Az Amadinda Ütőegyüttes hangversenyének első felében JOHN CAGE két ősrégi, ám nálunk még soha nem játszott kompozíciójával ismerkedhettek meg az érdeklődők: az Imaginary Landscape sorozat 2. és 3. darabjával. Az ember ilyenkor eljátszik a gondolattal: vajon hogyan alakulhatott volna a magyar zeneszerzés, ha ezek a több mint félévszázados opuszok nem sokkal születésük után idehaza is elhangzanak? Felfigyelt volna valaki különleges hangzásvilágukra, a beethoveni fejlesztéses-motivikus szonátaformától (illetve annak tankönyvekben okított elveitől) olyannyira eltérő formakoncepciójukra? Vagy csak most, utólag látjuk (alkalmasint misztifikáljuk) e műveket "fontosnak" a 20. század művészetében?
Nem vagyok jóstehetség, s Delphoival sem vettem fel a spirituális kapcsolatot, mégis: nagy biztonsággal ki merem jelenteni, LAI DEH-HO ciklusa, az Évszakok nem fog különösebb visszhangot kelteni nálunk. Rendesen megírt, szimmetrikus formában arányosan elrendezett, de jelentéktelen zene a tajvani mesteré. Szépen sorra veszi az ütők különböző fajtáit, keveri is a színeket derekasan - oszt' ennyi. A Spirals, MICHAEL ASKILL darabja pedig még ennyi se - ez esetben nem értem Amadindáékat, miért tartják műsorukon ezt a halovány dolgozatot (magam már másodszor hallottam: állítom, hogy az ütőegyüttes bármely tagja fél óra alatt, két fellépés közti úton különbet alkotna bármiféle stimuláló szer, alkohol, energiaital, alkalmasint múzsacsók nélkül).
A második részben játszott művek mindegyikét hallhattuk már korábbi hangversenyen. Közülük LUKAS LIGETI alkotása (Independence) az, amelyik, úgy hiszem, nem érdemli meg, hogy sokáig a repertoáron maradjon: hosszadalmas, kevés benne a vitamin. SÁRY LÁSZLÓ Miniatűrök című ciklusát viszont szívesen hallgatnám meg máskor is. LIGETI GYÖRGY sorozata, a Síppal, dobbal, nádihegedűvel pedig lenyűgözően nagy zene. Weöres Sándor ismert verseiről Ligetinek mindig a létező legkézenfekvőbb megoldás jut eszébe. Ez bárki más esetében bosszantó banalitásokat eredményezne, Ligetinél viszont azt, amit lapidáris egyszerűségnek nevezhetünk. Nem tudom, mi lehet a titok nyitja. Ép ésszel nehezen érthető, mitől válik hatásossá a Fabula ("Egy / hegy / megy...") végtelenül egyszerű, minden ravaszságot nélkülöző, a szöveg ritmusához szinte gyerekesen alkalmazkodó ritmusa. Bizonyára a hangszerkíséret, a "környezet", a kontextus teszi azzá - de elemezhetetlen, miért. Tény: nem húzzuk el a szánkat, mondván, a Mester ezúttal nem erőltette meg magát - inkább leesik az állunk, hogy így is lehet. A Táncdal ("panyigai panyigai panyigai / ü panyigai ü...") esetében pedig inkább azt mondanánk: csak így lehet... Talán egy kivétel: a rekedtes ordítást ének helyett - amit a ciklus vége felé hallhattunk - semmi sem indokolja. Ha az egyébként kiváló Károlyi Katalin ötlete volt a hangszín, magára vessen - ha a szerző írja elő a kottában, kéretnek a jövendőbeli előadók, hogy kivételesen ne vegyék figyelembe az utasítást. Vagy legalább: ne vegyék ennyire komolyan. (Május 14. - Fészek Klub)

A műsorfüzetet előzetesen végigolvasva különösen sokat vártam a hetedik hangversenytől. Vesztemre: ez ugyanis összességében csalódást okozott. Nem a bécsi Pierrot Lunaire Együttessel gyűlt meg a bajom. Ok kétségkívül magas színvonalon játszanak. Hanem a művek... ALEXANDER MÜLLENBACH Dream Music, illetve WOLFGANG MITTERER Idée fixe című kompozíciója alaposan próbára tette koncentráló képességemet. Nem vonom kétségbe e szerzők szakmai tudását. Felkészült mesteremberek ők, akiket bizonyára tisztességes szándék vezet. Kifejező zenét akarnak írni. Csakhogy ez a kontrollálatlan expresszionizmus ma nemhogy fárasztó - egyenesen elviselhetetlen. Nincs a zenének tartása. Thomas Adés esetében kialakult a hangoknak egyfajta gravitációs tere. Nem a hagyományos dúr-moll értelemben, de mégis: a zongora ismételgetett hangjait a hallgató ösztönösen "dominánsnak" hallhatta, s a hosszú előkészítés után volt "megérkezés" is. Dallamokat követhettünk figyelemmel. Olykor csak foszlányokban - ám mégis érzékelhető volt, hogy egy háromhangú motívumnak hol következik a folytatása, kiteljesítése. Müllenbach és még inkább Mitterer azonban minden effélét nélkülöz. Handabanda az egész: látlelet egy pszichológiai sérültről, aki képtelen összefüggően elmondani bánatát. 1909-11 körül - amikor Schönberg az op. 11-es zongoradarabokat írta - az efféle szélsőségesen expresszív művészet újszerű lehetett. Maga Schönberg azonban hamar hátat fordított az amorf zenei prózának, jó okkal. Akkor szükségszerű volt eljutni a határvonalig. Ma - Schönberg után - a legkevésbé sem az. Épp olyan ez, mint Cage néma darabjának esete. A 4'33" című opuszt sem lehet még egyszer "megírni". Arról most szó se essék, hogy a korai Schönberg-művek faktúrája mennyivel ravaszabb, változatosabb, érdekesebb, mint Mitterer kissé felvizezett akkordokkal kísért, a polifónia tétova nyomait is alig mutató hangszeres recitativója.
Az Ausztriában élő BÁNLAKY ÁKOS Búcsúkeringőjét sem sorolnám az utóbbi hónapokban hallott legjobb kompozíciók közé. Ám a szerző tehetsége tagadhatatlan. Jó érzékkel teremt nosztalgikus-posztmodern hangulatot, tetszetős dallamokat talál ki, és épp annyi mazsolával hinti meg a kalácsot, amennyi kell bele. Magyarországi bemutatóként hangzott el a koncerten még EDISZON GYENYISZOV Három cselló-zongora-darabja, és GEORGE CRUMB kompozíciója, a hatvanas évek közepén alkotott Eleven Echoes of Autumn (Az ősz tizenegy visszhangja). Gyenyiszov tételeit igen szürkének találtam. A Crumbbal való megkésett találkozás egy szempontból volt érdekes: szinte minden olyan hangszeres effektust hallhattunk a közel húsz percnyi műben, amely jó negyven esztendeje foglalkoztatta az avantgarde derékhadát. Zongora belül a húrokon ütve-verve, vonósok ropogtatva, fütty, miegymás: valaha nyújtott nyakkal figyeltük az effélét. Sic transit gloria...
Nem hirdette ugyan bemutatónak a műsorfüzet, magam azonban először találkoztam EÖTVÖS PÉTER Psychokosmosával. Szégyen ilyet bevallani, de nem tehetek mást: nem ragadott magával a tercláncokra épülő tétel. Eötvös alkotta egy fáradtabb pillanatában, vagy csak én voltam fáradt? Szívesen hinném az utóbbit. (Május 21.- Fészek Klub)

A sorozat utolsó hangversenye felemásan kezdődött. Strausz Kálmán vezényletével, Dinyés Soma orgonakíséretével a Magyar Rádió Énekkara két érdektelen művet mutatott be a népesnek sajnos nem nevezhető publikum előtt. A görög származású olasz komponista, MARCO SOFIANOPULO darabjai (Te Deum; Da pacem; Shalom - messa) kellemes hangzásúak ugyan, de teljesen jelentéktelenek. A szocializmus hajdani barterüzletei juthattak eszünkbe, amikor Ikarus-buszokért cserébe reménytelen lekvárok és pótkávék lepték el a hazai üzletek polcait. Gyanítom, most is valamilyen csereüzlet húzódhatott meg a háttérben, haveri kapcsolat, hoci-nesze - aminek persze egyedül a közönség nem látja hasznát. Ilyen édeskés misét, ilyen - bocsánat a kifejezésért - cuki kis Sanctuskát még nem hallottam.
A folytatásban szerencsére magasabbra került a mérce. Szünet előtt, majd szünet után hangszeres darabok következtek. MADARÁSZ IVÁN vonósnégyesre, fuvolára és hárfára írt darabjának a Seol címet adta. A héber szó alvilágot jelent - érdekes módon ez az alvilág nem tűnt számomra riasztónak. Ha ilyen hangzatok szólnak odaát, szívesen vennék egy retúrjegyet Kháron mester kompjára... Különösen fantáziadúsnak találtam a vonós-fúvós és pengetős hangszerek hangzásvilága közti átmenetek kidolgozását. Peták Ágnes, Gyöngyössy Zoltán és a Somogyi Vonósnégyes érezhető lelkesedéssel szólaltatta meg a kompozíciót. LÁNG ISTVÁN Sempre in tensione című tízrészes darabjáról is csak jót mondhatok. Az az érzésem, Láng az utóbbi időben legjobb műveit írja. Zenéje finom ötletekben, szép színekben bővelkedik, kellemes és változatos, ugyanakkor nincs drámai erő híján. Az előadásért Gyöngyössy Zoltánt, Somogyi Pétert és Tóth Balázst illeti elismerés.
JAMES MacMILLAN középkori szövegre komponált kórusművében (Seinte Mari moder milde) végre a kar is megcsillanthatta valódi erényeit. Az igazi, nagy élmény azonban az est végére maradt. Hogy a marosvásárhelyi CSÍKY BOLDIZSÁR kiválóan ért a kóruszenéhez, azt már tapasztalhattuk egy korábbi kortárs zenei sorozaton. Most ismét két elsőrangú kompozícióját ismerhettük meg: egy Zrínyi Miklós-sorokra írt darabot (Az idő és a hírnév), illetve a Balassi-vers ihlette Madrigált. Csíky titka alighanem a hagyományhoz való különös kötődésben rejlik. Nem kétséges, hogy Kodály és Bartók a legfőbb mintái. Mégsem Kodály- vagy Bartók-követő. Elemeket vesz át, gondolatokat folytat és teljesít ki. A motívumvilág talán a Meghalok Csurgóért modális kromatikájához áll közel, a hatalmasan megzendülő akkordok a Jézus és a kufárokra emlékeztetnek. De ezek mégis csak távoli asszociációk. A szólamszövés összetéveszthetetlenül egyéni. Olykor igen szigorúnak tűnik, de soha nem mereven az. A prozódiára ugyanez érvényes. Nincs egyetlen dallamfordulat sem, amely ellentmondana a magyar nyelv lejtésének, hangsúlyrendjének. Mégsem kísért a magyar vokális zenében gyakorta lehangoló, sztereotip fordulatokat eredményező (olykor bizony még Bárdos tanár urat is megkísértő) prozodizmus. És nincs nacionalista gőz sem - miközben minden hallgató kezdettől mindvégig érzi, hogy ízig-vérig magyar zenét hall. Köszönet a kórusnak, hogy megtanulta ezeket a pompás, ám roppant kényes darabokat. (Május 28. - Olasz Intézet. Valamennyi hangverseny rendezője a Magyar Rádió.)