A Muzsika ritkán búcsúztat külföldi zeneszerzőt vagy előadóművészt - kivételt többnyire abban az esetben tesz a szerkesztőség, ha az eltávozott, mint Yehudi Menuhin vagy Szvjatoszlav Richter, valamely szálon kapcsolódott a magyar zenekultúrához. Az olasz komponista és pedagógus, a 20. századi új zene jelentős alakja, Goffredo Petrassi ilyen művész volt: osztályában tanult zeneszerzést 1947/48-ban Szőllősy András, 1962/63-ban Durkó Zsolt, 1963-66-ban Peskó Zoltán, 1967/68-ban Jeney Zoltán és 1975-ben Huszár Lajos. Ily módon Petrassi, ha közvetve is, jelentős hatást gyakorolt az utóbbi évtizedek magyar zenéjének fejlődésére: aligha véletlen, hogy 1979-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává fogadta.
A zenetörténetben oly fontos szerepet játszó Palestrina közelében született, azonos évben a 20. századi olasz zene egy másik fontos reprezentánsával, Luigi Dallapiccolával. Családjának Rómába költözése (1911) után, a San Salvatore in Lauro kórusiskolájának növendékeként is azzal a zenekultúrával találkozott először, amelyet Palestrina és tanítványai fémjeleznek. Tehetségére Alessandro Bustini figyelt fel, ő invitálta a fiatal muzsikust a Conservatorio di Santa Cecilia falai közé, ahol Petrassi a reneszánsz polifónia után a kortársi törekvésekkel is megismerkedett. Érett éveiben előbb (1937-39-ben) a velencei Teatro La Fenice intendánsaként működött, majd 1939-től a római Santa Cecilia Konzervatóriumban tanított zeneszerzést. 1944-ben a kortárs zene előadása érdekében megalapította a Musica Viva társaságot, 1947-től a római Accademia Filarmonica művészeti igazgatója, 1960-tól 1974-ben történt nyugalomba vonulásáig Ildebrando Pizzetti utódaként az Accademia di Santa Cecilia mesteriskoláját vezette.
A zenetörténet-írás a Puccini halálát követő második alkotói generációhoz számítja: ennek tagjai, a náluk valamivel idősebb Casellához, Malipieróhoz és Pizzettihez hasonlóan, nemzetközi hangot kerestek, az olasz zenét közel két évszázada meghatározó operai hagyomány jellegzetesen antiromantikus alternatívájaként. Az ő előkészítő munkájuk nélkül nem léphettek volna színre a háború utáni olasz avantgárd képviselői: Donatoni, Berio, Nono, Maderna. Petrassi először neoklasszikus-neobarokk stílusban komponált, a második világháborút követő években kidolgozta a maga ortodoxiától mentes, sajátos tizenkétfokú komponálásmódját, majd az ötvenes évek végén találta meg végleges - a hagyományt a kísérletezés eszközeivel ötvöző - önálló stílusát.
Zenéje befogadta és feldolgozta többek közt Stravinsky, Hindemith, Berg, Bartók hatását (Stravinsky iránti tiszteletéről tanúskodik utolsó jelentős kamaraműve, a Sestina d'autunno, melynek alcíme: Veni, creator Igor - a művet 1981-ben, a zeneszerző halálának 10. évfordulóján komponálta). Első sikerét a Partitával aratta (1932); korai korszakának csúcspontja a Leopardi szövegét megzenésítő Coro di morti (1940-41). Mesterműként tartja számon a kritika a San Juan de la Cruz nyomán komponált Noche oscurát (1950-51) és a Serenatát fuvolára, brácsára, csembalóra, nagybőgőre és ütőkre (1958). Goffredo Petrassi alkotói fejlődésének azonban mintegy gerincét rajzolja meg nyolc concertója, melyek közül az elsőt 1933/34-ben, az utolsót 1970-72-ben fejezte be. Az operától a kamarazenéig terjedő, műfajokban gazdag életművének számos darabja sűrűn hallható Nyugat-Európában és a tengeren túl, a magyar közönség előtt azonban zenéje máig szinte ismeretlen.