|
Immár negyedszázados pálya áll Szecsődi Ferenc mögött. Indokolt-e
a summázás egy ereje és aktivitása teljében lévő művésznél? Igent mondunk, mert
ami eddig történt munkásságában, joggal tarthat számot leltárra. Nemet pedig
azért hümmöghetünk, mert reményeink szerint sok minden előtte áll még, amiről
csak későbbi jubileumokon beszélhet majd. Számadásunk tehát átvitel a főkönyv
egyik lapjáról a másikra. A következő oldalon ugyanez már áthozat, amit a jövő
bejegyzései követnek.
- A híres magyar hegedűiskolában milyen hagyomány folytatójának tartod magad?
- A Hubay-iskolát követem, tanítási módszerek és világszemlélet vonatkozásában
egyaránt. Mesterem Bodonyi István volt, aki nemrég ünnepelte 80. születésnapját.
Vele vallom a művészi hitet és tisztességet.
- A tisztességen túl mi jellemzi ezt az iskolát?
- A játék természetessége és - amit sokan említenek, de kevesen valósítanak
meg - az emberi énekhang utánzása. A hegedű igen nehéz hangszer: egy-egy mozdulatot
sokszor évekig kell gyakorolni. Mondják, egyszerű a hegedülés, hiszen csak a
három váltást kell megtanulni: a fekvés-, a húr és a vonóváltást. De amíg valaki
mindezt magáévá teszi! Majd öszsze is kell hangolni őket. Például egy vonó-
és egy húrváltás egyidejűségét úgy megvalósítani, hogy azt ne lehessen hallani.
Ez a Hubay-iskola titka, no meg az öblös hang és a sokszínűség.
- Te, aki Budapesten születtél és éltél, miért döntöttél úgy, hogy a Zeneakadémia
után munkásságodat más városban, Szegeden folytatod?
- Véletlen volt, azelőtt még csak nem is jártam Szegeden. Tanítani szerettem
volna. Ezzel a szándékommal már a felvételi beszélgetésen is megdöbbentettem
a tanári kart, hiszen általában mindenki szólista elhivatottsággal kezdi tanulmányait.
- Szorongás élt benned a szólista pálya sikerét illetően? Netán inkább kamarazenei
törekvés munkált benned?
- Nem akartam szólista lenni - így sikerült. Azt hiszem, erre nem is lehet
készülni. Ehhez adottság kell. Mindenekelőtt igen jó memória. Abszolút hallásomnak
köszönhetően könnyen tanulok. Szegedre kerülvén rengeteg megszólalási lehetőség
várt, számos fellépés kisebb helyeken, melyek révén óriási repertoár birtokába
juthattam. Ennek a rutinnak biztonságával állhattam ki az 1982-es Muzsikus Fórum
pódiumára, majd a világ elé. A Cziffra-verseny megnyerése után több fővárosi
zenekar hívott koncertmesternek, de akkor már nem akartam elszakadni szegedi
helyemtől.
- A gazdag repertoárt a tanítás során szerezted meg? S vajon sohasem gondoltál
egy-egy darab megtanulásakor arra, hogy azt majd koncerten is elővezesd?
- A tanulmányi években is, a tanítás során is számos darabot szívtam magamba,
de még sokáig tovább akartam tanulni saját magamtól, nem kívántam a szólistaságot.
Amikor azonban beindult a pálya, mindjárt nagyüzemmé vált: a nyolcvanas évek
közepén egyetlen tavaszon, másfél hónap alatt 12 hegedűversenyt játszottam különböző
városokban! Most, negyvennyolc évesen immár a 45. versenyművet tűzhettem műsoromra.
- Megütötte fülemet fogalmazásod: tanulni akartál még saját magadtól. Valamiféle
posztgraduális autodidaxisra gondoltál?
- Ha valaki tizennyolc éves koráig nem tanulta meg a hangszert, utána már
nagyon nehéz dolga van. Bodonyi tanár úrtól alapos képzést kaptam. Ám én nem
a tanításban hiszek, hanem a tanulásban. A hozzám kerülő növendéknek is mindig
azt mondom: nem tudom megtanítani hegedülni. De bárki megtanulhat
tőlem. Rengeteget gyakoroltam, s minél többet tanultam, annál biztosabbnak éreztem
magam. Szeretném növendékeimnek mindazt a sok jót átadni, amit a mesteremtől
kaptam. A tanítás során elsősorban embert nevelek, másodsorban muzsikust és
csak harmadsorban hangszerest. A három persze elképzelhetetlen egymás nélkül.
- Gyorsan tanulsz? Az abszolút hallás talán kevés, hiszen izommemória is
kell. Ha évek után elő kell venned egy művet, újra kell tanulnod?
- Nem, mert minden hangra emlékszem. Ez nem dicsekvés. Megesett, hogy be
kellett ugranom Dvořák Hegedűversenyének előadásába, amit akkor három éve nem
játszottam. Átlapoztam a kottát, és vállaltam.
- Technikailag választ kaptam a kérdésre. De vajon zeneileg is ugyanazt a
képet támasztod fel magadban a darabról, amely korábban élt benned, vagy újraértelmezed?
- Ez függ a partnerektől is, meg az életkortól, hiszen a tempók lassulnak.
Régebbi felvételeim hallatán szívemhez kapok: hogy játszhattam olyan gyorsan?
- A tempót az életkor a technikai képességek kopása miatt lassítja, vagy bizonyos
elmélyülés hat ebben az irányban?
- Inkább elmélyülés, de az életfolyamatoknak a korral járó lassulása is közrejátszik.
Fiatalon az "ide nekem az oroszlánt is" mohósága motiválja a gyors tempót.
- A tanításra visszatérve: értem, amit az ember, muzsikus és hangszeres nevelésének
hármasságáról mondtál. De ha nem helyeznél kellő hangsúlyt a zenészségre, s
azon belül a hangszertudásra, akkor a tanításod kellemes "osztályfőnöki órákból"
állna, s a növendék nem tanulna meg hegedülni. Nem lehet-e, hogy a sorrend más,
s az emberi nevelés csak a szakmai alapokra rakódó réteg?
- Nem. Amikor új növendék kerül hozzám, mindenekelőtt két dolgot tisztázunk:
egyrészt pontosan, felkészülten kell órára jönni, másrészt a tanítványoknak
segíteniük kell egymást mindenben, amiben csak tehetik, hiszen együtt élünk,
akár egy nagy család. Ezt még az előtt leszögezzük, hogy a diák egyetlen hangot
meghúzna. A kamarazenének nagy fontosságot tulajdonítok. Mit sem ér, aki kipergeti
ugyan a Paganini-etűdöt, de nem tud alkalmazkodni a muzsikustárshoz. Az ilyen
sem kamarázni nem tud, sem zenekari játékra nem képes. Egy volt növendékem,
aki a Londoni Filharmonikus Zenekarhoz került, korábban éveken át kisegített
az együttesnél, és mindig más pulthoz ültették. Amikor pedig a próbajátékon
fölvették, a zenekari tagok véleménye számított: hogyan tud alkalmazkodni az
együttjátékban. Csak ez után következett, hogy egy versenymű szólóját mennyire
kiválóan interpretálja.
- Előfordult-e, hogy egy növendék jónak mutatkozott zeneileg vagy manuálisan,
de emberileg "megbukott"? S mit tudtál kezdeni valakivel, aki emberileg jó alkat
vagy könnyen nevelhető volt, ám szakmai képességeinek határa alacsonyan húzódott?
- Soha senkit nem tanácsoltam el magamtól, de egyik legtehetségesebb növendékemnek,
aki emberileg nem tudott a többiekkel kijönni, felajánlottam, hogy másnál próbálkozzék.
Ott aztán ő is jobban érezte magát, s a nálam maradottakra is nyugodtabb idők
vártak. Nem drámai, ha valakinek szerényebbek a képességei: mindenkinek meg
kell találnia a helyét. Egyik hajdani növendékem például, aki Kisteleken tanít,
nagyszerűen érzi magát, sikeresen dolgozik a zeneiskolában.
- Az, hogy Budapesttől 180 kilométerre működsz, gátolja-e a magyar zenei
életben való jelenlétedet, illetve a nemzetközi karriert?
- Nem gátolja, de nehezíti. Azt hiszem, többet utaztam, mint Magellán...
A legtöbb ügyben Pestre kell zarándokolni, s arra óhatatlanul rámegy egy-egy
nap. Sok a fővárosi partnerem, a rádió- és tévészereplések is ott zajlanak,
ha külföldre megyek, oda is Budapesten át vezet az út.
- A hazai szereplések zöme is Budapesthez kötődik - ez alól a kortárs zenei
bemutatók sem kivételek.
- A legutóbbi Korunk Zenéjén játszottam Patachich Iván Hegedűversenyét:
ez volt a hetedik kortárs versenymű, amelyet én mutattam be. Több zeneszerző
ajánlotta nekem a koncertjét. Ezek előadására készülve is gyakorta kellett Pestre
utaznom, a próbáktól az előadásokig és rádiófelvételekig megannyiszor. Durkó
Zsolt versenyműve egy évemet igényelte.
- A zeneszerzők találtak meg, vagy te indultál feléjük? Sohasem idegenkedtél
egyetlen stílustól vagy alkotótól sem?
- Mindig ők kerestek meg. A kortárs hegedűversenyeket is mindig kotta nélkül
adtam elő. Egyszer tört csak bele ebbe a bicskám, de azt hiszem, annak a műnek
a logikája nem tette lehetővé a memorizálást.
- A mai darabok interpretálása más feladatot jelent számodra, mint a klasszikus
alkotásoké?
- Nincs különbség. Mindig partitúrával tanulok, mert fontos számomra, hogy
a szólamom milyen szövetbe ágyazódik. Végigzongorázom a művet - elég jól bánok
a billentyűkkel is, még felvételem is készült a rádióban. Volt egy zseniális
növendékem: Faragó Márk, aki egyformán jól hegedült és zongorázott. 1992-ben
be akartam mutatni őt Budapesten, de a koncertrendezők féltek, hogy nem lenne
iránta elég érdeklődés. Az Óbudai Társaskörben rendezett "Mester és tanítványa"
műsoromban felváltva kísérgettük egymást, majd a második részben ő zongorázott.
Akkor velünk indult el ez a sorozat.
- Honnan tudsz ilyen jól zongorázni?
- Hallom... Zongorázni kezdtem tanulni, de tehetségtelennek tartottak, mert
mindent hallás után játszottam le, ám az ujjrend nem érdekelt. Ma is, mikor
a Hubay-műveket tanulom a lemezfelvételhez, azzal kezdem, hogy átzongorázom
őket.
- Hogy esett a választásod épp a hegedűre - noha azon is fontos az ujjrend...?
- Nem én választottam, hanem azok ajánlották a vonós hangszert, akik a zongorázásomat
nem tartották megfelelőnek. Amikor a csepeli zeneiskola igazgatónője rám nézett,
a kérdés csak annyi volt: hegedű vagy cselló? Kis termetű és sovány lévén ez
a döntés született.
- Említetted Hubay hegedű-zongora-kompozícióinak hanglemez-összkiadását,
amelyet Kassai Istvánnal karöltve készítesz. Hogyan szántátok rá magatokat e
nagyszabású vállalkozásra? Tőlem mint lemezkiadótól bizarr a kérdés, ám nem
hallgathatom el: érdemes fölvenni Hubay valamennyi kompozícióját?
- Hubayt sokáig nem volt szabad játszani. Életében rajongás övezte csillogó
hegedüléséért, a magyar hegedűiskola megteremtéséért, s emberi nagyszerűségéért
is. Ezek egyike is elég Magyarországon a féltékenység felébresztéséhez. A megfelelő
időkben jól jött, hogy grófnővel való házasságára hivatkozva feketelistára lehetett
tenni. 1987-ben, halála 50. évfordulóján a szegedi Bálint Sándor Művelődési
Házban emlékhangversennyel törtük meg a köré rendelt csöndet. Akkor még aggódva
hívott föl hajdani igazgatóm, Fasang Árpi bácsi, nem lesz-e bajom ebből a műsorból.
Voltaképp akkortól számíthatjuk Hubay reneszánszát Magyarországon. Sajnálatos,
hogy a feltámadás ellenére a következő kerek évfordulón, '97-ben megint csak
rám hárult az emlékkoncert szervezése. De azóta megalakult a Hubay Társaság,
a mi sorozatunkon kívül felvettétek a hegedűversenyeit is. Összes hegedű-zongora-művét
pedig érdemes rögzíteni, hiszen nagyon szépek, élvezetesek e darabok. S tett
ő annyit a magyar zenei életért, hogy ezzel igazán tiszteleghetünk előtte.
- Az utóbbi években a rendszeres Hubay-lemezkészítés és a kortárs zene felkarolása
mellett minek szánsz fontos szerepet repertoárodban?
- Ha külföldön játszom, a műsor második felét kizárólag magyar zeneszerzőknek
tartom fenn. Számomra nemcsak három névből áll a magyar komponisták sora: gyakran
játszom Lendvay Kamilló, Vántus István, Balassa Sándor és mások alkotásait.
Svájcban, Franciaországban az emigráns magyarok különösen szívesen fogadják
Hubay zenéjét, amelyet néhány évtized alatt sikerült elfeledtetni a közönséggel.
- A koncertrendezők eltűrik, hogy ilyen súllyal szerepeljenek ismeretlen
magyar művek, köztük maiak a hangversenyeiden? Gyakran sajnálkoznak még a kortársakat
játszó előadók is, hogy azért nem tudják turnéikon szerepeltetni a modern zenét,
mert az impresszáriók félnek a művek "közönségriasztó" hatásától.
- Vonzóan kell összeállítani a műsort. Törekszem a különlegességekre, hogy
ne ugyanazt kelljen meghallgatnia a publikumnak, ami húsz más esten is szerepel.
Mivel a közönség látva hall, megnyeri, hogy mindent kotta nélkül játszom. (Ettől
egyébként jobban el is tudok mélyülni a darabokban.)
- Hány hangversenyt adsz évente, s ebből mennyit Szegeden?
- Manapság 35-40 az éves átlag (korábban 55-60 is akadt). De ez is épp elég
a teljes állású tanítás és a turnék, lemezek mellé. Szegeden idén négy-öt fellépésem
lesz.
- Mely országokban vagy rendszeres vendég? Érzel-e különbséget a közönségük
között, aminek alapján esetleg máshogyan alakítod a műsorokat?
- Svájcba, Német-, Francia- és Spanyolországba sűrűn megyek. Általában kedvezően
fogadják a koncerteket, de én nem a jó, hanem a rossz kritikákat gyűjtöm és
őrzöm meg, ha tanulni lehet belőlük.
- Sohasem bánt az elmarasztaló kritika?
- De, ha személyeskedő és nincs köze a darabhoz vagy az előadói teljesítményhez.
Például ha a ruhába kötnek bele vagy a szuszogásba, aminek esetleg megfázás
az oka.
- Ma, a pálya zenitjén úgy érzed-e, hogy még közel annyi van előtted, mint
már mögötted, vagy van életkori határa a technikailag jó hegedülésnek?
- Hatvan éves koron túl már dacolnak az izmok, csoda, ha valaki igazán jól
tud hegedülni. Nekem tíz éve még balesetem is volt: bal kisujjam eltört, azóta
minden hang ajándék. Fontos a kiegyensúlyozott családi háttér, a tanítás pedig,
ami a fő célom volt, az élet végéig folytatható. Most készülök szegedi konzervatóriumi
termemben kiállítást rendezni azokról a növendékeimről, akik a világ távoli
pontjain élnek, s ott működnek sikeresen. Ilyen Várnagy Kati, aki Pauknál fejezte
be tanulmányait, s ma a BBC Zenekarban játszik, Szűcs Máté, aki végül brácsás
lett a brüsszeli zeneakadémián és szintén nemzetközi versenyek díjnyertese,
Fejes Tamás, a Skót Nemzeti Zenekar és Erdei Klára, a liszszaboni zenekar koncertmestere;
Zádory Édua és Faragó Márk Bécsben dolgozik, de Finnországba, Japánba, Svájcba
is elszármaztak tanítványaim.
- Mit szeretnél elérni a művészpálya további részében?
- A Hubay-életmű felvételét szeretném befejezni. Remélem, lesz elég hangversenyem,
szeretnék az embereknek örömet szerezni. Nemrég jólesett, hogy Orosházára hívtak,
ahol hosszú ideje nem volt komolyzenei koncert, s most általam akarták újra
megszerettetni a műfajt.
- Más-e az orosházi közönség, mint a szegedi, pesti vagy a külföldi városoké?
Mást kell nyújtanod?
- Nem kell és nem is szabad mást adnom. Az sem változtathat a hozzáállásomon,
hogy hol mennyit fizetnek.
- A világba szétáramlott tanítványi köröd alapján mondhatjuk-e, hogy immár
Szecsődi-iskola is létezik?
- Nem hiszem, de azt talán igen, hogy jól adtam tovább, amit a mestereimtől
tanultam. Többen mondják, hogy növendékeim hallatán "rám ismernek": a lehető
legkevesebb fölösleges mozgással megvalósuló természetes hegedülés nyomán.
|
