Amásodik hangveresnyen, április 16-án az Olasz Intézetben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara mutatott be Tihanyi László vezényletével, tisztes-színvonalas előadásban három új és egy régi, de nálunk valamiért nemigen ismert darabot. Az újak közül TIHANYI LÁSZLÓ saját szerzeménye, a Húsz éjszakai meditáció tűnt a legérettebbnek. Tihanyi fantasztikus színeket kever ki a zenekarból. Nem a hagyományos értelemben "színes" ez a muzsika: nincs benne csengő-bongó karácsonyi harangocska, nincs semmi rózsaszín, hupilila vagy vadnarancs. Alapjában véve "hidegebb", kékebb, ezüstösebb, szürkébb, fémesebb. De rengeteg különleges árnyalatot vonultat fel. Bocsánat a kulináris hasonlatért, tudom, egyesek szerint nem illik a komoly művészethez: engem leginkább a japán konyha ízeire emlékeztet. A japán szusinak minden alkatrésze "tiszta", s óriási kontrasztot alkot benne a gyömbér meg a méregerős tengeri torma. Ugyanakkor nincs bódító édesség, se vegeta-íz. Az egész együtt hallatlanul friss és egészséges.
A szingapúri születésű JOYCE BEE TUAN KOH nagyzenekari opusza Tihanyié után terjengősnek, agyonfűszerezettnek hatott. Pedig alapjában véve nem fantáziátlan a Tai elnevezésre hallgató darab. A szerző kissé túl bőkezűen bánik az ütőkkel, de vitathatatlanul ért a zenekari hangzáshoz. Ami viszont kétségbe ejt, az az ismertető. Ezek szerint a kompozíció "az emberi lélek differenciált belső rajza" volna. Mire valók az efféle humbugok, fel nem foghatom. Valóban közelebb vinne bárkit is ez a mondat a mű megértéshez? Ha igen, tisztelettel kérem, jelentkezzen az illető a szerkesztőség címén, szívesen megismerkednék vele... Még egy korsó baráti barna sört is felajánlok.
LUCIEN POSMAN belga komponista Első szimfóniájáról, bevallom, nem sokat tudok érdemben mondani. Tipikus nesze-semmi-fogd-meg-jól mű ez, nem kellemetlen, picit posztmodern, tonális, s van benne egy közepesen mulatságos füttyszólam is, amit ezen az estén maga a szerző prezentált. A hallottak alapján nem fogok erőfeszítéseket tenni azért, hogy a 2. szimfóniát is meghallgassam.
Szünet után a zenekar SZERGEJ PROKOFJEV Szkíták szvitjét játszotta el. A darabnak nálunk egyfajta mítosza alakult ki az idők során. Kevesen hallhatták (élő koncerten magam például még soha, csak lemezről). Ugyanakkor rajta ragadt az epiteton ornans: ez volna Prokofjev Sacre-ja. Nos: nem. Az igaz, hogy Prokofjev ismerte a Sacre zenéjét, amikor a Szkíta-muzsikát alkotta, s ez olykor hallatszik is a művön. Mégis: inkább a Tűzmadárral, s ezen keresztül Rimszkij-Korszakov egyes kései műveivel való szellemi rokonság tűnik fel elsősorban. A Szkíták messze nem annyira eredeti, mint a Sacre - és messze nem anynyira eredeti, mint Prokofjev alig néhány esztendővel későbbi Klasszikus szimfóniája. Ügyes, tetszetős, de nem jelentős alkotás. Ennek ellenére érdemes időről időre műsorra tűzni, szembesülni vele. Ha másért nem, hát azért, hogy annál nagyobbnak tűnjék a Sacre - vagy a Klasszikus szimfónia.

A ciklus harmadik hangversenyéről, a kürtös estről (április 23.) nincs sok mondanivalóm. Csak egyetlen művet jelölt bemutatónak a műsorfüzet - az összes többi sok éves, alkalmasint évtizedes kompozíció. Nem állítom ugyanakkor, hogy haszontalan volna a visszatekintés: kétségkívül érdekes egymás után hallgatni az utóbbi idők kürtre írott, vagy kürtöt is foglalkoztató kamaradarabjait, HOLLÓS MÁTÉ Ciklusától DURKÓ igényes Symbolsán, KOCSÁR Echo-sorozatának tételein át DUBROVAY Szólójáig, vagy TIHANYI Double-jáig. Amit hiányoltam a felsorolásból, az Ligeti Kürttriója. Ha egy alapjában véve visszatekintő koncertnek a kürt az apropója, akkor ilyen remekművet nem illik kihagyni (hadd ne nevezzem meg azt az alkotást, amit szívesen felcseréltem volna vele). Ami a premiert illeti, TÓTH PÉTER Lamentatione című zenéje rendes, egyszerű, visszatéréses-háromrészes szerkezetű, dallamos és kellemes tonális-posztmodern kompozíció, kürt mellett zongorára és két vonósra. Van benne egy pici klezmer-íz - ami manapság, úgy látszik, divat.

Klezmer - ez lehetne a mottója BETTY OLIVERO Gólem, illetve Hat jiddis tánc címmel április 30-án bemutatott, klarinétfajtákra és vonósnégyesre komponált opuszának is. Az izraeli komponista hölgy eredetileg egy régi (a maga idejében híres) némafilmhez készítette utólag a zenei anyagot, amelyből most egyfajta szvitet hallhatott a közönség. Kétségkívül tehetségre vall ez a zene. Már a kezdete megragadó: a klarinét d-eol melódiájához mint valami árnyék, szegődnek a vonósok: előbb csak egy hangot ragadnak ki és tartanak tovább, aztán hosszabb motívumokat kísér az "árny". A modalitás is érdekesen változik: keleties bő-szekundok fűszerezik az eolt, aztán egyre több a kromatikus hang, miközben a tonalitás azért szilárd marad. Időnként bámulatosan friss, erőteljes, népies részletek teszik változatossá a zenei anyagot, akad kifejezetten románosnak-Bartókosnak ható táncmuzsika-részlet. Kiváló hangszerismeretre vall a klarinétfajták és a vonóshangzás szembeállítása. Érezhető, hogy a szerző tanára, Luciano Berio művei mellett alaposan tanulmányozta a kelet-európai hangszeres folklórt. Meglepő módon épp a hat jiddis tánc tűnt ezúttal kevésbé vitamindúsnak: jóval izgalmasabb tánczene-részletek hangzottak el a megelőző, majd' félórás darabban. Kiss Gy. Lászlót és az Auer Vonósnégyes tagjait illeti elismerés a hatásos előadásért.
Ugyancsak Auerék játszották el Budapesten először VIDOVSZKY LÁSZLÓ Zwölf Streichquartette című ciklusát. A 12 darabot a vállalkozás komolysága, igényessége alapján talán Ligeti etűdsorozatához lehetne hasonlítani. Mindegyik egy-egy zenei alapelemből, mozgásformából, ötletből, játékmódból indul ki. Az elsőben rövid hangok állnak szemben hosszúakkal: a kezdeti, staccato jellegű, kiszámíthatatlan időközönként megszólaló hangzatok mögött egyszer csak feltűnnek a tartott hangok, hangzatok - a tétel végül váratlanul táncos ütemekkel zárul. Valahonnét ismerős számunkra ez a tánczene - de tanácstalanul keresgélünk emlékeinkben. A második darab a fáziseltolódásokkal játszik: a szólamok egymástól látszólag függetlenül erősödnek-halkulnak, kerülnek előtérbe és vonulnak vissza. Hasonló technikával a ciklus más tételei is élnek: a csupa pizzicato ötödik tétel e tekintetben mintha a második variációja volna. Különösen érdekes a Kánon (a harmadik darab): olyan gyors, hogy éppenséggel a kánoszerkezetet lehet benne a legkevésbé követni (ahogyan például Berg Lírikus szvitjének harmadik tételében). Az Unisono Ligetire jellemző alapelvet követ: a szólamok kezdeti egyöntetűsége fokozatosan felfeslik, egyes zárlati pillanatokban már egész dúr-akkordokká foszlik szét az egyszólamúság, s a mű végén hosszú orgonapont uralkodik, ehhez rendeződnek hozzá a szólamok (a végső zárlat egy tiszta kvint).
Nincs értelme annak, hogy sorra leírjuk az egyes tételeket. A szavak úgysem tudják megragadni a lényeget. Egy szó, mint száz: szép alkotás a Vidovszkyé. Egy figyelemre méltó életpálya újabb, jelentős állomása.