|
| Emlékeink Weiner
Leóról - ötven emlékezés |
| Gyűjtötte és szerkesztette
Berlász Melinda |
| 2., bővített kiadás |
| Rózsavölgyi és Társa,
2003 |
Ha valakiről van létjogosultsága az ilyenfajta memoárkötetnek, akkor az Weiner
Leó, a kamarazene-tanár, akinek tevékenysége muzsikusok ízlésében, szívében,
kezében, no meg emlékei között maradt meg - tehát történeti értelemben nehezen
megfogható és dokumentálható formában. Berlász Melindáé az érdem, hogy már annak
idején a Weiner-centenáriumra, 1985-re készülve vallomásra késztette a mester
egykori tanítványait, kollégáit, barátait. Sokan meg is jelentek az évfordulón
a kötet emlékezői közül, és az idegenbe szakadtak boldogan ráztak kezet annyi
év után, Weiner jegyében. (Azóta amerikai módra megtanultuk, hogy ezzel a gesztussal
egy úgynevezett alumni-csoport, magyarul az öregdiákok egyesülete jött
létre spontán, amely tiszteletre méltó burkot von az alma mater köré, hirdeti
annak dicsőségét, s nem utolsósorban ott segít, ahol tud.)
Mert bizony a Weinerre emlékezők jórészt maguk is zenetörténeti jelentőséggel
bírnak, sőt többségük nemzetközi méretekben jóval híresebb lett mesterénél,
például Solti György, Doráti Antal, Sebők György, Starker János, Vásáry Tamás,
Frankl Péter, Pauk György és még sokan mások. A Weiner-centenárium óta sajnos
maguknak az emlékezőknek egy része is már csak az emlékezetben él. Emiatt aztán
joggal vetődött fel egy második, bővített kiadás gondolata, ami, hála a Weiner
Alapítvány nagyvonalú segítségének s az újjáéledt Rózsavölgyi Kiadó vállalkozó
kedvének, megvalósult. Az új kiadást gyakorlati szempont is indokolta: az elsőhöz
már csak könyvtárakban lehet hozzáférni. A kötet összeállítója élt az alkalommal:
a visszaemlékezéseket hét írással és érdekes képanyaggal egészítette ki, illetve
függelékben közölte Varró Istvánnak (a híres zongorapedagógus, Varró Margit
férjének) 1955-ben, Weiner 70. születésnapjára készített listáját a külföldön
élő tanítványokról és barátokról. Ennek is jelentős dokumentumértéke van.
Weiner volt a Zeneakadémia (pardon: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) eddigi
128 évének legjellemzőbb tanáregyénisége. Tanítottak ott nála nagyobb zeneszerzők,
előadóművészek, tudósok, ám senki sem azonosult olyan mértékben az Akadémiával,
mint Weiner, és senki sem gyakorolt sem előtte, sem utána a növendékek generációira
olyan általános, mély hatást, mint ő. Nem utolsósorban valószínűleg senki sem
fordított annyi időt és energiát a tanításra, mint Weiner Leó. Olvasva a visszaemlékezéseket,
az embernek az az érzése támad, hogy Weinerben tudatosodott: ő a Zeneakadémia.
Ez annál is inkább érdekes, mivel amúgy semmiféle vezetői babérra nem
törekedett. Viszont állam volt a Akadémia társadalmában. Hatásának legfőbb titka
- derül ki a kötetből - az lehetett, hogy a muzsikusok gyakorlati képzéséhez
szükséges valamenynyi diszciplínát tanította: a hangszerjáték, az együttes játék
és a zene értése (kottaolvasás) terén egyaránt. Ebből a szempontból, miközben
művészi jelentősége révén központi szerepet játszott, bizonyos értelemben társadalmon
kívüli volt, hiszen minduntalan határokat sértett - a teljesség igényével.
Mostanában néha eljátszom a gondolattal, hogyan illeszkedne Weiner a ma Zeneakadémiájának
képzési rendszerébe? Már az óraszám meghatározásánál problémák merülnének fel:
heti hatvan órát aligha tudnánk Weiner tanár úrnak elszámolni. Legfeljebb nyolcat,
na jó: tízet. Így viszont nem lehetne negyven növendéke, akik a XXIII. tanteremben
lélegzetvisszafojtva hallgatják, miként foglalkozik mesterük az éppen kiválasztott
kamarazenei csoporttal. Ez egyébként azért sem történhetne meg, mert különböző
évfolyamokból negyven hallgató a mai órarend szerint egy időben és egy helyen
soha nem találkozhat a Zeneakadémián. De ez a veszély amúgy sem fenyegetne,
mert az egymás óráiból való tanulás módszere kiment a divatból. Az meg egyenesen
törvénybe ütközik, hogy a tanár a lakásán tartsa meg óráit. Márpedig többen
emlékeznek úgy egybehangzóan, hogy Weiner sokszor még éjszaka is tanított otthon.
Hogyan lehetne mindezt az épp bevezetésre kerülő korszerű, Európa-kompatibilis,
kontinensközi kreditrendszerbe beilleszteni? És mégis: ha azt a fogalmat boncolgatjuk,
hogy "a budapesti Zeneakadémia dicsősége", vajon nem az ilyen szabálytalan tanárok
vonták a mi fejünk fölé is a glóriát, nem rájuk hivatkozunk-e nap nap után,
sajnos egyre csekélyebb társadalmi visszhanggal?
De térjünk vissza Weinerhez! Mi az, amire ebben a kötetben választ kapunk, és
mi az, amire nem? A legtöbbet a tanárról tudjuk meg: odaadásáról, megszállottságáról,
precizitásáról, kérlelhetetlenségéről. Legkedvesebb műveiről, Beethoven, Bach,
Mozart, Haydn, Bizet zenéjének szeretetéről, enciklopédikus összhangzattani
és hangszerelésbeli tudásáról, s mindezek konkrét, gyakorlati hasznosításáról
az előadóművészet tanításában. Az emlékezéseket át- meg átjárják a híres Weiner-anekdoták
a mester étkezési szokásairól, finnyásságáról, naivitásáról, szórakozottságáról.
A zeneszerző Weinerrel Kentner Lajoson, Mihály Andráson és Polgár Tiboron kívül
nem foglalkoznak érdemben, ami azt is elárulja, hogy Weiner keveset mesélhetett
tanítványainak saját műveiről, zeneszerzői attitűdjéről, sikereiről vagy sérelmeiről,
noha nem egy kompozícióját - kivételes esetben - tanította kamarazene órán.
Ám ekkor a műhöz való viszonyt a tananyagnak kijáró objektivitás jellemezte,
az alkotó csak a hangokon keresztül nyilatkozott meg. Keveset, de valamit mégis
megtudunk Weiner magánéletéről: szeretett sakkozni, érdekelte a matematika,
az Edison-kávéházba és a Fészekbe járt, agglegény lévén sokszor vacsorázott
baráti családoknál. E kapcsolatok közül kiemelkedik Varró Margit társasága a
harmincas évek elején. Ez a kör minden szempontból nagyon inspirálhatta. Csupán
egyetlen visszaemlékező tudósít arról, hogy Weiner szerette a szépirodalmat.
Másutt azt olvassuk, hogy jelentős rajztehetsége volt, s a gimnázium igazgatója
sajnálta, hogy a fiatal Weiner zenei pályára adta a fejét. Ez irányú tehetsége
később a karikatúra-rajzolásban merült ki. Sajnos a hagyaték ebből a szempontból
igen gyér.
Semmit sem tudunk meg mélyebb emberi kapcsolatairól, mint ahogyan különös, félszeg
s mégis magával ragadó egyéniségét is csak egyetlen tanú - éppen nem egy tanítvány
s nem is hivatásos muzsikus -, Zádor Anna próbálja meg elemezni. Ő tér ki Weiner
hipochondriájára, félelmeire, furcsa rögeszméire, és ő gondolkozik el gyerekkorán,
amiről egyébéként senki sem tud semmit (aki igen, s véletlenül e recenziót olvassa,
kérem, keresse meg e sorok íróját!). Zádor Anna művészettörténész, aki a Varró
Margit-féle társaság állandó tagjaként közel állhatott Weinerhez, keserves gyerekkort
gyanít félénksége mögött: "Azt hiszem, az édesanyját nagyon szerette, de
amikor az elhalt, borzasztó árvának érezte magát. Nem tudok sokat a családjáról.
Nem tudom, hogy milyen körülmények között létezett, de egész biztos, hogy egy
nagyon sebzett emlékanyaga, lelke lehetett, mert ezek a reagálásai a külvilágra
határozottan túlzottabbak és fájdalmasabbak voltak, mint ahogy ez indokolt lett
volna."
Hogy Weiner küzdött-e ilyenfajta emlékekkel vagy sem, annak kiderítéséről
valószínűleg lekéstünk. Mindenesetre az állandó tanítás, amiben Weiner magabiztosan
és győztesként mutatkozott meg, mind a magányra, mind az önértékelés sebeire
gyógyírként hatott. De legfőképp a Zeneakadémia profitált belőle, híressé vált
növendékei által. Weiner révén lett erősségünk a kamarazene, többnyire az ő
ösztönzésére alakultak s futottak be nagy karriert kvartett-együtteseink (lásd
a kötetben Banda Ede, Devich Sándor, Komlós Péter, Koromzay Dénes, Szász Árpád,
Varga László visszaemlékezéseit). Weiner még Kovács Dénesből és Pauk Györgyből
is legszívesebben vonósnégyes-primáriust faragott volna! Weinerrel lépett ki
a Zeneakadémia a hőskorból, vele vált klasszikus intézménnyé, a közelmúlt nagyjai
az ő örökségét folytatták.
"Szegény Leó, hogy megmondta!" - volt Simon Albert egyik kedvenc szavajárása.
"Szegény Leó, ha tudta volna" - sóhajthat fel ma az, aki a Zeneakadémia
múltjában szeretné megtalálni az intézmény jövőjét. Weiner szellemében.
|
