Szinte kivétel nélkül rosszul jártak a szalagról bejátszott elektroakusztikus kompozíciók. Ez valószínűleg nem csak az erősítésen és a hangfalakon múlt. Míg SÁRI JÓZSEF "natúr" harsonadarabja olyan benyomást keltett, mint egy rafinált élő-elektronikus kompozíció, addig a szintetizált hangzásokkal operáló művek - az akusztikus élmény tekintetében - szegényes matériára kárhoztatott árnyékdarabok voltak csupán. Ha rákényszerül, persze az árnyak között is válogat az ember, s éppúgy akad köztük kedves, mint rémisztő. MADARÁSZ IVÁN Csillagok című műve - nyilván földhözragadt képzelőerőmet kárhoztathatom ezért - az 1970-es évek televíziós használati zenéjét juttatta eszembe, SZIGETI ISTVÁN Concerto Aveiranája viszont egy nagyobb költségvetésű film aláfestéseként egy légkondicionált multiplexben sem vallana szégyent. HORVÁTH BALÁZS Jeannonnójában érzékeltem a saját (absztrakt) világ megteremtésének igényét, de a kompozíció akusztikája az értelmezést szándékosan hátráltató címválasztás ellenére is valóságos képi asszociációkat idézett. Kietlen táj, óriási szakadékokkal, üregekkel, veszélyes mélységekkel. SÁRY LÁSZLÓ Fragments és LÁNG ISTVÁN A kráter harangjai című munkáit éreztem a Hangszemle legsikerültebb elektroakusztikus kompozícióinak. Különösen Láng műve érintett meg, elsősorban takarékosnak ható technicizmusával és finom, belső mozgásaival.
Két élő elektronikus darab is elhangzott az idei Hangszemlén. Csalódást okozott FARAGÓ BÉLA Dies irae-parafrázisa. Általában kedvelem Faragó "fülbarát" hangzású műveit, de ezt a kompozícióját invenciótlannak és a szó szoros értelmében súlytalannak - azaz könnyűnek - éreztem, amit nem a populáris zenékből ismerős hangszerelés számlájára írok elsősorban. Inkább az egysíkú feldolgozásmódot és variációalkotást tartom érte felelősnek. SUGÁR MIKLÓS Art-duója a hárfa és a trombita tetszetős, jól követhető együttese (Maros Éva - hárfa, Geiger György - trombita, Horváth István - hangmérnök). Talán a filterek, torzítók, modulátorok, effektek analóg és digitális világában járatosak kifogásolhatnák a darab hagyományos manipulációit - hogy a hangtechnika szédületes tempóban változó világában mit is jelent pontosan a "hagyományos" szó, nem tudom -, magam élveztem és értékeltem a letisztult kompozíciót.
Sajnos a sűrűbb szövésű kamara- és kiszenekari művek nagy részére is áll, hogy egy szárazabb akusztikájú teremben reálisabb képet alkothattunk volna róluk. A legtisztábban SOÓS ANDRÁS Verba mea (Rozmán Lajos, Klenyán Csaba - klarinét, Jankó Attila - fagott) című darabja hangzott el. Lehet, hogy csupán érzékcsalódás áldozata voltam, de úgy tűnt, hogy Soós a kompozíció harmóniavilágát sajátos önkorlátozással alakította ki. Mintha tudatosan kerülne néhány hangközt (kis szekund, kis és nagy szeptim) a mű melodikus és akkordikus felépítésében. Darabja mindenesetre ahhoz a kisebb csoporthoz tartozott a Hangszemlén, melyet szívesen hallgatnék újra, s nem csak az önellenőrzés kedvéért. Akárcsak KONDOR ÁDÁM Tayil című munkáját. A három hangverseny közönsége műismertetők nélkül szembesült a 2002. év termésével (akad, aki ezt a hiányt tapintatlanságnak tartja), rákényszerülve arra, hogy a művekről önállóan alakítson ki magában képet. Nem biztos, hogy ez baj, főleg ha a szerzőt nem zavarja, hogy a hallgatóság "butaságot" gondol (feltételez, asszociál, sejt, képzel) művéről. Kondor darabjának első hangjaitól kezdve egy hölderlini Délosz-vízió bontakozott ki lelki szemeim előtt, s bár úgy éreztem, illendő lenne ettől mihamarabb megszabadulni, a darab - töréseinek, felíveléseinek és érzelmi hullámveréseinek ellenére - utolsó hangjáig fenntartotta ezt az érzésemet. Még akkor sem szabadultam meg Hölderlintől, amikor a komponistától a darabban elhangzó két olasz nyelvű szöveg szerzője felől érdeklődtem, s nem bántam, nem is zavart, hogy a művel történő ismerkedésem közben nem tudtam, hogy egy Michelangelo-versből hallok részleteket. Úgy gondolom, Kondor darabját mihamarabb újra elő kell venni.
Valószínű, hogy Kondor művét félreértettem, RÓZSA PÁL Kettősversenye előtt viszont értetlenül állok. Vajon mi késztet egy szerzőt arra, hogy művének értelmezési kontextusát - mely jelen esetben a barokk concerto - ennyire pontosan előre meghatározza, mondhatnám: előírja, miközben a referenciáról hallhatóan (megengedem: számomra) sem esszenciális, sem eredeti, sem újszerű és izgalmas mondandója nincs. Ami van: jelzésszerűen beállított continuo-csoport (hárfával és csembalóval, utóbbit az elektronikus zongora regiszterváltó gombjának megnyomásával lehetett üzembe helyezni), vonós tuttisták és két szólóhangszer (Ittzés Gergely - fuvola, Horn András - klarinét), tekervényes cadenzákkal. Lehet, hogy nem lennék ilyen szigorú, ha tudnék a darabírás motívumairól, céljáról és funkciójáról. Mindenesetre érdekes, hogy Kondornál az előzetes információk hiánya nyomán óriási kérdőjelek, Rózsa Kettősversenye után óriási felkiáltójelek keletkeztek bennem.
PERTIS JENŐ vonóstrióra komponált Szerenádja esetében is érezhető volt a hagyományhoz való visszatérés szándéka. Sajnos csak érzésről beszélhetek. Úgy gondolom, Pertis műve sínylette meg leginkább az apszis szeszélyét. A három szólam gazdag polifóniájáról, a dinamikai árnyalatok bőségéről, a frázisok míves megrajzolásáról csak sejtéseim lehetnek, s csak azzal vigasztalódom, hogy a szentélyben áldozattá váló Szerenád értékes (számunkra veszteséget, az isteneknek elégedettséget okozó) felajánlás volt.
A sorozatot három (kis)zenekari kompozíció zárta. Két bőbeszédű fiatal és egy szűkszavú mester műve. Ebben az esetben sem a bőbeszédűséget, sem a szűkszavúságot nem értékminősítő jelzőként használom, inkább az életkori sajátosságok megjelölésére. JENEY ZOLTÁN Chorale és utójátékának hallgatása közben ismét a hivatalos stílusmeghatározó címkék elégtelen, pontatlan és félrevezető jelentésével kellett szembesülnöm. Mert ugyan mit mondanak az ilyen fogalmak: minimalista, aszketikus, konstruktív, miközben az élmény egyértelműen érzéki, s a hallgatás során szerzett benyomásokhoz rendre a fájdalom, időtlenség, szépség, nosztalgia fogalmai kapcsolódnak. Vajon nem túlzott szemérmesség a struktúra mérnöki precizitásáról beszélni, amikor a darab befejezhetetlensége nyomán a mű abbahagyása miatt támad űr a hallgatóban? Talán a korál az oka, de Jeney darabjával még az istenek is megbékültek.
VARGA JUDIT Klarinétversenyének első tétele (szóló: Klenyán Csaba) maradandó emléket hagyott bennem. Általában nem szívesen beszélek zeneszerzők női vagy férfi mivoltáról, kivételt csak olyankor teszek, ha ez valami különleges minőséget és szemléletet takar. Varga Judit szeme és füle olyan dolgokra nyitott, melyekre, azt hiszem, férfiak kevésbé érzékenyek. A kis dolgokkal való babrálás, a hétköznapiban csodát látó fantázia, a profán átszellemítése olyan alkotói jellegzetességek, melyekkel zenészek között még nem, képzőművészek körében viszont annál gyakrabban találkoztam. S ami számomra megragadó volt, arról tudom, hogy a legnagyobb veszély, melynek Varga Judit a jövőben ki van téve. Ha valami könynyen manírrá, érzelgősséggé és végső esetben giccsé válik, az éppen ebből a fajta kontrollálatlannak ható, gyermeki romlatlanságot sejtető alapállásból fakadhat. SZAKÁCS AJTONY CSABA nem egy játszótér csendes egyhangúságát, de nem is egy homokozó várostromát idézte meg Playground 2 című kompozíciójával. A téren élethalálharc folyik, erőteljes, izmos forték népesítik be e férfivilágot.
Nehéz megmondani, milyen a 2002-es évjárat. Bizonyos, hogy a Hangszemle válogatása sem minőség, sem mennyiség tekintetében nem lehetett reprezentatív. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azzal zárom beszámolómat, hogy 2002 átlagos év volt. (2003. május 31.- június 1.- Műcsarnok. Rendező: Intermoduláció Kamaraegyüttes, Magyar Zeneszerzők Egyesülete)

Május 30-án ősbemutatónak adott otthont Budapest legújabb találkozóhelye, a holland kultúra bemutatását célul kitűző Spinoza-ház. A magánkezdeményezésre létrejött intézmény (igazgatója és megálmodója Sándor Anna) a hetedik kerület szívében, a Dob utca 15-ben talált otthonra. Hogy miért éppen a portugál zsidó menekültből holland polgárrá váló Spinoza lett a ház névadója, az az ünnepélyes megnyitón beszédet mondó holland nagykövetnek is kisebb fejtörést okozott, de rámutatott, hogy Spinoza alakja jól jelképezi a holland társadalomnak azt a tulajdonságát - ezt akár holland modellnek is nevezhetjük -, amely ezt a társadalmat sokszínűvé és erőssé tette. Ez a tulajdonság pedig a befogadás és integrálás képessége.
"Nem arra születtem, hogy megsavanyodjam az unalmas Hollandiában." - E mondatot HENK NIELAND operájának címszereplőjétől, Mata Haritól hallottam. Mi is illene jobban egy holland kulturális központ megnyitójához, mint éppen ez a mondat? E költőietlen kérdés mögött semmilyen iróniát ne sejtsen az olvasó. Ahogy abban sincs semmi célzatosság, hogy a holland zeneszerző egy kémtörténet szomorú végét tárja egy olyan ország közönsége elé, ahol a kémtörténeteknek különösen nagy keletjük van. Henk Nieland Mata Hari című operája (librettó: Anna Silberberg, magyar szöveg: Bradányi Iván) nem remekmű. Ne kerteljünk: nem jó opera. Ha elkezdeném ezt részletesen is kifejteni, azonnal szembesülnék az első problémával, azzal, hogy a Mata Hari opera-e egyáltalán. Ne nevezzem-e inkább Singspielnek vagy opéra comique-nak, esetleg melodrammának? Vagy egyszerűen zenés játéknak? Nem elsősorban a prózai dialógusok okán, inkább a zenei stílusok és műfajok - zenei rétegek - szándékos keverése miatt. A darab nyelvezete leginkább Stravinsky Katonájának beszédmódjára hasonlít, de míg ott előbb halljuk Stravinskyt, csak utóbb a tangót, keringőt, korált vagy indulót, Nielandnál előtérben áll a musical, a chanson és a couplet vagy egy Kurt Weill i song, és e kavalkádból nem hallatszik ki Nieland hangja.
Nem szerencsés (ne kerteljünk: szerencsétlen) maga a librettó is. Ritkán kerekedik valóságos dráma, hiteles színpadi szituáció egy efféle történelmi alapra, de valójában csak valószínűségre épülő történetből. A szerzők elképzelik, milyen lehetett a kémkedéssel vádolt Mata Hari kihallgatása, képzeletükben azonnal megjelenik a szűk rendőrségi szoba, középen az asztal, egyik oldalán a fafejű rendőr (személyiségének mélyebb rétegeit a fantázia szárnyán magasba ívelő cselekmény lesz hivatva megmutatni), másik oldalán az izgató, buja, titokzatos nő (akit persze ártatlanként kell feltüntetni), és kettőjük viszonya maga a drámai konfliktus, a percről percre fordulatokban bővelkedő interakció. Az ilyen kihallgatós szituációkról azután mindig kiderül, hogy nem eléggé drámaiak. Amikor a jelenet elkezdene vérrel telítődni, jön a történelmi hűség diktálta kiszámíthatóság, s amikor az írói képzelet lép működésbe (a nő bizonyára megpróbálta elcsábítani a vallatótisztet), az egész kínossá válik.
A Spinoza-ház megnyitója kivételes alkalom, de nem ez az oka annak, hogy Nieland darabjának gyengeségei sem az előadás alatt, sem utólag nem zavartak. Adott ugyanis egy lehetetlenül kicsi színpad, hozzá egészen pici és intim nézőtérrel. Erre a színpadra kell fölhelyezni a zenekart, a díszletet és a szereplőket. Érzékeltetésül elmondom, hogy a kíséretet szolgáltató miniegyüttes (hegedű, bőgő, klarinét, rövid zongora, harsona) elfoglalta a színpad felét, az ominózus asztal pedig a másikat. Ezekkel az adottságokkal a komponálás időszakában Nieland is tisztában volt, és feladatát úgy oldotta meg, hogy az ilyen adottságokkal megküzdeni hivatott rendezést és színészi játékot végül is igen jó munícióval látta el. Olyan darab született, mely megteremtette a kreatív játék kereteit. A rendező (Silló Sándor) szellemesen mozgatta szereplőit a vakablaktól a karzatig (mert még karzat is van!), fénytechnikával tette látványossá a darab nyitányát (black light), Földi Andrea tervező pedig remek jelmezekbe öltözette az énekeseket. Nagyszerű munkát végzett a zenekar (zenei vezető és karmester: Dinyés Dániel), és jó színészi alakításokat is láthattunk. Különösen Kolonits Klára - maláj egzotikumból vörös démont formáló - Mata Harija és Herczenik Anna (Szolgálólány és Isadora Duncan) szerepformálása volt élvezetes. Jól érvényesült a kicsiben nagy elve: Silló ügyesen építette be az előadásba a klaszszikus nagyoperák kellékeit, így még balettet is láthattunk (valódit és paródiát egyaránt).
Reprezentatív eseményre mi mást rendeljünk szerzőnktől, mint operát. A szerző pedig a lehetőségek ellenére mindent megtett, amit egy operával meg lehet tenni. Nieland dicséretére szóljon, hogy mindezt a direkt paródia elkerülésével - ami persze a jelen esetben a könnyebb megoldás lett volna - érte el.
Magam már az előadás alatt a ház jövőjéről kezdtem el gondolkodni. Elképzeltem, amint erre a különleges tulajdonságokkal megáldott (megvert?) helyszínre fiatal zeneszerzők műveket álmodnak, s a Spinoza-ház lehetőséget ad bemutatásukra. Ha mindez így lesz, akkor a Spinoza-házat megnyitó Mata Hari tökéletesen töltötte be hivatását: megmutatta a ház inspiráló erejét. S amennyiben valóban művek készülnek erre a színpadra, biztos vagyok benne, hogy a ház e műveknek is befogadója lesz.