A 77 évesen elhunyt Luciano Berio személyében a 2. világháborút követően kibontakozott
új kompozíciós törekvések egyik legsokoldalúbb és legnyitottabb képviselőjét veszítette
el a zene világa. Berio a Liguria tartománybeli Onegliában, muzsikus családban
látta meg a napvilágot. 1944-ben besorozták Mussolini hadseregébe, ám egy óvatlanul
elsütött fegyver már a kiképzés során megsebesítette - kórházba került, ahonnan
a partizánokhoz szökött. A háború után a Milánói Konzervatóriumban folytatta tanulmányait,
majd 1952-ben Tanglewoodba utazott, hogy Luigi Dallapiccolától tanuljon. Hazatérve
kapcsolatba került a korabeli zenei progresszió néhány vezéralakjával: Henri Pousseurrel,
Pierre Boulezzal, Karlheinz Stockhausennal és mindenekelőtt Bruno Madernával,
akihez szoros baráti és művészi szövetség kapcsolta.
1951 és 1961 között részt vett az avantgárd törekvéseit körvonalazó darmstadti
Ferienkurse munkájában; 1953-ban Madernával közösen megalapította, és 1960-ig
vezette az Olasz Rádió elektronikus zenei stúdióját (1958-ban megkomponálta az
elektronikus zene egyik klasszikusát, az Omaggio a Joyce-t). 1956 és 1960
között Incontri Musicali címmel kortárs zenei folyóiratot és hangversenysorozatot
szerkesztett. 1960-ban egykori tanulmányai színhelyén, Tanglewoodban, 1962-ben
Darius Milhaud meghívására Oaklandban, a Mills College-ban, majd a Harvard Egyetemen,
végül 1965 és 1972 között a Juilliard School of Music professzoraként tanított.
Hazatérése után Rómában dolgozott, majd 1974 és 1980 között a párizsi IRCAM elektroakusztikus
zenei osztályát irányította. 1984-től a firenzei Maggio Musicale művészeti igazgatója,
1999-től haláláig a római Santa Cecilia Szimfonikus Zenekarának elnöke.
Berio a tudatos zeneszerzők sorába tartozott: munkásságára nagy hatást gyakorolt
együttműködése a költő Edoardo Sanguinettivel, az esztéta Umberto Ecóval és az
író Italo Calvinóval (operák Calvino nyomán: La vera storia; Un re in ascolto).
Alkotói termésének fő jellemzője a gondolkodásmódnak az a szabadsága, amely számos
különféle forrásból merít inspirációt, ám egyetlen dogmának sem válik elkötelezettjévé.
Hatást gyakorolt rá a schoenbergi dodekafónia, az elektronikus zene, a darmstadti
szeriális iskola, a népzene, valamint a zenetörténet számos korszaka Monteverditől
Mahleron át Kurt Weillig és a Beatlesig, ösztönözték munkáját a nyelvészeti kutatások
és a színházi kísérletek - Berio azonban mindent szabadon dolgozott fel, a maga
szuverén kompozíciós logikája szerint. Pályájának érett szakaszában a különféle
művészi kifejezési formák között húzódó határok felszámolásán munkálkodott. Zenéjének
stiláris és gondolati összetettségét példázza egyik legismertebb műve, a sokféle
elemből építkező Sinfonia (1968/69), melyben megszólal a Martin Luther
King nevének betűire (korábban önálló műként) komponált O King című tétel
feldolgozása és - egyéb zenetörténeti idézetek mellett - Mahler 2. szimfóniájának
Scherzója. Beriót élete végéig nem hagyta cserben rendkívüli termékenysége: utolsó
színpadi művét, a Cronaca del luogót 1999-ben mutatták be a salzburgi Felsenreitschule
színpadán, 2002-ben pedig befejezte szólócsellóra fogalmazott Sequenza XIV
című kompozícióját, egy több mint 40 esztendővel korábban (Sequenza fuvolára:
1958) megkezdett szólóhangszeres sorozat záró darabját.
|