|
Február 14-én a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatták Charles Gounod Faust című operáját.
Elszántan törekszem rá, hogy megnyilvánulásaimban kerüljem az előzőhöz hasonló, felesleges tényközlő mondatokat - feleslegesek, mert a címben tömören közölt tényt ismétlik csak meg, társalgó modorban, s ezáltal azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha megfogalmazójuk máris hirdetni kezdte volna legszemélyesebb kritikusi ítéletét az előadás egyedül általa felismert titkairól. Most mégis leírom, ha másért nem, hogy meggyőzzem magam, valóban Charles Gounod Faust című operáját mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház. A bemutatót ugyanis meglehetős antifausti propaganda előzte meg. "Az opera eredeti címe Margit" - olvastam a Páholy című közéleti lapban közölt beharangozó interjú készítőjének állítását a függöny fölgördültére várva, majd láttam, hogy az interjú alanya, a rendező egyetértőleg válaszol: "Valóban övé a nagy drámai történet itt, sorsa, a vele kapcsolatos viszonyok, Fausté, Mefisztóé, Valentiné... A címlapra oda is írjuk zárójelben: Margarethe." Nem azt írják oda, hanem az állítólagos eredeti Margit cím még annál is eredetibb francia alakját: Marguerite. A számomra hozzáférhetô irodalmi adatok szerint azonban Gounod operája kezdettôl a Faust címet viselte. Gyanút kelthet a rendező lapszusa is, bizonyos tudattalanba szorított ismeretek nyomát őrzi. Margarethe. Ha ez a se nem francia, se nem magyar név nem a Gounod francia szövegre komponált operájának címe, akkor micsoda? Margarethe című operát és ily nevű hősnőt a mindig mindent jobban tudó Germánia teremtett, a Gounod-darab fontoskodó német recepciója. Ezen a tájon a 19. század utolsó harmadában erősen terjedt a Faust-epidémia, azonban a német birodalmi szellem nem ismerte el - Sedan után végképp nem -, hogy létezhet francia hős, aki rohammal képes bevenni a német operaművelés fesztungit. Úgyhogy transsexualis operatiót hajtott végre Fauston, s megszületett Gounod házasságon kívüli leánya, Margarethe (sic!). Abban aztán már semmi hőshöz méltatlant nem láttak, hogy hódoljanak az érzéki-ártatlan francia lírai primadonna bűbájának. Az meg csak fokozta az inger kellemességét, ha a francia Unschuldnak volt jó germán pedigréje, mint Margitnak, Mignonnak, Charlotte-nak.
NB. az irodalomban a Páholy című közéleti lapon kívül alkalmilag másutt is olvashatni ama nézetet, hogy az operában Margit játszaná a főszerepet. Állítom, hogy a játék egészét tekintve e nézet félrevezet. Bár Barbier és Carré elaborátumából a néző nem tudja meg, mire megy ki az ördögi játszma, azt a néző nem vétheti el, hogy játszma folyik, s hogy azt Mefisztó vezényli: rá hárul a játék tervezése, szervezése és irányítása, a rendezés és berendezés fáradságos, ám látványos feladata. Sőt a drámai személyeket is ő állítja ki: Faustot újjáteremti; Margitot meg egyenesen megteremti. Mindeközben játékosként is folyton folyvást megnyilvánul ő maga is. Gounod méltónak mutatkozott a szalonördög slágerrel terhes szöveghelyeihez, s oly zenei ütéseket adott fel a kakastollasnak, melyek a többinél pontosabban, hatásosabban találják el céljukat, az operaközönség sajátos receptorait.
Ki látná világosabban az alvilági tréfacsináló dramaturgiai főszerepét az operai elbeszélés nagy részében, mint jogutódja, Lucifer - jelen előadás rendezője? Hát akkor vajon miért bújik Margit szoknyája mögé? A látottak meggyőztek: Alföldi Róbert citált nyilatkozatában azért tolja előtérbe Margitot, hogy kompenzálja, amiről a rendezés szinte minden mozzanata árulkodik: hogy számára a Faust ugyan nem Faustról, de nem is Margitról, hanem a ördögről szól - a commedia, amit lejátszat a néző előtt, távolról sem divina, még csak nem is angelica, hanem határozottan diabolica. Egyszer kioktattak, az ördög görög neve annyit tesz: rágalmazó. Újabb időkben rendezések gyakorta tetszelegnek az ördögi rágalmazó-tagadó magatartásban. Abból indulnak ki, hogy a mű eredeti és sajátos jelképisége (szimbólum - a diabolus ellentéte) nem az igazat mondja, hanem hamis látszatot vetít elénk, manipulatív felszínt, mely nem kifejezi, hanem a konvenció összeesküvésének keretében elleplezi az élet valódi, keserves tartalmait. Rendező-ördögök és rendező-krampuszok kötelességüknek tekintik, hogy a mű szerzői jelképiségét feltörjék, és az erőszakos beavatkozás nyomán feltáruló repedéseken át osztentatíve bemutassák a meztelen emberi valóságot.
Gounod: Faust
Szegedi Nemzeti Színház
2003. február 14.
| Faust | Daniel Galvez-Vallejo |
| Mefisztó | Fernand Bernadi |
| Valentin | Jacques Gay |
| Margit | Raphaëlle Farman |
| Siebel | Schöck Atala |
| Márta | Szonda Éva
|
| Karmester | Vincent Monteil |
| Díszlet és jelmez | Kentaur |
| Koreográfus | Király Attila |
| Karigazgató | Koczka Ferenc |
| Rendezô | Alföldi Róbert |
|
|
A színház legfontosabb szcenikai motívumát az emberi test adja; magától értődik, hogy a meztelen emberi valóság bemutatását újabban rutinszerűen szolgálja egyrészt a meztelen emberi test közszemlére tétele, másrészt a biológiai ember legmeztelenebb aktusának nyílt színi utánjátszása - operaszínpadon tudtommal egyelőre ritkán meztelenül és kizárólag pantomimikus formában. Attól fogva, hogy a szegedi Faust-előadásban egy statisztapár a szcenírozott zenekari bevezetés alatt háttérdíszletet rázó döngöléssel eljut a csúcspontig, beavatottak - kik közé számítom magam - sejthetik, másodpercek kérdése csupán s quidquid latet apparebit. Azután pedig, hogy Ádám és Éva a róluk elnevezett kosztümben színre lép, connaisseurök intellektuális, rouék érzéki várakozással nézhetnek a balett elébe, mert máris kitalálják, mit sejtet az idézett rendezői nyilatkozat végén a három pont: a balett "most, hogy úgy mondjam, lineárisan simul a történethez..." Lineáris simulásokhoz balett-táncos pár szükségeltetik, a palánkdöngető mozgásokat bizonyos életkor alatt mozgásművészeti főiskolát nem végzettek is végre tudják hajtani. Döngölés és simulás: mozgásszervezési tekintetben az előadás két szélsőséges pontja; két gesztikai szék, melyek távolsága eleve azzal fenyeget, hogy közöttük az opera groteszkül a pad alá esik. Sajnos, Alföldi oda nemcsak beejti, hanem be is löki a fekvőtámasz-gyakorlatokkal, melyeket a diszkrét kappanhájba burkolt Fausttal végeztet a harmadik felvonásban Margit fölött, aki türelmes, mert már a középkor küszöbén jár, illetve fekszik (jogásznak készült, csak a diploma megszerzése után tanult énekelni). A türelem a negyedik és ötödik felvonás között a nyílt színen hozza meg gyümölcsét; ápolói segédlettel, Gounod-zene nélkül, viszont elektronikus döngölés kísérete mellett. A jelenet végén pillanatra elszörnyedünk, hogy vetélésnek voltunk tanúi, míg ki nem derül, hogy a felmutatott véres húsdarab csak a születés utóterméke.
Panem et circenses, követelte a római tömeg. A költő (utánanéztem: Juvenalis) mintha a tömeg korlátoltságának jelét látta volna ebben. Szememben a követelés inkább az antikvitás, hogy úgy mondjam, leküzdhetetlen műveltségét igazolja; avagy nem az emberi kultúra terméke-e a kenyér is, a cirkusz is? Ma mintha azt harsogná a tömeg: pubem et placentam (orvosi segédkönyvből kölcsönzöm, nem fordítom le). Mintha le akarná rázni a kultúra hatezer éves nyűgét, s regrediálna a naturalia állapotába. Legalábbis ezt hitetnék el, akik állítják, hogy ismerik és kiszolgálják az igényeit. Fiatal, komoly, izgulékony és izgékony rendezôkkel, úgy látszik, sikerül is elhitetniük.
Világért se tagadom a tagadás jogosultságát, a tagadás tagadásáért meg egyenesen lelkesűlök: hadd tagadják egymást a kultúra formái, mint a növényt a mag, a magot a kenyér, hogy a kultúra megújulhasson. Azt is készséggel elismerem, hogy az ember tragédiájának nagy bölcseleti feldolgozásai, melyeknek közvetlenül, szüzsészerűen éppen a tagadás dilemmája adja témáját, még operai fattyúformájukban is megkísértik a színpadi mesterembert, nézzen-lásson-ábrázoljon tagadólag - diabolikusan. Jól tudom, az utóbbi évek neorealizmusnak vagy neonaturalizmusnak álcázott, valójában rituális rendezési stílusa nagyszabásúan hozzájárult, hogy az operajátszás, az operaműfaj visszanyerjen valamit elemi hatásából azután, hogy a hatás elsődleges elemi eszköze, az énekes letűnt a színről. Látom Alföldi Róbert erős tehetségének megannyi jelét, és örvendek sok helyütt megnyilvánuló gondolkodói szabadságán, mely nem mindenütt szertelenkedik. A szegedi előadás sűrűségéhez, gazdagságához, részletezettségéhez foghatót a magyarországi zenés szkénén rendszeresen csak egyetlen rendező produkál, egy másik alkalmilag. Ugyanazon nyomasztóan hiteles légkört árasztja a képek egy részének kopott kortársi nagyvárosi valósága, más részükben meg az ördögi kísértetek nagyszabásúan lidérces terei és alakjai. Keretüket vagy talán inkább lényegüket Kentaur általam látott legjobb díszletei adják: ürességében telített, kietlenségében sokatmondó látvány. Ugyancsak Kentaurtól származnak tárgyak és jelmezek. Törés nélkül közvetítik az architektúra hangját: messze túlteszik magukat a korabeliség korlátain, bármely korra értve. Esetleges is, mellékes is, hogy a diabolikus, agresszív, tiltakozó motívumok, a cselekményrészeket és helyzeteket transzpozícióval lemeztelenítő és leleplező ötletek melyikéről ki veszi észre: másutt, mások már használták; azonkívül az átvétel ténye is esztétikai összhangban van az előadás szándékolt és nagyvonalú eklektikájával. Különös, magam számára szinte ijesztő módon magától értődőn veszem tudomásul a pauperizálódás, habár talán nem lumpenizálódás megannyi jelét a valós színeken játszódó jelenetekben - ilyen városban élek én is, köztéren, mely láthatóvá teszi lakói belső szegénységét. Margit, a virág ebben a környezetben kezdettől veszélyeztetve bimbózik ki, nem csoda, hanem tragikus szükségszerűség követeli az első perctől bukását. Lelkesen figyelem Alföldi játékvezetői szuggesztivitásának megannyi eredményét - nem utolsósorban a kiváló szegedi operakórus fellépésén, amelynek tagjai egy emberként - és emberként - élik meg és domborítják ki a csoportkaraktereket, a hivatásos mozgásművészetnek megint ama kivételesen sűrű légkörével, mit a legjobb Galgóczy- és Kovalik-pillanatokban értek el.
Csak a gondolati és érzelmi redukció lángoló betűi kedvetlenítenek el a rendezés falán, a rendezés érzéketlensége a darab szimbolikus üzenete, a zene hitt felemelkedése iránt - elkeserít Margit tagadása. Gounod fináléjában szent fordulat következik be; Margit áttöri a diabolikus gyűrűt, Mefisztó kreatúrája ráébred teremtmény voltára, és visszaköveteli - megszerzi - emberi méltóságát. Nem állítom, hogy Gounod-nak oly tiszta hangja van a méltóság megszerzéséért folytatott küzdelem felcsendítésére, mint a hangok legnagyobb tanárainak; nem állítom, hogy a Faust trió-fináléjának szekvenciái a zenébe varázsolják a nevezetes fausti pillanatot. De éneke annál sokkal tisztábban szól, hogysem erővel el kellene hallgattatni. Annyi minden közül éppen ezt.
Fenntartásaim nem elviek, inkább lelkiek. Ellenérzéseim nem gátoltak benne, hogy regisztráljam, a szegedi opera e nagy léptékű, gazdagon kiállított előadással váratlanul és sikeresen jelentette be újra igényét az ország titkos operai fővárosának rangjára. Mit ország! A premiert megelőző délután a Mezzo tévécsatorna óránként tájékoztatta az egész kontinenst a francia nyelvű Faust-előadásról Dél-Magyarországon, Utópiában. Közvetíteni élőben ugyan csak a közszolgálati magyar kettes csatorna közvetítette a bemutatót (inkább írjam úgy: a bemutatót a közszolgálati magyar kettes csatorna közvetítette!), de ha később összföldrészi távlatokban leadják, a Magyarországon kívüli Európa éppúgy nem fogja kifogáslólag észrevenni, hogy nem a Côte d'Azurön játszották, hanem a szőke Tisza partján, mint ahogy a bemutató estéjén a magyarországi Európa sem vette észre. Hogy a programon feltüntetett Nizzai Opera a közös teljesítményhez mivel járult hozzá, nem derült ki a közreadott információkból; feltételezem, hogy nem az énekesekkel, akik életrajzuk szerint Franciaország több kisebb-nagyobb operaszínpadán rendszeresen fellépnek, csak épp Nizzában nem. Talán ott válogatták a szólistagárdát, a produkció későbbi átvétele céljával? Mindenesetre a francia-szegedi együttműködésnek élő-hangzó import-bizonyítékai ott ágáltak és énekeltek a színpadon, és az est intenzitását mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy míg egyfelől vokális képzettségükkel és színpadi professzionizmusukkal ők biztosították a színvonalat (a Nizzai Operához illő stabil, ám nem a Châtelet-től elvárható kiemelkedő színvonalat), másfelől mindvégig érződött rajtuk is, mint a helyi szereplőkön: minden erejüket latba kell vetniük, hogy megfeleljenek az előadás magas elvárásainak. Egy jó, modern operaelőadás mindig több, mint jó egyéni teljesítmények összege, olyasmit közöl, amire az egyes énekes magamagától nem is gondol.
Szép hanggal egyik vendég sem bűvölt. A tenor Daniel Galvez-Vallejo baritonális-fedett orgánumáról vagy orgánumától a cavatina magas c-jét előzetesen el sem tudtam képzelni; de amikor rá került a sor, sikerrel megszólaltatta, ha nem is ragyogó-behízelgőn. Általánosítva mondhatom: amikor rá kerül a sor... A francia énekesek nem képviselték a világszínpadot, tán a legjobb franciát sem (arról szórványos tapasztalattal se bírok), de egy nagy országban megmaradnak az operai pályán, s ez előfeltételezi, hogy amikor rá kerül a sor, biztonsággal oldják meg a feladatot, amit vállaltak, amit rájuk bíztak. Biztonságérzetük átterjed a hallgatóra, megszabadítja az aggódástól, mit oly sokszor kénytelen érezni honi énekeseknél, kik nem biztosak a dolgukban, és megengedi neki, hogy figyelmét fontos - náluknál fontosabb - dolgokra fordítsa. Példának okáért a szólamra. Galvez-Vallejo Faustnak a legjobb ütemekben ragyogó, többnyire azonban meglehetősen átlagos szólamát szürkés tónusban, varázs nélkül, de egyenletesen, világosan, plasztikusan énekelte. Tartózkodott a dinamikai kilengésektől, és nem engedett érzelmi belengéseknek, de nem maradt érzéketlen. Faust iránt mutatott megértő tárgyilagosságát az est egészére visszatekintve tárgyilagosan és megértéssel őrzöm emlékezetemben.
Raphaëlle Farman a ballada és ária után vesztésre állt, mint nem egy Margit, kinek hangjából nem ragyog ki léleksugár. Színtelenül, nedvtelenül érkezett a hangja hallószervünkhöz, nem szólt bensőségesen a ballada szűzi mélabújában, az ékszerária keringős mámorában nem repült könnyedén. Első fellépése prózaian leszögezte: már nem, holott itt a költői még nemnek kellene a tónust megadnia. Hiába vártam a melodikus kibontakozásra a kettősben, de ezért - a fentebb rejtjelesen ismertetett körülmények között - csak részben terheli a felelősség az énekesnőt. Azután ahogy a drámai vízválasztó után Margit alászáll, Farman felemelkedett hozzá: Margit megaláztatását hegyvidéki parasztlányok egyenes tartásával viselte, az ő természetes hitük táplálta elragadtatását.
Ahogy Margité emelkedik, úgy hanyatlik Mefisztó csillaga. Fernand Bernadié valamivel előbb szállt le a horizontra, mint ahogy a szerep előírná; a szerenádban már nem győzte tűzzel, eleganciával és lélegzettel. Addig azonban szilárdan megállt a talpán mind fizikai, mind muzikális-játékbeli tekintetben. Könnyen, folyamatosan énekel karcsú, nem jellegzetes, de eminensen használható magas francia basszusán, rokonszenvet keltve sürög-forog a szerep számos fő- és mellékhelyiségében. Irányít anélkül hogy előtérbe tolakodna; van véleménye (szórakoztatóan s nem görcsösen ördögi), de nem rágja szájába se a nézőnek, se a többi szereplőnek. Hadd higgyék, hogy ami történik velük, az nem az ő machinációja, hanem az élet. Hisz épp ez az: mily megnyugtató lenne biztosan tudni, hogy csak az ördög játszik velünk.
Valentin tudja, de nem látszik nyugodtnak: aggódik, hogy jelentéktelen marad. Jacques Gay becsülettel igyekezett, de nem sikerült maradéktalanul eloszlatnia a szerep aggodalmát. Szonda Éva nem is akarta eloszlatni Márta örökös aggodalmát: nem aggodalmaskodni olyan élet után, amilyen az övé volt? Egyetlen színpadi őstehetség az elôadásban; megint rádöbbentett, mily kevesen vannak a hivatottak (nem tudom, sajnáljam-e, vagy örüljek rajta). Schöck Atala Siebeljének fenntartás nélkül örültem, a közönséggel együtt. Szép hang, kifogástalan mintázás, őszinte játék.
Vincent Monteil megbízhatóan karban- és kézben tartotta a jól felkészült Szegedi Szimfonikus Zenekart, a kiváló kórust, a darabot és az előadást. Feszes, sürgetős tempókat diktált a tömegjelenetekben és a töredékesen színre vitt balettban, úgyhogy e képek a hangzástérben úgyanolyan plasztikusan álltak egybe, mint Alföldi Róbert heves vérmérsékletű színpadán. Általában az epikus elemre helyezte a hangsúlyt, a történet egyes stációinak kérlelhetetlen és ezáltal izgalmas pergésére. Gounod lírája ezúttal halványabban fénylett. Igaz, nem várhattam a karmestertől, hogy ő énekeljen a távollétükkel tüntető szirének helyett.
|
