Fekete Gyula, a "sétáló szerző"

"Mivel a darab témája kortalan, és »időtlenségében« ilyen nagy intervallumot fog át, lehetőségem nyílt arra, hogy ki-be sétáljak a különböző zenei korok nyelvezetében, egymás mellé rendeljek stílusokat és zeneszerzői technikákat." - Így vall A megmentett város című operájának műsorfüzetében a zeneszerző, Fekete Gyula. A "sétáló szerző" - mondhatnók, cseppet sem gunyorosan. Fekete személyiségének lényeges jellemzője a sétálás, a szemlélődés. Alapvető művészi hozzáállás ez: a világ tapasztalatainak kényelmes befogadása, afféle mellfeszítés a légárammal szemben: járjon át. Fekete Gyula a posztmodern stiláris talajáról indul, az ő bőrét tehát a múlt és jelen megannyi zeneköltői légárama járhatja át. Hogy is folytatja a közönségnek adott útravalóját? "Szándékom az volt, hogy izgalmas utalásokkal teli, vibráló zenei szövetet hozzak létre, amelyben az esetleg már valahonnan ismerősnek tűnő hangütések is új megvilágításba helyeződnek."
Valahonnan ismerősnek tűnő hangütések - nemcsak stiláris játékot jelent ez, ha operáról beszélünk. Az opera éltető eleme a hagyomány, anélkül talajtalan, legurul a színpadról, s nem talál utat a hallgató lelkéhez. Márpedig Fekete utat akar találni: szerzőnk mintegy "odasétál" hallgatóihoz, nem böködi őket zeneileg, inkább emelkedett értelemben elszórakoztatja. Azt is, aki érti a zene eszköztárát, s még azt is, aki e téren sötétben tapogatózik. Szerzőnk a Liszt Ferenc Zeneakadémia nemes konzervativizmusából átsétált az Újvilág felülmúlhatatlan modernségébe. Az ottani profizmus érlelte igazi posztmodernné, s ez hívta elő belőle a zenés színpad iránti igényt is. Előző operájá- nak zenei ideáljait követve bel canto-intonációban tárja elénk érzelmes művészi világát. Az érzelmeket történelmi tartalom forrósítja át.
A millenniumi operapályázat egyfelvonásos kategóriájának egyetlen díjnyertese az Operaház pódiumán aratott siker nyomán íme, elnyeri az Artisjus Komolyzenei Díját.

Hollós Máté

Remete reflektorfényben

Ha az a feladat jut nekünk, hogy dicsérjük egyik zeneszerzőtársunk művészetét, voltaképp igen könnyű dolgunk van. Nem kell mást tennünk, mint kiválasztanunk néhány jellegzetes, mindenki által könnyen azonosítható vonását, majd megkeresnünk a legjobb technikát arra, hogy ezeket pozitív előjellel láthassuk el. A keveset író szerzőben az időigényes aprólékosságot és gondosságot, a termékenyben a pazarló fantázia nagyszerűségét dicsérhetjük. Az aforisztikusan fogalmazóban a fecsegést kerülő, szigorú lényegre törést, a sűrű szövésű anyagot nagyformába öntőben a fantázia és a közlésvágy szinte parttalan áradását magasztalhatjuk. A folytonosan reflektorfényben élőnél hálát adhatunk a sors igazságosságának, a nyilvánosságot kerülőben tisztelhetjük a remete bölcs nyilvánvaló erkölcsi magaslatait.
Persze sokkal könnyebb a dolgunk, ha szeretjük is az éppen szóban forgó szerzőt és alkotásait, mert ez hitelesítheti az előbb részletezett szellemi ujjgyakorlatot. Ha a sajátunktól markánsan elütő személyiséget dicsérünk, különösen hatásos, ha úgy teszünk, mintha irigyelnénk a miénktől különböző tulajdonságokat. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: vele együtt magunk iránt is szimpátiát kelthetünk.
Az eddig elmondottak ellenére reménykedem benne, elhiszik nekem, hogy őszintén szeretem és tisztelem a keveset író, aforisztikusan fogalmazó és a nyilvánosságot többnyire kerülő Serei Zsolt barátom zenéjét, és valódi értéknek gondolom lényegre törő fogalmazását, a zenei kidolgozás gondosságát műveiben. Továbbá őszintén irigylem csalhatatlan ízlését, a leírt hangok iránti mély művészi felelősségérzetét, és csodálom kiváló arányérzékét. Tagadhatatlanul nem irigylem viszont azért, hogy ennek a rendkívül értékes művészetnek aránytalanul kevés reflektorfény jut, ráadásul a mai, reflektorokban és fényekben egyaránt szűkölködő világban. Ezért különös öröm számomra, hogy most a mi kis világunk pislákoló fénye az ő egyik szép és ihletett kompozíciójára, a L'ombre sur les structures pliées címűre esett, és átveheti érte a pályatársai elismerését jelképező díjat.