hangszalagot
együttesen használó Bhaktit, Jonathan Harvey alkotását. A rendezők többször
is felszólították a közönség "renitensebb" (vagy csupán tapasztaltabb) felét,
hogy a kijárathoz közeli székekből fáradjanak át a nézőtér közepén felállított
keverőpult közelébe, mert a sokcsatornás elektronikus zenét csakis így tudják
majd maradéktalanul élvezni - így aztán kicsi esély maradt a menekülésre. A
Rig Védából származó, semmitmondó angol nyelvű idézetek előtt a szerző egy-egy
tőmondattal mintegy akusztikai kapaszkodót nyújtott a hallgatónak. Az ismertetőből
megtudtam, hogy két felvétel is kapható a műből, melyet jelentős sajtóorgánumok
méltatnak szuperlatívuszokban. Nincs mese: ha arra kíváncsiak, mit is hallottam
2003 júliusában egy szombathelyi éjszakán, meg kell venniük valamelyiket. Miközben
megpróbáltam a tizenkét tétel azonosítására koncentrálni, irigykedve néztem
a zenekritikust, aki mintegy fél óra múltán döntött a távozás mellett.
Hogy teljes egészében milyen is volt az idei Szombathelyi Bartók Fesztivál,
azt négy nap tapasztalatai alapján nem tudhatom. Mindaz, amit láttam-hallottam
belőle, egy nagyon is földközeli, túlságosan is "rendes", és épp ezért unalomtól
sem mentes kortárs zenei összejövetel képét mutatta. Ez pedig manapság, amikor
minden nagyobb faluban rendeznek valamilyen Nyári Fesztivált, a jelek szerint
kevés. (A Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál rendezője a Hungarofest
Kht.)
|