|
Alig egy évtizeddel a kommunista rendszer összeomlása után valószínűleg az
indokoltnál is több fenntartással olvassuk e világjobbító kísérlet 19. század
eleji kezdeményezőinek írásait. Azonban az 1810-20-as években a Robert Owen,
Charles Fourier és Claude-Henri de Saint-Simon által kidolgozott, első humanitárius
indíttatású gazdasági-társadalmi programok - mint utóbb kiderült: utópiák -
még joggal keltettek érdeklődést felelős gondolkodású értelmiségi körökben.
A programok megvalósítására szerveződött mozgalmak közül a keresztényszocialista
alapállású saint-simonistáké volt az, amely képes volt a bennünket közelebbről
érdeklő társadalmi csoportot, az alkotó- és előadóművészek táborát, köztük a
muzsikusokét is megszólítani. Érthető, hogy így történt, mivel felismervén a
műveltség és a társadalmi felemelkedés közötti összefüggést, mind Saint-Simon
(1760-1825), mind követői kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak a nevelésnek,
amihez a művészetekben, illetve a művészekben hathatós támaszra leltek.1
A mozgalom esztétikai nézeteit 1828-31 körül összefoglaló Émile Barrault a művészt
egyenesen a paphoz hasonlítva a társadalom élére állította, hogy az a helyes
út ismeretében váteszként vezesse népét.2 Miután a gyűléseiknek 1830
elejéig Ménilmontant-ban otthont adó Pere Enfantin a fővárosba tette át székhelyét,
a saint-simonisták a rue Monsigny 6. alatti lakásában és a tágas Salle Taibout-ban
tartották összejöveteleiket, a korabeli Párizs neves személyiségeinek fogadására
is készen. A párizsi forradalom, 1830 júliusa után népszerűvé vált mozgalom
hangversenyekkel egybekötött felolvasóestjeit többnyire ugyanazok a művészek
látogatták, akik egyúttal a júliusi forradalommal is szimpatizáltak, s kiálltak
annak demokratikus törekvései mellett. A hangversenyeken, hasonlóan a felolvasóestek
műsorához, a saint-simonista tanok zenei megfogalmazásai hangzottak fel, rendszerint
zongorakísérettel ellátott kórusművek formájában. Ezek szerzői valamennyien
a saint-simonisták soraiból kerültek ki, kismesterek voltak, akiknek személyét
és tevékenységét többnyire csak a mozgalommal való kapcsolatuk tette - legalább
a maguk korában - ismertté. Ralph P. Locke monográfiájából3 tudjuk,
hogy 1830 táján - a különben valóban tehetséges - Félicien David és Henri Reber
töltötte be a mozgalmi zeneszerző posztját, majd a mozgalom 1832-ben történt
betiltása után Jules (?) Vinçard komponált még néhány saint-simonista éneket,
mementóként. A legismertebb saint-simonista kórusművet, a mozgalom első számú
indulóját azonban nem ők szerezték, hanem örökül kapták Saint-Simontól. Ez az
induló a (Premier) Chant des industriels [Az iparosok első éneke].4
Az indulót Saint-Simon 1821-ben közzétett Du système industriel
[Az ipari rendszerről] című értekezése mellékleteként adta ki először. Címzettje,
mint kimondva-kimondatlanul az írásé is, Saint-Simon egyik legkorábbi és legodaadóbb
híve, a szövőmanufaktúra-tulajdonos és képviselő Guillaume Louis Ternaux. A
(Premier) Chant des industriels az ő birtokán hangzott el először, sőt
a szöveg szerzője - talán maga Saint-Simon, valószínűbb azonban, hogy egyik
közeli munkatársa - az egyik versszakban eredetileg név szerint is dicsérte
őt, példaképül állítva iparostársai elé. Később a címből elhagyták a "premier"
meghatározást, a szöveget pedig - Ternaux nevét kihagyva - többes szám első
személyűvé alakították át, a teljes iparosréteget szólítva meg így. Saint-Simon
mondanivalóját a refrén összegzi, amit a szólista után a kórus megismétel (refrén
a 21. ütemtől; prózafordításban): "Dicsőség nekünk, az ipar gyermekeinek!
/ Dicsőség, dicsőség boldogító munkánknak. / Minden mesterségben felülmúlva
versenytársainkat, / Legyünk hazánk reménye s büszkesége." A szöveg megzenésítésére
Saint-Simon Claude-Joseph Rouget de Lisle-t (1760-1836), a leghíresebb francia
induló, a Marseillaise szerzőjét kérte fel, akivel barátsága feltehetően
az 1789-es francia forradalom idején kezdődött. Valószínűleg maga Rouget de
Lisle vagy műve, a Marseillaise volt az, ami Saint-Simont ráébresztette
a zene hatalmára, s ugyancsak Rouget de Lisle indítványozhatta a Chant des
industriels megírását is. A Ternaux-t dicsérő versszak szintén az ő tanácsára
maradhatott ki a szövegből annak érdekében, hogy az iparosok inkább magukénak
érezhessék az indulót. Mindenesetre az ő kiadása az első, amely nem közli a
Ternaux-ra vonatkozó sorokat.
Bár a saint-simonista összejöveteleket, különösen 1830 júliusa után, rendszeresen
látogatták néhányan a korabeli Párizs legjelentősebb muzsikusai közül is - Halévy,
Berlioz, Liszt, az énekes Adolphe Nourrit, a pianista Ferdinand Hiller és az
eszméik iránt egyébként vegyes érzelmeket tápláló Mendelssohn -, kimondottan
saint-simonista ihletésű kompozíció egyikük tollából sem született. Az említett
mozgalmi kórusok nemcsak hogy időtállónak nem bizonyultak, de még az annak idején
oly divatos műfajban, a népszerű témákra komponált fantáziák közt sem találni
nyomukat. A Chant des industriels azonban, jóllehet népszerűségben nem
vetekedhetett a Marseillaise-ével, úgy véljük, nem maradt egészen visszhang
nélkül. Bevezető ütemei (1-4. ütem) és a maggiore-minore váltást hangsúlyozó
harmóniasora (strófa) jól kivehetően felidéződik egy 1834 körül keletkezett
avantgárd zongoraműben, szerzője egyik legelső, félreismerhetetlenül egyéni
hangú kompozíciójában: Liszt Ferenc Lyonjában (1-2. kottapélda).5
Lisztre valószínűleg mindenki másnál erősebb hatást gyakoroltak a saint-simonisták
a művész morális felelősségéről vallott felfogásukkal. Közvetlen bizonyítéka
ennek Liszt 1835-ös, a Revue et gazette musicale de Paris hasábjain publikált
cikksorozata, a "De la situation des artistes et de leur condition dans la société"
[A művészek helyzetéről és a társadalomban elfoglalt helyükről].6
Hogy nem érte be pusztán hangzatos programnyilatkozattal, arra bizonyíték az
élete során adott számos jótékony célú hangverseny, korai kompozíciói közül
pedig a Lyon. A cím, a szöveges mottó - "Vivre en travaillant ou mourir
en combattant" [Dolgozva élni vagy harcolva meghalni] - és a dedikáció eleve
politikai színezetet kölcsönzött a zongoradarabnak, anélkül is, hogy Liszt valaha
felfedte volna annak további, saint-simonista vonatkozásait. A zongoramű az
1834 tavaszán kitört lyoni munkásfelkelés áldozatai előtt tiszteleg, szöveges
mottója sem más, mint a lyoni selyemszövők fekete zászlókra hímzett jelmondata.
Az ajánlás Félicité de Lamennais abbénak szól, aki a lyoni felkelés vérbefojtása
utáni perek során nem egy munkásnak védelmére kelt, s igazságtalan elítélésük
miatt nevükben maga nyújtott be fellebbezést. Liszt ugyanez év nyarán került
vele személyes ismeretségbe, nem sokkal azután, hogy Paroles d'un croyant
[Egy hívő szózata] című, 1834 tavaszán megjelent könyvét elolvasta. Az abbé
mélységes hite, emberszeretete és ritkaságszámba menő szociális érzékenysége
közismerten mély benyomást tett rá, s egyúttal megerősítette benne a saint-simonistáktól
tanultakat. Az abbénak ezt a szerepét és a Lyon ars poetica-értelmét
hangsúlyozta Liszt azzal is, hogy a zongoraművet első nagylélegzetű műve, az
Années de pèlerinage [Zarándokévek] svájci kötetének első verziója
(Richault, Párizs 1841), illetve az azt is magába ölelő Album d'un voyageur
[Egy utazó albuma] (Haslinger, Bécs 1842) élére állította.
Liszt a szöveges mottóbeli választás végzetes voltát emelte ki, amikor a Lyon
Rouget de Lisle-től kölcsönzött zenei mottójában a C-dúr indítóütemeket - eltérve
eredetijétől - c-mollal folytatta. Szintén ezzel a maggiore-minore fordulattal
élt az induló-témában is (2. kottapélda). Ezáltal még nyilvánvalóbbá
tette a Lyon és a Chant des industriels közti kapcsolatot, Rouget
de Lisle ugyanis az élet-halál ellentétet ugyanezzel a tonális váltással érzékeltette:
a C-dúr alaphangnemet a strófa végén ő is c-mollal színezte el. A kórusmű és
a zongoradarab közti tematikus kapcsolat arra utal, hogy a Lyon komponálásának
talán csak egy későbbi fázisában fonódott össze a szöveges mottóval s egyáltalán
az 1834-es lyoni eseményekkel. Annál is nagyobb a valószínűsége ennek, mivel
Liszt indulótémáját (2. kottapélda), amit a Chant des industriels
strófájáéval közös tonális kettősség éltet, megtaláljuk már a zeneszerző egyik
1833. június 16-i keltezésű vázlatlapján is.7 Tekintve, hogy Liszt
alkalmanként zongorázott a saint-simonista gyűléseken, nem lehetetlen, hogy
a Lyont a Chant des industriels ottani eljátszása ihlette.
Minthogy a saint-simonisták és Lamennais abbé nézetei lényegileg egyeztek, Liszt
könnyen megtehette, hogy a sokak által felismerhető, egyúttal az avantgárd kompozíciós
stílus befogadását is megkönnyítő saint-simonista indulóra alapozza az abbénak
szánt, részint a lyoni takácsoknak, részint a saint-simonistáknak emléket állító
zongoraművét. A Chant des industriels felhasználása plauzibilis magyarázattal
szolgál arra vonatkozólag is, hogy miért nem publikálta Liszt a Lyont
közvetlenül megírása után, 1834-35 folyamán: miután a mozgalmat 1832-ben betiltották
s vezetőit bebörtönözték, nem lett volna tanácsos közreadnia egy, a saint-simonisták
iránti rokonszenvéről árulkodó darabot. Feltehető, hogy a mű későbbi sorsát
is nyilvánvaló politikai felhangja pecsételte meg. A svájci Zarándokév
átdolgozása (kb. 1849-54) idején bizonyos, hogy kortársaihoz hasonlóan Liszt
sem táplált már illúziókat a haladást és a társadalom megjavításának lehetőségeit
illetően. A lelkesítő, önbizalmat és optimizmust sugárzó indulók kora lejárt,
az 1830 körüli várakozások, így a saint-simonista elképzelések is, 1848 után
mindenki számára naivnak és irreálisnak tűntek. Feltételezhetjük, hogy Liszt
elsősorban emiatt, s nem kompozíciós megfontolásokból hagyta ki a Lyont
a svájci Zarándokév 1855-ben publikált végleges verziójából. Emellett
szól az is, hogy egy másik politikus mű, a saint-simonista szimpátiával egy
időben, az 1830 júliusi forradalom idején fogant Forradalmi szimfónia
megkomponálásáról Liszt ugyancsak az 1850-es évek elején (valószínűleg 1853
végén) mondott le végképp. A szimfónia tételei közül, amelyekben éppen Rouget
de Lisle másik indulója, a Marseillaise kapott volna főszerepet,
jellemző módon csak a Hősi siratónak (Héroïde funèbre) címzett
első tételt komponálta meg és adta ki önálló szimfonikus költeményként. Miután
Liszt a svájci Zarándokév eredeti nyitódarabja helyére a direkt politikai
célzásoktól mentes Tell Vilmos kápolnáját állította, a saint-simonista
mozgalom jelenleg ismert egyetlen jelentékeny zenei utóhangjára, a Lyonra
a feledés homálya borult.
_____________
JEGYZETEK
1 Saint-Simon és követői esztétikai, mindenekelőtt zenei nézeteit,
valamint a saint-simonista mozgalomnak a kortárs muzsikusokhoz fűződő kapcsolatát
Ralph P. Locke dolgozta fel Music, Musicians, and the Saint-Simonians
című monográfiájában (The University of Chicago Press, Chicago & London, 1986).
2 Aux Artistes. Du passé et de l'avenir de beaux-arts. (Doctrine
de Saint-Simon). (A. Mesnier, Paris 1830)
3 Idézett mű 247-327., lásd az 1. jegyzetet.
4 R. P. Locke: id. mű 235-239.
5 R. P.Locke nem tud jelentékeny, saint-simonista ihletésű kompozícióról.
A Chant des industriels és Liszt Lyonja közti összefüggést nem
fedezi fel. Lina Ramann, aki Liszt személyes közreműködésével írta meg monográfiáját
és önálló fejezetben foglalkozott Liszt és a saint-simonisták kapcsolatával,
úgyszintén nem tud a Lyon saint-simonista vonatkozásairól. In: L. Ramann:
Franz Liszt. Als Künstler und Mensch. I. Band (Breitkopf & Härtel, Leipzig,
1880) 151-161., 292-293.
6 Franz Liszt: Sämtliche Schriften. Hrsg. von Detlef Altenburg.
Bd. 1, Frühe Schriften. Hrsg. von Rainer Kleinertz, kommentiert unter
Mitarbeit von Serge Gut. (Breitkopf & Härtel, Wiesbaden - Leipzig - Paris, 2000).
2-65.
7 Goethe- und Schiller-Archiv, Weimar, jelzete: Z 18 No. 62.
|
