|
Akár tagadják az érintettek, akár büszkén vállalják, akár tudnak róla, akár nem, meggyőződésem, minden zeneszerzőnek van "zenei apja", "zenei nagyapja", akár több is, akik nagyon hasonló szerepet játszanak az életükben, mint a vér szerinti apák és nagyapák. Különös módon ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy személyesen is ismerjék egymást, de ha ez is megadatik, az sokszor elmélyítheti a gyerekeket, unokákat érő hatást. Az efféle kapcsolat természetes alakulása, hogy a "fiúk" kezdetben minden lehetséges módon az "apához" való viszonyuk alapján határozzák meg magukat. Aztán ez rendszerint átadja a helyét egy pályatársi, lassan egyre inkább kollegiális viszonynak, amit végül az idős "apa" iránti megfellebbezhetetlen tisztelet és megbecsülés követ.
Ha nekem jutott az a megtisztelő lehetőség, hogy a 80 éves Ligeti Györgyöt köszönthessem, nem tehetem másképp, mint ami a köztünk kialakult "apa-fiú" viszonyból következik. Sietek leszögezni, ismerem őt, de nem igazán közelről, rám elsősorban műveivel gyakorolt hatást. Mégis, az alkalomhoz illőn szeretnék föleleveníteni néhány fontos találkozást, hogy az őt nem ismerő olvasó elé idézhessem alakját élete különböző szakaszaiban - ahogyan én láttam.
(Első történet.) Először Budapesten, a Zeneakadémián találkoztam vele. Zeneszerző szakos hallgatóként már ismerhettem sok művét, és tudtam operájáról, a Le grand macabre-ról. Izgatottan vártam, amikor megtudtam, hogy eljön, és a nem sokkal azelőtt lezajlott stockholmi bemutató felvételének segítségével előadást tart róla. A negyedik emeleti Stúdió zsúfolásig telt tanárokkal és növendékekkel. Egy ereje teljében lévő, energikus, humoros embert ismertem meg, aki folyamatosan "villogott", és akit egyáltalán nem volt egyszerű követni. Mindig egyszerre legalább két-három mondatba fogott bele, amelyeket vagy befejezett, vagy nem, miközben szüntelenül úton volt a lejátszó készülék és a hozott partitúra között. Ez utóbbit jóformán elhasználta a mintegy két óra alatt, mivel szüntelenül lapozgatta, hogy megkeresse a citált helyeket, s ezt olyan határozottsággal tette, hogy jó néhány lap elszakadt. Mivel nem került megfelelő kottatartó, Kurtág György fogta és tartotta kezében a partitúrát, eleven pultként. A földön térdelő és a kottát tartó Kurtág, valamint a hevesen lapozgató, széles gesztusokkal magyarázó és közben szaladgáló Ligeti képe nagyon elevenen él bennem. (Egyszersmind nagyon jellemző ez a kép a két zeneszerző személyiségére is.) Az egymásba öltött félmondatokat viszont érdemes volt megpróbálni követni, mert kulcsot adtak zenei gondolkodásmódjához, dramaturgiai koncepciójához. Látszott, még teljesen "belül van" az operáján, minden gesztusán érződött a semmihez sem hasonlítható intellektuális izgalom, amelyet a maga valóságában csak sokkal később ismertem meg.
(Első közbevetés.) Ezután többször találkoztam vele. Eötvös Péter mutatott be neki egy bécsi szerzői estje utáni vacsora alkalmával. Nem volt nehéz megszeretni. Hallatlan emberi melegség áradt belőle, megkapó volt kedvessége, humora, szerénysége. Pedig ekkor már az élő legnagyobbak közt emlegették. Később egyre többet jött Magyarországra, előadásokat tartott, interjúkat adott, próbált a hangversenyeire. 1993-ban súlyos betegségből felépülve látogatott el Szombathelyre. Fekete karikák húzódtak a szeme alatt, de elképesztő vitalitással mozgott, magyarázott, gesztikulált. Amikor legutoljára készítettem vele interjút a Muzsika számára, már felpolcolta az egyik lábát egy zsámolyra, úgy fogadott a szállodaszobában. "Nagyon fáj, a fenébe is! Így jobb egy kicsit. Majd meg fogják műteni" - mondta. Amikor tavaly Bécsben az Ünnepi Heteken dolgoztam, már felkészítettek rá, hogy nem lesz túl jó állapotban. Mégis megdöbbentett, amikor megláttam botra támaszkodva kijönni a Theater an der Wienből. "Elmegyek ide a sarokra, mert ott a legjobb a kávé a környéken" - mondta, majd lassan, óvatosan elindult. Nagyon remélem, nem kell hozzászoknia ehhez az állapothoz.
(Második történet.) Az említett szombathelyi látogatás alkalmával előadást tartott azokról a közép-afrikai - általa "komplex polifóniának" nevezett - zenékről, amelyek az akkoriban kibontakozott stílusváltásához elvezették. Az előadásról videófelvétel készült, amit azóta minden évben minden zeneakadémista osztályomnak megmutatok. Mindig elmondom bevezetésként, hogy próbálják meg minél gyorsabban fölvenni a gondolati sebességet, szokják meg, hogy több mondat indul el egyszerre, és néha csak percek múlva fejeződik be, a törlőszivacs mindig le fog esni a tábla tartójáról, de figyeljenek, mert a végén kiderül, hogy érdemes. Nem csak azért, mert vitán felül a Bartók utáni egyik legnagyobb magyar zeneszerzőt láthatják-hallhatják, hanem mert a zenéhez való olyan viszonnyal ismerkedhetnek meg, amelyet egész életükben példának tekinthetnek. Még egyetlen növendék sem panaszkodott erre az órára...
(Második közbevetés.) Ligeti műveivel tanulóéveimtől kezdve folyamatosan ismerkedtem. A kromatikus stílusában fogant nagy zenekari művek egyik legfontosabb szellemi táplálékomat adták tanulmányaim idején. Több művével olyan hangversenyeken, előadásokon ismerkedhettem meg, amelyek fontos emlékeim. Ilyen volt a már említett bécsi szerzői esten elhangzott Poeme symphonique. A szünetre kitereltek bennünket a teremből, hogy beállítsák a száz metronómot, majd csak akkor engedtek be újra, amikor már mind a száz ott ketyegett a színpadon. A "konzervatív" bécsi nagyérdemű pedig pisszenés nélkül, lélegzetvisszafojtva figyelte a különös "ki bírja tovább?" versenyt, majd vastaps következett. A budapesti Bábszínház nagyszerű Aventures produkciója annyira tetszett, hogy többször is megnéztem. Itt figyeltem meg azt a hihetetlen érzéket, amellyel Ligeti a groteszk - ráadásul a színpadon ábrázolható groteszk - felé fordul. Mint karmester, egyik legfontosabb koncertemen, a párizsi Radio France élő adásában is Ligetit, a Kammerkonzertet vezényeltem, amit nagyon szeretek, és a 20. század egyik alapművének tartok. Nagyon örültem volna, ha ott van és hallja.
(Harmadik történet.) Tavaly Bécsben, a már említett találkozás másnapján újra a Theater an der Wienben ültünk, és hallgattuk Meláth Andrea meg az Amadinda főpróbáját az esti koncertre. Ott ült Ligeti, kezében a bottal. Nem szaladgált, nem gesztikulált, de - mivel zenéről volt szó - nyoma sem volt az előző napi fáradt, talán kissé depressziós embernek. Minden idegszálával figyelt, élénk és határozott volt. Még a próba megkezdése előtt köszöntöttem, ahogy szoktam: "Jó napot, tanár úr!" - Meglepve nézett rám. "Mi magázódunk?" - kérdezte. "Eddig így volt" - feleltem. Egy másodpercig várt, majd így szólt: "Hát akkor ez már így is marad." - Egyáltalán nem bánom, sőt így talán könnyebb a szeretetem mellé a tiszteletemet is kifejeznem. Boldog születésnapot, Tanár Úr!
|
