|
| Beethoven: 1-5.
zongoraverseny |
| Pierre-Laurent Aimard
(zongora) |
| Európai Kamarazenekar
|
| vezényel Nikolaus Harnoncourt |
| Teldec Classics 0927
47334-2, 3 CD |
Bár a mintaértékű hangfelvételek tanulmányozására manapság egyáltalán nem
kell bátorítani a muzsikusokat - hiszen ez a tanulási forma általában nagyobb
helyet kap a fiatal művészek ideáljainak pallérozásában, egy-egy műről alkotott
értelmezésük kialakításában, mint az sokunk szerint kívánatosnak mondható -,
ezzel az új CD-albummal kivételt tennék. Egyenesen ajánlom minden zongoristának,
aki most kezdi tanulni az öt Beethoven-versenymű valamelyikét, hogy mielőtt
a magánszólam interpretációjának kimunkálásába belefog, partitúrával a kézben
figyelmesen hallgassa meg a Nikolaus Harnoncourt dirigálta előadást. Ne a maga
szólamára, hanem az egészre, főképpen a zenekarra koncentráljon. Belőle megtudhatja,
mit bízott Beethoven a mű egészének hangzását döntő mértékben meghatározó zenekarra;
hogyan szólnak a szólista témái vonós vagy fúvós hangszereken; milyen a dinamikai
környezet, milyen hangkulisszák közepette kell érvényesülnie a zongora passzázsainak.
Nem kevésbé fontos, hogy megtudhatja, mit jelent Beethovennél a staccato
és a portato; milyen hosszú (pontosabban: milyen rövid) egy közönséges
hang, s miért rendel egyes kottafejekhez tenuto utasítást a szerző.
Hallani vélem a tiltakozást: de hát kottát valamennyien tudunk olvasni! egyébként
is, a világ nagy zongoristáinak kísérőjeként dirigens óriások sora mutatta meg
már Harnoncourt előtt is, milyenek Beethoven zongoraversenyei! Amire válaszul
ki kell mondanom: e művek szövegének, a kottázás eredeti és teljes jelentésének
megértése szempontjából minőségi ugrás tanúi vagyunk. Azokat, akik Karajan vagy
Barenboim Beethoven-tolmácsolásáért rajonganak, vagy akiket az angol régizenei
sztárdirigensek Beethoven-előadása bűvöl el, nem kívánom, nem is tudnám befolyásolni.
De a fiatal művészeknek világosan látniuk kell, hogy ezúttal nem egyéni ízlések,
nem egyenrangú olvasatok különbözőségéről van szó. A Beethoven-partitúrák megértésében
kisebbfajta forradalom zajlik, majdnem olyan következményekkel, mint amit a
Bach-interpretációban az 1970-es évek eleje hozott. Harnoncourt egyszerűen többet
tud - repertoár- és forrásismeretben, a notáció lehetséges üzeneteinek értelmezésében
tényszerűen többet tud - a Beethoven-zongoraversenyek partitúrájának jelentéséről,
mint zseniális karmesterelődei és pályatársai. És persze az attitűd sem közömbös.
Ő nem egy nagy Beethoven-zongorista régóta érlelt versenymű-előadásainak partnerségét
vállalta fel, hanem elhatározta, hogy hetvenéves fejjel felfedezi az öt zongoraverseny
sajátos, a Beethoven-szimfóniákkal egyenrangú világát. Hogy friss szemmel és
nyitott lélekkel elolvassa a partitúrákat, elképzeli a zenekar és a szólista
szerepvállalásának intellektuális és akusztikai lehetőségeit, majd partnereket
keres az elképzelt előadáshoz.
Nos, az új Beethoven-"összes" problémái itt kezdődnek. Természetesen nem a zenekarra
gondolok, hiszen a Chamber Orchestra of Europe ideális együttes. Ezzel
a "hangszerrel" Harnoncourt úgy muzsikál, ahogy akar. Modern hangszerparkkal
is tökéletesen megvalósítják azokat a hangminőségeket, hangindításokat, akcentusokat,
amelyeket korhű instrumentumokkal és játékstílusokkal való több évtizedes munkája,
tapasztalatai alapján Harnoncourt ma már fontosabbnak tart, mint magukat a rekvizitumokat.
Mellesleg ez a zenekar felvállalta, hogy a kényelmesebb stúdiómunka helyett
lényegében hangverseny-körülmények között játszva készít lemezt a grazi Stefaniensaalban,
a bécsi Musikverein nagytermében. (A hang lecsengésének termenként más
sajátossága, egy sor apróbb zörej, egyebek között a zongorapedál felengedésének
zaja, a muzsikusok szuszogása stb. kétségkívül jól hallható a CD-n, de ezt nem
tartom zavarónak.)
A nagy vállalkozás zongorista főszereplője Pierre-Laurent Aimard. Ő nem
a szokványos (klasszikus) pianista repertoár utazó nagyköveteként, hanem elsősorban
a kevésbé ismert zenék, például a 20. századi zongoramuzsika tolmácsolásával
vált híressé, ekként Harnoncourt Beethoven-projektjében való megjelenése voltaképpen
meglepetés. Harnoncourt persze alkalmanként legodaadóbb híveit is zavarba hozza
szólistáinak megválasztásával. (Miért éppen a zongorista Buchbinder vagy a hegedűs
Kremer?) A CD-album kísérőfüzetében olvasható, egyébként végtelenül rokonszenves
Aimard-szöveg ("Miért egy új lemezösszkiadás Beethoven zongoraversenyeiből?")
szerint Harnoncourt szemelte ki őt az öt zongoraverseny lemezfelvételére, és
természetesen boldogan vágott bele az intellektuális kalandba. Belevágott komoly
fortepianista tapasztalatok nélkül, egyértelműen a modern zongora és zongoratechnika
szószólójaként.
Nem látom értelmét, hogy Aimard interpretációját, pianista teljesítményét a
Beethoven-zongoraversenyek legendás múltbéli vagy kortárs tolmácsolóihoz mérjem
és arról számoljak be, előadása hogyan viszonyul amazokéhoz. A viszonyítási
alap egyedül az lehet, hogy tolmácsolása miként harmonizál Harnoncourt elképzelésével.
A kritika ettől a ponttól természetesen teljesen szubjektív, hiszen mindaz,
amit a Gesamtkunstwerk érdekében bírálnék, talán indokolatlan, ha Harnoncourt
végül is így, ebben a formájában vállalta a több mint három órányi hangfelvételt,
közös művészi munkájuk gyümölcsét.
A jelentős felfedezések oldalán első helyre a zongorának a zenekaron belülre
integrálása kívánkozik. Természetesen így is ő marad a szólista, ő játssza Beethoven
saját magának írt szólamát, de a zenekar közepén a zongorista térben-dinamikában
a szokványostól eltérő, gyorsabb reagálásra késztetett, kamarazene-közeli helyzetben
dialogizál. Ez az interaktív szerep inspirálóan hat a zongoratémák élesebb metszésű
artikulálására, sőt számos olyan inégal ritmus vagy egyéb, stílusba illő
rubato vállalására, amit hagyományos körülmények között ritkán hallunk Beethoven
zongoraversenyeiben. Aimard hallatlanul sokat tanult Harnoncourttól és egy csapásra
a jelentős Beethoven-játékosok közé lépett. (Számomra egyrészt a c-moll verseny,
másrészt a valószínűleg frissiben betanult B-dúr a legkedvesebb.)
Azonban lássuk be, a modern hangszer és játéktechnika - vagy óvatosabb fogalmazásban:
Aimard zongorázása - végső soron mégis csak részben harmonizál Harnoncourt zenekarának
Beethoven-felfogásával. Nagyon hiányzik az a karcsú, lineáris, ha kell, éles
hang, a mély és magas regiszterek frappáns különbsége, az akkordok és kantábilis
szólamok szétválásának az a természetessége, amit a korai és későbbi Beethoven-zongorák
felkínáltak, és aminek a modern zongorán való újrateremtése eddig csak kevés
pianistának sikerült. Aimard szólama ismételten alulmarad a Harnoncourt irányította
zenekar éles kontúrokkal kidolgozott szimfonikus előadásának erőterében. Zongorázása
kevésbé markáns és szuggesztív; a két muzsikus Beethoven-elképzelése nem egyenrangú.
Különösen groteszk némelyik cadenza előadása. Aimard természetesen az eredeti,
Beethoven írta cadenzákból válogat, és nagy átéléssel képes felidézni azt a
vad, lobogó hajú zongorázást, amellyel a Bonnból jött őstehetség zavarba ejtette
Bécs zeneileg pallérozott hallgatóságát. Kétlem, hogy a mai művelt hallgató
ezeknek a szólóknak mindegyikét nyomban Beethoven saját hangjegyeiként ismeri
fel, és nem menne át a fején: ez azért mégis csak sok, túl messzire kalandoznak
a modulációk, elképesztően tarka tempókat válasz a zongorista. Egyáltalán, minek
egy öt percnél hosszabb cadenza, amely azzal, hogy több mint negyede a teljes
darabnak (mint a C-dúr zongoraverseny I. tételében; NB: Beethoven e tételhez
írt három cadenzája közül ez a leghosszabb és legszertelenebb), valósággal széttöri
a formát. Ha Aimard-ral együtt Harnoncourt is lelkesedett ezekért a cadenzákért,
akkor, hát nem is tudom...
Visszatérve a fiatal zongoristáknak szóló ajánláshoz: kívánom, tanuljanak sokat
Harnoncourt partitúra-értelmezéséből, de bátran döntsék el, mit történjék a
zongoraszólammal. Végül egy privát megjegyzés. Az 1991-es Mozart-évben Salzburgban
hallottam egy csodálatos Mozart-zongoraverseny előadást Schiff Andrással, Harnoncourt
vezényletével. Azt reméltem, megtörténik a csoda, és ez a két muzsikus valami
nagyszabású hanglemez-projektben maradandót alkot. Lehetséges, hogy egy évtized
múltán már nem lett volna közös művészi platform. Mindenesetre ez a találkozás
a zongoraverseny-irodalom egyik legjelentősebb fejezete, Beethoven kapcsán nem
jött létre.
|
