Végre sor kerül a régóta esedékes interjúra. Este, gyakorlás után érkezik,
és nagyra értékeli a kérdező húslevesét. Élénk, természetes, mulatságos ember:
Nagy Péterrel jól lehet beszélgetni.
- Ebben az évben az Erkel Ferenc Kamarazenekarral előadta Mozart d-moll
zongoraversenyét. Nem tudom, mennyire érzékelte a visszajelzésekből, hogy milyen
különös, friss, beszélő hangon szólalt meg ez a nagyon ismert darab. Ön szerint
mitől volt az előadás enynyire izgalmas?
- A tény, hogy nincs karmester, arra ösztönzött, hogy szépen végiggondoljam,
s teljesen megtanuljam az összes szólamot. Úgy fogtam fel, mint közös gondolkodást.
Nem az vonzott, hogy én dirigálok - szerintem azt lehetett hallani, hogy mindannyian,
közösen egy célért dolgoztunk. Ez nagyon ritka. A kamarazenében, egy duóban,
trióban elképzelhető, versenyműben ritka.
- Arról nyilván nehezebben beszél, hogy Ön mitől játszott így, ahogy játszott.
- A közeg, mindig a közeg az, ami számít. Egyszer csak felcsillan valami
közösen, jól megfogalmazott dolog, és azért próbálunk küzdeni. Persze nem mindig
sikerül tökéletesen, de ha valamilyen kép kialakul, amit közösen meg akarunk
valósítani, akkor már nyert ügyünk van.
- A mai koncertéletben ritka, hogy ilyen bensőségesen, ilyen egyenrangúan
együttműködve lehessen dolgozni?
- Nem tudom, milyen a koncertélet, de az ilyesmi mindig az emberektől függ.
Attól, hogy van e valami közös alapja a beszélgetésnek. Előfordul, hogy nincs.
Mint az életben.
- Mindenkinek más a fontos a zenélésben. Vagy az, hogy jól érezze magát,
vagy hogy a közönség érezze jól magát, vagy hogy kifejezzen valamit, vagy megértsen
valamit. Önnek mi fontos?
- A kép, amit az ember akar. És azt világosan és egyértelműen kell prezentálni.
Azon kell dolgozni, hogy ez valami egyértelmű dolog legyen, mindenki számára
érthető és világos. Ha ezt lehetett hallani ezen a koncerten, akkor jól sikerült.
Amikor zenekarral vagy kisebb társasággal játszik az ember, akkor bizonyos szempontból
egyszerűbb feladat, mert mindig van egy tükör, amit én állítok őeléjük és ők
esetleg énelém. Amikor ezt önmagunkkal kell megtenni, az nehezebb.
Egy kritikus egyszer azt írta rólam, hogy itt van egy ember, aki nem a közönségnek
zongorázik, és nem érez olyat, hogy most meg kell mutatnia valamit a közönségnek.
Ha ez sikerül, a közönség is szerencsésnek érezheti magát, hogy részt vehet
benne. Ezen a koncerten sem gondoltam rá, hogy ez koncert - ültem közöttük,
és játszottam a szólamot.
- Nagyon sokat, talán túlnyomórészt kamarazenél. Ettől másképp áll hozzá
a szólódarabokhoz is?
- Rengeteget lehet abból tanulni, hogy egy másik ember hozzájátszik egy
szólamot valakihez. Probléma viszont, hogy az ember nem csinálhatja mindig azt,
amit akar.
- Milyenek a hatalmi viszonyok a kamarazenélésben?
- Akármilyenek is, azt mindig el lehet mondani a partnereknek, hogy én így
gondolom, így érzem - hogy aztán mi valósul meg, az egy másik kérdés. De ha
már egyáltalán fölmerül, hogy foglalkozunk a kérdéssel, beszélünk róla, ha egyáltalán
eljutunk oda, hogy erre van idő és lehetőség, az már szerencsés dolog. Ez az
emberek természetétől függ - hogy egyáltalán lehet-e velük beszélni. Föl kell
mérni - néha van értelme, néha nincs.
- A szóló- vagy a kamarazenéhez vonzódik inkább?
- Maradjunk abban, hogy a mű a fontos. A darabok működésének felfedezése,
a velük való foglalkozás vonz. A kamarazenélésnél az általam érvényesnek vélt
szabályokat esetleg meg kell változtatni a partnerek kedvéért, és új működési
mechanizmus-változatokat kell kipróbálni. Hogy ezt némileg megvilágítsam: ha
egy kamarapartner számára más zenei elem hangsúlyozása fontos, egy bizonyos
zenei elem formálása vagy logikai elrendezése más, mint az enyém, akkor ez esetlegesen
az egész darab mechanizmusának újragondolását követelheti.
- Nem szeretne több szólófellépést?
- Külföldön elég sokat szólózom. Valószínűleg az én hibám, hogy itthon kevesebbet.
Ha valamelyik külföldi műsoromat el szeretném játszani, nyilván eljátszhatnám.
Gondolkozom ezen, talán megteszem.
- A zongoristák különféleképp viszonyulnak a hangszerekhez. Schiff András
viszi magával a két zongoráját. Richter azt írja, rájött: nem szereti, ha adott
helyen neki kell kiválasztania a zongorát, mert utána kételkedik a döntésében.
Azt mondja, azon tessék játszani, ami éppen ott van, és kész. (Egy darabig ő
is két Yamahával, meg a melléjük adott hangolóval turnézott.)
- Amit az ember gondol, azt fogja csinálni a hangszer. Beszélni kell hozzá,
és vissza fog beszélni.
- Ismét Richtert idézve: azt mondta magáról, hogy alapvetően lusta, paszszív
természetű volt, csak akkor tanulta meg a darabokat, amikor már nagyon közeledett
a fellépés. Nem gyakorolt sokat. (Mások nem egészen így emlékeznek rá...) Önnek
van valami meghatározott rendje, napi penzuma?
- Szerencsés eset, amikor azt mondja az ember, hogy augusztus 6-án játszom
ezt és ezt a Schubert-szonátát, és akkor most már egy kicsit el tudom kezdeni
nézegetni. Nagyon jó, ha sok idő jut rá. Visszatérve erre a Mozart-hangversenyre,
ezt annyira sikerült megtanulnom, hogy a fotelban ülve fejből le tudtam írni
az oboa vagy a fuvola szólamát. Azt hiszem, valahol itt kezdődik a darab tudása.
Ha le tudom írni, az kicsit olyan, mintha a hangjegyek gömbölyítésével átélném
a zeneszerzés folyamatát. Egyszer egy átiratot kellett lemezre vennem. Nem voltam
megelégedve vele, próbáltam átírni; nem tudom, jobb lett-e, de a tény, hogy
foglalkoztam vele, ideraktam, odaraktam, megfordítottam, kicseréltem a szólamokat
- ez lényeges volt. Nekem ez az ideális tanulás. Minél több eszközzel, módszerrel
közelítünk a darabhoz, annál jobb.
- Kiket játszik legszívesebben, kiket érez magához legközelebb?
- Schubertet, Mozartot nagyon szeretem. Tervezem, hogy vásárolok egy fortepianót.
Készítettem egy CD felvételt, amelyen fortepianón játszom. Borzasztó tanulságos
volt, úgy éreztem, maga a hangszer tanít: az artikuláció, a frazeálás, a szólamok
aránya, egy dallamban lévő hangok természetes "árnyékolása", intenzitásának
változása magától értetődővé és egyértelművé válik. Természetes módon oldódnak
meg olyan problémák, amelyek megoldása a modern hangszereken nehéz. A struktúra
dinamikai arányai természetesen válnak drámaivá. Amit a mai "kiegyenlített"
hangszereken kerestem, a fortepianón magától, a hangszer természetéből fakadóan
történik meg. Elsősorban otthoni tanuláshoz szeretném majd használni, de még
az sem kizárt, hogy "ha jól haladok", akkor közönség előtt is játszanék rajta.
- Lehet, hogy gyakran rágjuk ugyanazt a csontot, de valóban különös a kortárs
zenével való nehéz kapcsolat, muzsikusé és közönségé egyaránt. Önnek van igazi
kapcsolata a kortárs művekkel?
- Van. Egy szegedi szólóestemen játszottam azt a darabot, amelyet Vidovszky
nekem írt. Lehet ennél jobb kapcsolat? Felhívtam, kedves Laci, írjál nekem darabot,
írt, én meg eljátszottam. De játszottam Ligetit, Eötvös Pétert is. Egyébként
nem tudom, nem értek hozzá, hogy ennek hogyan kellene lennie. Számomra nem külön
kategória a kortárs zene, ennek az osztályozásnak nem látom értelmét. Megnézem
a darabot, ha megtetszik, eljátszom. Nem kell ehhez sehogysem viszonyulni, ugyanúgy
kell játszani vagy nem játszani, mint Beethovent vagy bárkit. De hogy én reggel
arra ébrednék, hogy nekem 20. századit vagy 21. századit kellene játszanom...
Mindig a darabból kell kiindulni, szerintem teljesen mindegy, mikor írták.
Akadnak olyan művek, melyekről el sem tudtam képzelni, hogy valaha eljátszanám.
Felkértek, játsszam el Bellini A puritánok című operájának Liszt-féle átiratát
- végül is nagyon jól sikerült. Ez a darab nem tatozott az érdeklődési körömbe,
de a tanulás előrehaladtával kifejezetten élveztem, hogy "no, ebből most mi
lesz?".
- Sosem tervez?
- Kialakulnak a dolgok. Megkérdezik, volna-e kedvem valamit eljátszani,
felmerülnek különféle szerzők, különféle művek. Terveim ezekből a szálakból
fonódnak össze - úgy értem, hogy egy felkérés megindítja a fantáziámat, vagy
egy találkozás egy művel kíváncsivá tesz a szerző más darabjaira. Mostanáig
eléggé lefoglaltak állandó kamarapartnereim, de lehet, hogy a jövőben több időm
és energiám lesz saját terveimen dolgozni.
- Richter (a vezérfonal...) soha nem unta meg a zenehallgatást - koncertekre
járt, lemezeket hallgatott, sokszor zenészkollégáival együtt. Ez valódi, folyamatos
táplálkozás volt. Ön is igényli ezt?
- Szívesebben hallgatok vonósnégyest vagy operát, mint zongorafelvételeket.
Különösen nehéznek találom azoknak a daraboknak a meghallgatását, amelyeket
épp tanulok. Félek, hogy befolyásolnák kialakuló koncepciómat, de ha már meggyőztem
magam, akkor meghallgatom nagy előadók interpretációját.
- Rendszeresen hallgat zenét?
- Igen, föl-föltámad a kedvem, és akkor elmélyedek egy-egy előadó művészetében,
mint például az utóbbi időben a Végh Kvartettében.
- Hangversenyre jár?
- Ritkán. Csak ha valami külön okom van rá, de nemigen van. Ez az ok egyébként
lehet egy mű, amit még nem hallottam koncertteremben, vagy egy előadó, akinek
a zenélésére kíváncsi vagyok. Az az igazság, hogy nekem személy szerint néha
jobban esik a kottát kinyitni.
- Milyen más művészetek vonzzák?
- Tibeti utazást tervezek a közeljövőben. Ez azért jutott eszembe válaszképpen,
mert valahogy úgy érzem, hogy amit ott átélek majd, az mind művészet.
- Mi inspirálja még?
- A kézimunka, a kézművesség, minden, amit kézzel lehet létrehozni. Szeretem
nézni, és borzasztóan örülök, ha nekem is sikerül valami. Leesett a táskám csatja,
a táskás csak hümmögött, hogy majd így, meg úgy. Hát megszereztem a megfelelő
alkatrészt, és akkor a fogóval, meg a gázlánggal megjavítottam... és gyönyörű.
A közelmúltban javították a hangszereimet. Egyrészt megtanultam, hogyan is működik
pontosan egy zongora, magam is kipróbáltam bizonyos hangszerjavítói fogásokat,
és megszereztem a szakkönyveket. Gyönyörködtetett, amikor a hangolómmal együtt
dolgozhattam. A kétkezi munkához való vonzódásomat valószínűleg apámtól örököltem,
aki rendkívül ügyes kezű volt.
- Ez javítás vagy létrehozás?
- Létrehozás. Mert a zongorázásban is érzem, hogy kézi munka...
- Külföldön hova megy leginkább?
- Múzeumba. Általában egy-két dologért megyek be, nem az egészet megnézni.
Mondjuk megnézem a Turnereket. A feleségemmel szoktuk játszani, hogy "nézz végig
ebben a teremben, és válassz ki egyet". Megnézzük, ki mit választ. De nemcsak
a műtárgyakat, hanem a használati tárgyakat is szeretem. Nápolyban az archeológiai
múzeumban a Pompejiből megmaradt üvegedényeket...
- Gyűjtögeti is maga köré a tárgyakat?
- Nem, de nagyon tudok ragaszkodni bizonyos tárgyakhoz, és borzasztóan szenvedek,
ha valami elvész vagy tönkremegy.
- Mátészalkáról jött. Oda valósi Hauser Adrienne és Csoba Tünde is.
- Egyszerű: Dávid Margit tanárnő...
- No, így tényleg egyszerű. Eléggé korán, nyolcévesen elkerült onnan, Budapestre,
mint különleges tehetség. Nem lehetett könnyű. Talált valami támaszt?
- Nem, abszolút nem. Gyerekfejjel még nagyszerű tanáraim is kínzómestereknek
tűntek.
- Elveszett gyerek volt?
- Hogyne. Most is az vagyok. Nagyon vad, sötét, rettenetes dolgok történtek.
De nem arról volt szó, hogy én mit akarok - a szüleim beleegyeztek, hogy idehozzanak,
én pedig csináltam, valami őrületes kötelességtudattal. A szovjetunióbeli roppant
kedvező tapasztalatok alapján a tehetségeket addig kellett gyötörni, amíg mindent
tudnak, és egyáltalán, az ilyen gyereket be kell rakni egy neveldébe... Borzalmasan
éreztem magam, és csináltam, mert ezt kellett csinálni. Ez a kötelességtudat
családi vonás, látom a nővéremen meg a saját kisfiamon. Már kora gyerekkoromban
ráneveltek a kötelességtudásra. Kitörölhetetlen emlék nekem az otthoni orosz
bimbam-óra, melyet a gyakorlás kezdetekor szüleim gondosan letakartak, a bimbamozást
kikapcsolták, hogy ne tudjam figyelni, mikor lesz már vége. A budapesti Zeneakadémia
legelhivatottabb szándékai ellenére sem volt alkalmas intézmény szüleiktől távol
élő kisgyerekek nevelésére. Nekem meg volt mondva, hogy mit kell csinálni: gyakorlás,
zongoraóra stb. Egy másik emlékem, hogy szomorúan bandukolok a sámlimmal (ami
azért kellett, mert még nem ért le a lábam a zongoraszékről) a Zeneakadémia
harmadik emeletén, és Kincses Veronika kedvesen magához ölel, hogy megvigasztaljon.
Másik "barátnénim" volt Sziklay Erika, aki mai napig meséli, hogy szép Bach-játékot
hallván benyitott egy terembe, ahol nem látszott senki - ez voltam én. Olyan
kicsi voltam, hogy eltakart a kottatartó. Mégis, a sok gyötrelem és fájdalom
ellenére is egy jól sikerült koncert után különösen hálás vagyok a sorsnak,
hogy ilyen magas színvonalú zenei képzésben részesülhettem fiatalkoromban.
- Van a tanításnak/tanulásnak valami otpimális módja? Hogy a tehetség is
megmaradjon, de a gyerek se vesszen el?
- Ausztráliában, ahol felnőtteket tanítottam, megkerestek, hogy foglalkozzam
gyerekekkel is. Tényleg volt közöttük néhány tehetséges, elkezdtem tanítani
őket, és napi gyakorlást kértem tőlük. Két hét múlva óriási botrány kerekedett,
jöttek a szülők, hogy ők több órás napi gyakorlásra márpedig nem kényszerítik
a gyerekeiket. Nyilván egy tehetséges gyereknél a tanár felelőssége és érzékenysége
kell, hogy meghatározza a munka mennyiségét és a módszereket.
- Két gyereke van, már mindegyik zenél. Tudatosan odafigyel rájuk, foglalkozik
velük?
- A feleségem foglalkozik velük. Én annyira örülök, ha bármit jól csinálnak,
csodálkozom, ha egy jó hangot meg tudnak húzni, boldog vagyok tőle.
- Apropó, ismét Richter - szerinte vagy előadóművész az ember, vagy tanít,
a művésznek fölösleges tanításra fecsérelni az időt. Neki persze nagy szerencséje
volt Neuhausszal.
- Nyilvánvaló, hogy a tanításban a legfontosabb a tanár és növendék közötti
törékeny viszony, amely intézményi keretek között néha nehezen jön létre.
- Semmi olyan tartalma nincs a zenetanulásnak, amit intézményben a legkedvezőbb
csinálni?
- Problematikus, mert vizsgázni kell, produkálni kell, és ez sokkal több
időt igényelne. Én fejlesztőbb hatásúnak tartom, ha együtt gondolkodunk: én
így látom, neked mi jut eszedbe? Akkor rádöbben a növendék, hogy neki is gondolnia
kell valamit. Tehát az én feladatom, hogy homokot szórjak a rendszerbe - lelassítom,
megállítom a jól begyakorolt mechanizmust, és ez már félsiker. Elkezd máshonnan
fújni a szél, és azon máris érdemes elgondolkodni.
Van egy francia növendékem. A franciák nagyon gyorsan beszélnek; ő ugyanígy
zongorázott: rohant. Bizonyos jelenségeket az ember a személyiségéből adódóan
automatikusan félresöpör, ő például az időt söpörte félre. Át kellett vele gondolni,
hogy az idő nem csak egyféle lehet, ugyanaz az idő egészen másképp telhet, haladhat.
Régebben többször éreztem csalódottságot a tanítás miatt. Úgy éreztem, nem haladunk,
nem sikerül a kívánt irányba fejlődni. Aztán rájöttem, semmi értelme ezzel foglalkozni.
Én mondogatom a dolgomat, és vagy leesik a tantusz, vagy nem. De nem tagadom,
igyekszem magamat egyre inkább érthetőbbé tenni, gondolkozom, hogyan mondhatom
el újabb és megint újabb módon, amit gondolok.
- Megmaradt a természetes, friss, közvetlen hangja, viselkedése. Más, mint
a korosztálya.
- Mondták már. Szeretek játszani, sok mindenre kapható vagyok, van bennem
fordulékonyság.
- Ez a másság kívülállást is jelent a "magyar zenei életben"?
- Annyira vagyok kívül, amennyire belül. De nem is tudom, mi az a zenei
élet. Néha játszom valamit, néha bemegyek és tanítok a Zeneakadémián, és jóban
vagyok néhány zenésszel, de nem foglalkoztat a zenei élet mibenléte.
- Milyen fontos zenei hatások érték művész, tanár, komponista, bárki részéről?
- Egyszer elmentem Murray Perahiához. Azt mondta, van még fél órája, aztán
vagy négy-öt órát beszélgettünk.
- És aki hosszú ideig hatott Önre, esetleg befolyásolta a stílusát, gondolkodását,
hozzáállását?
- Rados Ferenc. De ami a műveket, korszakokat, felvételről hallott előadókat
illeti, sok minden tetszett, akár el is bűvölt, de másnapra, vagy egy hét múlva
már elfelejtettem. Nem tudok három-négy nevet felsorolni, akikhez minden áron,
minden szempontból, mindig kötődöm.
- Mi a viszonya az énekléshez, az énekhanghoz?
- Bloomingtonban opera-korrepetitorként dolgoztam Nicola Rossi-Lemeni mellett.
Jeleneteket tanultak be, Rossi-Lemeni pedig néha felrohant a színpadra és azt
mondta az énekeseknek: "Ne énekeljenek itt nekem! Azt mondják, amiről szó
van!" A szöveg a fontos. És nemcsak a vokális zenében, minden zenében a
szövegről van szó. A múltkori koncert után azt mondta valaki, hogy úgy zongorázom,
mintha beszélnék. Az éneklésben sem a hangra figyelek, hanem a beszédre. A magánhangzók
és mássalhangzók viszonyára. Sőt, nem az éneklésre, hanem a retorikára, az borzasztóan
érdekel. Amikor Dietrich Fischer-Dieskau beszélt vagy felolvasott, rájöttem,
pontosan úgy énekel, ahogy beszél. A saját anyanyelvünkön eleve tudjuk a szavak
"design"-ját, mert anyánk megtanított rá, tudjuk, hol van súly és hol nincs.
A zenében nem tudjuk, csak próbálkozunk. Ott is úgy kellene tudnunk, mint a
beszédben. "Beszédszerű zene" - nem én találtam ki. A hang csak hordozó, az
énekben és a zongorán egyaránt. Ott is az a probléma, hogy többnyire csak a
megfelelő billentyűt találjuk el, nem a megfelelő hangot. De hogy milyen alakja
lesz a hangnak, mitől lesz kicsi vagy nagy? A szövegszerűségétől. Csak a szövegből
tudhatod meg, milyenek legyenek az arányok, mi legyen könnyű, mi súlyos.
Érdekesek ezek a zenei őselemek. Harnoncourt szerint a zene nem is egyszerűen
a táncokra, hanem az emberi járásra, a lépésre vezethető vissza...
- Azt mondta, nem tervez. Akkor azt kérdem, mit szeretne, mire vágyik?
- Ami a zenét illeti, semmire. Nincs más kívánságom, csak annyi, hogy ha
vannak olyan darabok, amiket szeretek, legyen időm és lehetőségem, hogy elmerüljek
bennük, és eljussak arra a pontra, amikor hiszek abban, amit csinálok. Akkor
van értelme, hogy el is játsszam őket. Ennél többet nem tudok elképzelni. Hogy
mindezt mikor, hol, kivel, ez kialakul. Darabokkal szeretnék foglalkozni és
azokat először magamban tisztázni. Addig birkózni a művel, amíg olyan lesz,
hogy aki meghallja, megért valamit.
- Önt ritkán látjuk és keveset halljuk. Maradt még valami, amiről szívesen
beszélne, de nem kérdeztem meg?
- Nem.
Maradt. Kikapcsoltam a magnót, és még sokáig beszélgettünk. Arról, hogyan
lehet/kell/érdemes Bachot játszani, meg sok egyébről. Aztán még egyszer megdicsérte
a húslevest és elment. Nagy Péterrel nagyon jól lehet beszélgetni.
|