Ha valaki egy évről évre ismétlődő rendezvénysorozat visszatérő vendége, joggal gondolhatja, hogy nem kell nagy meglepetésekre számítania: ismeri a résztvevők zömét, a témákat, a helyszíneket. Idén magam is így érkeztem a soproni Régi Zenei Napokra (június 21.-28) - magabiztosan úgy véltem, harmadszori látogatásomkor tudom, mire számíthatok. Feltételezéseim egy része valóra vált, ám a hét meghatározó eseménye készületlenül ért. Ez az esemény Barthold Kuijken jelenléte volt, amely, azt hiszem, mindenkit jelentős élménnyel gazdagított. Számomra mindenesetre, összevetve az elmúlt nyarak emlékeivel, az eddigi legmeghatározóbb tapasztalatokkal szolgált.
Kuijken fuvolakurzusán más hangszerek játékosai is inspiráló zenei megjegyzések sorát jegyezhették fel, a favúvósok pedig a játéktechnika legelemibb problémáinak megoldásához is kaptak tanácsokat. "A hangok között nincs demokrácia" - ismételte gyakran a művész: a "jó" illetve "rossz" ütemrészek közti különbséget akkor is minden körülmények között érzékeltetni kell, ha éppen nem érzünk nagyobb ívű történést a tétel folyamatában. Enélkül az előadás semlegessé válik, ami a zenében annyit jelent, hogy rossz. Ezért nem szabad bekapcsolni a "vibrátó-gépet" sem, hiszen a vibrátó is csupán egy eszköz a sok közül, akárcsak maga a hangszer. Kuijken bámulatra méltó nyelvi leleménnyel világított rá egy-egy mozgásforma értelmére, a szemléltetésben váratlanabbnál váratlanabb metaforákat használva: így egy alkalommal egy kettős kötésekből álló menetet a folyami hal úszásához hasonlított. Legtöbbször alkalmazott hasonlata játékának leginkább megragadó elemét: végtelen lazaságát írta körül. Az izommunkát nem a hang indításakor, hanem az előkészítés fázisában végezzük, ez felel meg az íj felajzásának. Az indítás pillanatában már csak az ideget tartó ujj mozdul. Hasonló a helyzet a crescendo–diminuendo esetében is: a hangerő fokozása a természetes állapot, erőlködni tehát nem kell. A halkításkor feszítjük meg a gumiszalagot - pontosabban a hajgumit, melyet egy lelkes hallgató áldozott fel a példa szemléltetése érdekében...
Talán máris túl hosszúra nyúlt a kurzuson elhangzottak bemutatása, pedig mindez csupán töredék. Oldalakon át sorolhatnánk még a tanulságos hasonlatokat, a sokatmondó példákat vagy a 18. századi cadenzákról szóló előadás részleteit, amelyek Kuijken több évtizedes előadói és tanári tevékenységének tapasztalatából kínáltak ízelítőt. S ami a legkiválóbb művészek között is ritka: Barthold Kuijken úgy fuvolázik, ahogyan tanít. Ez valóban a legnagyobb dicséret. Balog Zsolt bámulatosan érzékeny és színes fortepiano-kíséretével koncertjükön öt olyan darab szólalt meg, amely 1790 körül keletkezett. A különböző életkorú szerzők: Carl Philipp Emmanuel Bach, Joseph Haydn, Johann Nepomuk Hummel, Johann Christian Fischer és Beethoven eltérő stílusát az előadók átgondoltan, mégis a spontaneitás érzetét közvetítve teremtették újjá.
Anneke Boeke furulya-, illetve Komlós Katalin fortepiano-kurzusa is rengeteg érdekes adattal bővítette ismereteinket a 18. századi zenéről. Előbbiben a furulyás növendékek fogékonysága és érettsége ragadott meg, utóbbiban tanulságosak voltak a részben zongorista előképzettségű hallgatók reakciói az új hangszerrel való ismerkedés közben. A kapcsolatteremtést könnyítette az órákat bevezető felolvasás abból a szöveggyűjteményből, amely a Haydn- és Mozart-levelezés fortepianóra utaló részleteit tartalmazta. A soproni Régi Zenei Napok énekprofesszora, a grazi Martin Klietmann viszont alig fél tucat - sajnos nem is megfelelő előképzettségű - diákkal kényszerült együtt dolgozni. Utasításai a zenét többnyire kizárólag a szöveg illetve az abban kirajzolódó drámai folyamat szempontjából érintették. Órái mégis helyet adtak a hét legzeneibb, legihletettebb csodáinak: ilyesmit élhettünk át, mikor egy hallgatónak magyarázva Klietmann felpattant székéről, vagy akár csak kiegyenesedett ültében, és - ásványvízzel a kezében - megmutatott egy Schubert-dalrészletet. A Régi Zenei Napok programjából legfeljebb az hiányzott, hogy a különféle kurzusok résztvevői együtt is fejleszthessék tudásukat. A jövőben bizonyára hasznos volna egy kamarazenei kurzus megszervezése. Erre talán az idén birtokba vett új helyszín, a felújított, soktermes - és légkondicionált! - Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ épülete is lehetőséget nyújthat.
Széll Rita barokk tánckurzusa alapvetően eltért a többi tanfolyamtól: ide abszolút kezdők is jelentkezhettek, s a résztvevők számára a barokk tánclépések elsajátítása nem cél, inkább eszköz volt ahhoz, hogy tanári–előadói pályájuk során a jövőben másképp gondolkozzanak egy-egy tánctételről. Az egy hétig tartó kemény gyakorlás eredményét a záró bálon láthattuk: a tánckurzus résztvevői egy alig néhány perces szvitet adtak elő Claude Balon 1712-es koreográfiájával. Bevallom, eddig nem hallottam erről a jelenségről, s érdeklődésemet a nagy zenei lexikonok sem tudták kielégíteni - nem találkoztam még olyan szvittel, amely valójában csupán tételtöredékekből: bourrée-, courante- és passepied-részletekből áll, s magát a folyamatot a táncok egy-egy sorának egymásba kapcsolódása alkotja.
Az egyhetes fesztivál hét koncertje között is számos emlékezetes akadt. Különleges színfoltnak bizonyult a Jánosi Együttes előadása, amelyen a 18. századi magyar nemesi házak zenéjét elevenítették fel. Szintén finom zenei csemegének számított a Máté Balázs által irányított Aura Musicale és Anneke Boeke koncertje, amelyen a szimfónia-, illetve a concerto-műfaj fejlődésének néhány fejezetét tanulmányozhattuk. A cseh Petr Wagner és együttese francia gamba-műveket adott elő. Egy biztos: játékukat nem nevezhettük unalmasnak - a húrok csapkodása–tépése, a futamok szélsőséges megformálása és váratlan szünetek beiktatása jellemezte a produkciót, melynek végén nem is maradt el a hatalmas ováció. Az én ízlésem számára a felsorolt effektusok használata túlzónak tűnt, olykor a darab szempontjából indokolatlannak is.
A 19. soproni Régi Zenei Napok legnagyobb szabású eseményének a Máté-passió előadását tekinthetjük. A karmester, Vashegyi György nem indult felfedező útra, semmilyen tekintetben nem akart szélsőséges előadást létrehozni, nem követte a Bach-kutatás újabb eredményeit (és a lemezipar aktuális divatját), amely szerint a kórus szólamait is szólisták éneklik. Persze kinek lenne ínyére lemondani egy olyan nagyszerű együttesről, mint amilyen a Purcell Kórus? Az soproni Evangélikus templom két karzatán felállított énekkar teljesítményét csak felső fokon méltathatom. Pedig ez a hangzás valójában távol áll a korabeli ideáltól. A 18. században ugyanis minden bizonnyal éppen az egyes szólamok hangszínének különbségeit tartották érdekesnek és kiemelésre méltónak. Vashegyi azonban tudatosan úgy keveri a férfi és női altokat, hogy a szólamregiszterek kiegyenlítetten, a vonóskar homogén hangzásához közelítve szólaljanak meg. Ezáltal sikerül szólista igényű virtuozitással kialakítania a kórustextúrát is.
A két hangszeres együttes: az Orfeo Zenekar és a Capella Savaria játékával hasonlóképpen jól járt az előadás, az énekes szólisták esetében azonban ez sajnos nem állítható. Tudom, nagyon nehéz Magyarországon megfelelő evangélistát találni, Kállay Gáborazonban sajnos túl hamar elfáradt. A Jézus szólamát éneklő Ionel Pantea és a tenor Drucker Péter sem állt a helyzet magaslatán - produkciójuk tökéletességét elsősorban intonációs problémák csorbították. A basszus szólista, Kovács Istvánviszont megbízhatóan énekelt, és Zádori Mária oly sokak által szeretett szopránja sem okozott csalódást: az est egyik legszuggesztívabb pillanataként maradt meg emlékezetemben az alt Bárány Péterrel közös - a kórus felkiáltásai által újra és újra megszakított - duettje. Vajon felülmúlhatja-e valami ezt a produkciót jövőre, a fesztivál 20. születésnapján?

Anneke Boeke

Komlós Katalin

Az Aura Musicale

A Jánosi Együttes
Lobenwein Tamás felvételei