A budapesti közönség tudja, hogy SCHIFF ANDRÁS hangversenyein mindig valami különlegessel szembesülhet, a zongoraművész pedig tudja, hogy a közönség tudja - és sohasem okoz csalódást: fellépései a műsorok gondolatébresztő eredetiségével és az átlagon felüli szellemi-fizikai feladatvállalás bátorságával emelkednek ki a koncertélet átlagából. Schiff azonban nemcsak vállalja a herkulesi feladato- kat, fölényesen győzi is valamennyit - hangszeres készenléttel és inspirációval egyaránt. Játékával két korszak, két kultúra termékeny szintézisének feltételeit teremti meg: a legmodernebb zongoraiskola technikai perfekcióját egyezteti a zongoraművészet 20. század eleji aranykorának esztétikai elveivel, így hozva létre új és egyedülálló minőséget. Kivételesen gazdag repertoárjának számos fejezetével találkozhattunk az utóbbi években Mozarttól Bartókig és Schuberttől Janáčekig, e repertoár épületének azonban egyik alapköve kétségtelenül Bach, akinek hat angol szvitjét a Zeneakadémián szólaltatta meg a művész.
A koncertet még Schiff mércéjével mérve is a közelmúlt egyik legjelentősebb zenei eseményeként értékelheti a kritikus (nem feledve az utolsó szonátákból összeállított, nemrégiben hallott Haydn-Beethoven-Schubert-sorozat megvilágító tapasztalatát sem). Schiff számára most nem volt adott sem a stiláris, sem a műfaji változatosság: egyetlen homogén tömbben, a stilizált táncok zenei világában kellett megmutatnia a gazdag és sokszínű zenei univerzumot. Ez páratlan tökéletességgel sikerült. A helyszínen, mint mindenki, hagytam, hogy átmosson az élmény hulláma, később felvételről, kottával hallgattam újra a hangversenyt, hogy meggyőződjem róla, nem tévedtem-e, valóban kivételes szuggesztivitással és zenei éleslátással játszik-e a művész. Ekkor ért az igazi meglepetés. Vannak hangversenyek, amelyek a helyszínen, az itt-és-most feszültségének erőterében hatásosak, de vonzerejük nem menthető át hanghordozóra: kazettáról vagy CD-ről felidézve megfakulnak.
Az angol szvitek koncertjének újrahallgatásakor megfordult az ismert jelenség: az élmény nem halványult, hanem élesedett; eltűntek a zavaró mozzanatok, közelebb férkőzhettünk a művészi produkció magvához. Az angol szvitek hasonlíthatók a miséhez, melynek van ordinariuma és propriuma: itt is találkozunk állandó tételekkel és járulékosakkal, amelyek szvitről szvitre változnak. Schiff a koncerten egyszerre mutatott fel tételtípusokat és tétel-individuumokat. Mint tételtípust, a Prélude-öket a nagy formátum és a concerto műfajára jellemző, orkesztrális és szóló szakaszokat váltogató zongorázás jellemezte ujjai alatt - de felfigyelhettünk olyan egyedi vonásokra, mint az A-dúr tétel különlegesen plasztikus billentése vagy az e-moll Prélude éles metszésű dallamai, reprezentatív előadása, sodrása és szenvedélye. Az Allemande-okban többnyire a ritmus nyugalma, a faktúra transzparenciája, a beszédes előadásmód ragadhatta meg a hallgatót - de itt is az egyedi megmunkálást, a minden műnek, minden tételnek kijáró külön figyelmet jelezte az a-moll tétel filozofikus hangütése, a g-moll lágysága és választékossága, az F-dúr sok halkan kibomló hangzata és puha triolája, az e-moll nosztalgikus karaktere. A dinamizmus jegyében formálódtak meg a Courante-ok - persze ezúttal is minden tétel másképp: az A-dúrt pergő díszítések, az a-mollt ízes hangsúlyok tették egyénivé, a g-mollban a temperamentum, az e-mollban a markáns ritmizálás járult hozzá az előadás profiljához.
A tisztán csengő hangon, éneklő dallamformálással tolmácsolt Sarabande-ok közül kiemelném a teljes koncert egyik legszebb élményét, a g-moll tétel veretes előadását, a maga feszült és méltóságteljes díszítéseivel, majd a középszakasz meglepetésszerű, meghitt pianójával - igaz, említhetném az A-dúr Sarabande halk dinamikai árnyalatainak széles skáláját, az a-moll tétel nemes szomorúságát, az F-dúr meditatív hangját - és így tovább. És milyen sokféle megfogalmazásban tárta elénk Schiff a Gigue-eket, holott ezekben a legtöbb zongorista nem lát egyebet, mint mutatós, virtuóz zárótételt! Az egyik monumentális volt (d-moll), a másikat a szilaj lendület, a ritmus öröme hajtotta előre (A-dúr), megint máskor a szimfonikus hangzás vált meghatározóvá (a-moll). Akadt olyan Gigue, amely Schiff koncertjén ellentmondást nem tűrő határozottsággal szólalt meg, a törvény következetességét szimbolizálva (g-moll), máskor remek, visszhangos vadász-zenét hallottunk fanfáreffektusokkal (F-dúr). És a járulékos tételek? A-dúr bourrée: játékosság; a-moll Bourrée: energia, motorizmus, a színek érzékisége; g-moll Gavotte: halk léptű balett, különös és valószerűtlen, álombeli látomás; F-dúr Menüett: délceg és büszke megszólalásmód; e-moll Passepied: finom, karcsú hang. Az óriásokhoz illő lakoma után a desszert sem lehet akármilyen. Schiff, mintha nem ismerné a fáradtságot, ráadásként eljátszott egy újabb teljes ciklikus kompozíciót: a G-dúr francia szvittel búcsúzott a közönségtől.
Különleges találékonyság, kimeríthetetlennek tűnő szellemi gazdagság, alkotó erejű előadóművészet. Élő muzsikus, aki így játszott Bachot, a magam koncertlátogatói gyakorlatában egy akadt: Szvjatoszlav Richter. Lemezen, ha jól végiggondolom, még ketten csatlakoznak ehhez a színvonalhoz: Edwin Fischer és Glenn Gould. Schiff Bach-játéka az övékkel egyenrangú, velük társalog. (Február 11. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Koncert Kft.)

A 19. században nemcsak magát a születő romantikus zenét jellemezték éles belső kontrasztok: hasonló ellentétek alakultak ki a korszak különféle stílusirányzatai és meghatározó alkotói között is - a zenetörténet e fejezete pólusok és ellenpólusok rendszereként is elbeszélhető. Egy időben úgy tetszett, Bécs hangversenyélete túl kicsi ahhoz, hogy Brahms és Bruckner megférjen benne egymás mellett. Mindkettejüknek megvolt a maga tábora és apologétája, akinek talán nem is az volt a fő feladata, hogy az általa nagyra tartott mestert dicsőítse, inkább az ellenfél értékeit volt hivatott kétségbe vonni: Eduard Hanslick Bruckneren köszörülte a tollát, Hugo Wolf Brahmson. A mai zenehallgató keveset törődik a hajdani ellenségeskedésekkel; ma már megtörténhet, ami a szerzők életében elképzelhetetlen volt: egy estén, azonos műsorban szólalhat meg egy Brahms- és egy Bruckner-kompozíció.
A MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR koncertjének érdekességét az adta, hogy az első részben hallott Brahms-mű és a második részt kitöltő Bruckner-opusz megközelítőleg azonos időszakban keletkezett: a Hegedűverseny komponálásának éve 1878, s noha a 3. szimfóniát Bruckner (több változatot is megalkotva) egészen 1890-ig csiszolta, a darab első verziója 1873-ból származik. A műfajhoz fűződő viszonyt mindkét esetben sajátos feszültség jellemzi: Brahms koncertje a versenymű-elv helyett a szimfonikus gondolkodásmód keretei között mozog, Bruckner viszont méreteiben epikussá tágítja a szimfóniát, kifejezőeszközeiben pedig a drámához közelíti. Mintha a "mindenki mást akar" járványa ezúttal átterjedt volna a versenymű megszólaltatójára is: KELEMEN BARNABÁS vonója alatt a mű portréja szempontjából kulcsfontosságú nyitótétel telezsúfolódott eszközzel és effektussal: a fiatal művész agogikák sokaságát alkalmazta, csúsztatott fekvésváltásokat hallottunk tőle, vibrált, édesített és lassított - eladta, megcsinálta a hatást, mintha nem bízott volna saját természetes zenei érzékében, mindenekelőtt pedig a sallangtalan előadásmódban, mely ennek a bonyolult szerkesztésű műnek alighanem egyedül hiteles közvetítője. Hangsúlyozom, a téves elképzelés csak az előadás zenei profilját rajzolta el: a hangszeres kidolgozás a teljes nyitótétel során mindvégig rendkívül magabiztos maradt - sőt tán épp azért ejtette rabul Kelemen Barnabást a "most pedig megmutatom" típusú demonstratív karakterizálás törekvése, mert hangszeresen nagyon is csúcsformában lépett pódiumra. A művet és a szituációt egyként jellemzi, hogy a nyitótételnél összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, oboaszólós Adagio és a magyaros táncrondó szinte teljesen mentesült az imént jellemzett túlzásoktól, kijelölve a természetességnek azt az útját, amelyen járva a fiatal művésznek a nyitótételt is érdemes volna újragondolnia (hogy itt és most a tudatosan eltervezett "nagy dobás" lélektani pillanatának lehettünk tanúi, jelezte a Bartók- és Bach-ráadás is).
A 3. szimfónia küzdelmes jellegét és ellentmondásait tompítva érzékeltette a koncert kínai vendége, EN SHAO. Nem akarom lebecsülni teljesítményét: lelkiismeretes, tisztességgel elvégzett rutinmunkának éreztem vezénylését; olyan muzsikálásnak, amely hibátlan egyenlegben számol el a tételek tempókaraktereivel és dinamikájával, hangzásarányaival és ritmikai profiljaival, és persze az illő színvonalú hangszeres kidolgozásról is gondoskodik - ám a mű szellemisége iránt kevéssé fogékony, óvakodik párbeszédbe bocsátkozni a komponista gondolataival. Ami azonban a MATÁV Szimfonikus Zenekar fiatal muzsikusgárdáját illeti, róluk elmondhatom: mint általam hallott koncertjeiken mindig, most is a szokott lelkesedéssel és örömteli igyekezettel szolgálták a produkciók sikerét. (Február 13. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

Ki ismerné behatóbban a kritikusi gondolkodás betegségeit, mint maga a kritikus? Ha egyazon programon fedez fel két művet, egyazon cikkben kell beszámolnia két kompozíció előadásáról, kényszeresen párhuzamokat kezd keresni. Írom mindezt azért, mert rajtakaptam magam: percek óta Kodály zenekari darabja, a Páva-variációk és Bartók misztérium-operája, A kékszakállú herceg vára között elképzelhető megfeleléseken töprengek. Írhatnám, hogy mindkettőben a monotematikus gondolkodásmód uralkodik, mindkettő füzérszerűen formált, variációs szerkezet, mindkettő egy-egy nagy metaforát jár körül, sőt még azt is, hogy kimondva-kimondatlanul mindkettőben szerepet játszik a szabadság eszméje. Ilyesmiket azonban félnék megkockáztatni, ezért csupán tárgyilagosan megállapítom: február közepén e két mű szerepelt a RÁDIÓZENEKAR hangversenyének műsorán.
VÁSÁRY TAMÁS vezényletével Kodály opusza érdekes utat járt be. Markánsan és kontrasztosan kezdődött, keletiesen éles körvonalazású, fekete-fehér előadásként, amelyben némiképp a zenekari színek hatáselemének szerepét is a ritmikai mozgékonyság következetes kiaknázása vállalta át. Aztán lezajlott a fokozatos, észrevétlen átalakulás, amelynek terepéül a forma lágy részei, a lassú variációk kínálkoztak természetes gesztussal. Itt meg- jelent a rugalmasság, a nagyvonalúbb időkezelés - és felbukkantak a tónusok, az árnyalatok, amelyek mint tinta az itatóst, a teljes produkciót elárasztották. A fekete-fehéren induló film már jóval a formafolyamat végét megkoronázó nagy apoteózis előtt színesre váltott, s akként is fejeződött be.
Anélkül, hogy a Változatok egy magyar népdalra tolmácsolásának értékét kétségbe vonnám, megkockáztatom: ezen az estén a jelenlévők többségének izgatott várakozása alighanem mégis inkább a Kékszakállúnak szólt. Hogyan működik együtt az utóbbi évtized első számú Hercege, a szólammal szinte eggyé vált POLGÁR LÁSZLÓ és művésztársa, a női szerepet először éneklő NÉMETH JUDIT? Kettejüket hallgatva elgondolkodtam: mi a szokás hasonló esetben? Megelőzi-e a próbákat olyan egyeztetés, amelyen az előadók zenei hangok nélkül, szóban tisztázzák az elképzeléseket és kialakítják a közös koncepciót? Ez alkalommal úgy tűnt, nagyon is van közös koncepció, akár szavakba öntötték a résztvevők, akár nem. Németh és Polgár a koncertterem méreteihez és színpadiasságtól megfosztott körülményeihez igazodva emberközelbe hozta a lélektani történést, eszköztelen, modern kamaradrámaként értelmezve Judit és a Herceg történetét. Aki a téli estén eljött otthonról, hogy a példázatot meghallgassa, akár úgy is érezhette, ebből jött el és este tíz után ebbe fog visszatérni. Jelenetek egy házasságból. Kételyek és gyanúk, elfojtások és elhallgatások, kevés gesztussal, vékony falak által határolt lakótérben, félhangosan. Polgár László ismét bizonyította, hogy nagy művész, akár Schiff vagy Perényi. Nagy művész az, aki nem fejezi be a munkát. Aki már párszor hallotta őt Kékszakállúként, észrevehette, milyen gonddal fejleszti tovább, árnyalja, módosítja szólamát a legapróbb pontokon is, lebontva a feladatot egészen egy-egy mássalhangzó megformálásáig - s egy-egy mássalhangzóba egész magatartásformákat sűrítve. Nem szoborszerűen titokzatos, de zárt és befelé élő Kékszakállúja sallangtalanul tiszta volt és egyszerű.
A magam okulására pár éve végighallgattam az összes elérhető Kékszakállú-felvételt. Akkor értettem meg: ahogyan a Herceg figurájának interpretációs csapdája a monumentalizáló, szoborszerű értelmezés, a Judit megformálóira leselkedő sztereotípia a hisztériával kapcsolatos. Ki engedi át a maga Juditját ennek és mennyire, s ha átengedi, a cselekmény mely pontján: már a kezdetekkor vagy csak a hetedik ajtó előtti nagy tombolásban? A figura, amelyet Németh Judit oly koherensen megformált, nemcsak magasrendű vokális igényességével volt méltó Polgár teljesítményéhez, ebben is illett hozzá. Az ő nőalakjának minden mondata logikusan következik az előzőből, és minden mondata emberséges. Az ő Juditja valóban képes illusztrálni a mondást: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. A birtoklási vágytól fűtött Juditok, a gyanakvó Juditok, a férfira rátelepedő Juditok után az övé, úgy tűnik, egyet akar: fényt. Ez az akarat vezeti el a végső és teljes sötétségbe. Szép és tartalmas tolmácsolás volt - karmester és zenekar részéről is. Nem nagyságrendjét, inkább műfaját szeretném jelezni a distinkcióval: inkább elgondolkodtató, mint katartikus. (Február 14. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Újra és újra elképedünk, látván, milyen gazdag a felhozatal a fiatal hangszeres muzsikusok nemzetközi piacán, s az is meghökkentő, milyen sok a mezőnyben a hasonló eséllyel induló, hasonlóan képzett, hasonló zenei érzékenységű, pódiumbiztonságú jelölt. Tudatosan használok profán kifejezéseket: piac, mezőny, jelölt. Utalni szeretnék az üzletre és a versenyre - az érdekekre, melyek a művészet ipara mögött felvonulnak. Hogy a kor egy további meghatározó jelensége, a játékstílus uniformizáltsága is az ipar érdeke-e, ezt kellő ravaszság híján nem látom át. Talán igen: ha mindenki egyformán játssza a nagy versenyműveket és szonátákat, mérhetőbbek lesznek a kvalitáskülönbségek, könnyebb lesz megmondani, melyik menedzser ügyfele a jobb. De talán mégsem: ha mindenki egyforma, a közönség elunja magát, otthagyja a koncerttermet és hazamegy, hogy lemezről szóljanak hozzá a régi nagyok, akik még nem voltak egyformák: Casals, Heifetz, Rubinstein.
Hallgatom a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR ifjú szólistáját: a kanadai JAMES EHNES alig huszonhét éves, de már tizennégy éve koncertezik. A Juilliard School neveltje, Stradivarin játszik, fellépett számos neves karmester vezényletével. Most a hegedűs repertoár egyik alapművét, Csajkovszkij D-dúr koncertjét szólaltatja meg. Kitűnő teljesítményt nyújt, hangszeresen és zeneileg egyaránt. Előadásában az Allegro moderato nagyon klasszikus, nagyon letisztult, nagyon lekerekített - elegáns és virtuóz, ám mégsem hivalkodóan az. A Canzonettában ujjai nyomán megszületik az igazi románc-hang: a szólista mesélő modorban, visszafogottan muzsikál. Noha már a nyitótételből megtudhattuk, hogy dús, mélyen zengő hangot is képes kicsalni instrumentumából, a hatásosság igazi esélyét számára is a néptánc-finálé kínálja: itt pergőn és könnyedén, feszesen és virtuózan hegedül. Sok mindent leírtam róla, mégis úgy érzem, nem írtam eleget - ám ez talán mégsem az én hibám. Feszülten figyeltem egy hosszú versenyművön át, hogy megtaláljam az egyéniség jegyeit: a jegyeket, amelyek James Ehnest megkülönböztetik a többi kiváló fiatal hegedűstől. Nem jártam sikerrel. Ha játékáról körözést kellene kiadnom, a zenei személyleírásban ez is szerepelne: különös ismertetőjegye nincs. James Ehnes a legjobbak egyike, s olyan is, mint a többi legjobb - akik manapság mind egyformák.
A késő romantikus hegedűversenyt két utóromantikus zenekari mű előadásával keretezte a Fesztiválzenekar, ezekben mutatkozott be a vendégkarmester, a BBC Walesi Szimfonikus Zenekarának zeneigazgatója, MARK WIGGLESWORTH. Webern op. 1-es Passacagliájában mindenekelőtt arra nyílt alkalma, hogy egyetlen széles ívű folyamatban gondolkodjék, nagy feszültségeket halmozzon fel és juttasson el drámai akcentusokban a kisülésig, s hogy kikeverje a jellegzetesen mahleri fogantatású hangszerelés színeit. A második részt kitöltő Elgar-opuszban, a nálunk ritkán hallható, ám több figyelemre érdemes Enigma-variációkban vérbeli angol zenét dirigálhatott, vérbeli angol fegyelemmel, angol érzelmekkel és angol nosztalgiával. Itt a nagy folyamatot sok rövid egység helyettesítette, de fokozásra és pátoszra így is adódott lehetőség. Élvezetes produkció volt, ebben éreztem az egyébként biztos ütéstechnikájú, jó szakembernek mutatkozó Wigglesworth muzsikálását személyesebbnek. A Fesztiválzenekar mindhárom műsorszám sikerét tudása javával szolgálta: együttműködően, rugalmasan és pontosan muzsikált. (Február 15. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

A brit közszolgálati rádió és televízió énekkara, Anglia egyetlen hivatásos kórusa, a BBC SINGERS egy híján nyolcvan esztendős: 1924-ben alapították. A gyanútlan zenebarát, aki magát az együttest korábban nem hallotta, csupán az angol vokális kultúra fényes múltjáról és jelenéről tud egyet-mást, azt hiheti, mint oly sok esetben, ezúttal is a korhű régizenei előadópraxis egyik meghatározó műhelyét készül megismerni. Tény, a BBC Singers repertoárjának legrégibb darabjai a reneszánszból származnak, mégsem véletlen, hogy az együttes teljesítményéről magam először tizenkilenc éve, az 1984-es Korunk Zenéjén szereztem tapasztalatokat. Akkor csupa 20. századi művet szólaltatott meg a BBC Singers, melynek az idő tájt még John Poole volt a karigazgatója. (A két évtizeddel ezelőtti és a mostani koncertet rokonítja, hogy akkor is, most is énekeltek egy kompozíciót Edward Cowie-tól, akkor is, most is előzékeny gesztust tettek a vendéglátó ország felé magyar művek megszólaltatásával, s végül, hogy Giles Swayne Magnificatja 1984-ben és 2003-ban egyaránt elhangzott a budapesti koncerten - annak idején a műsor szerves részeként, idén februárban a ráadások között.)
Annak ellenére, hogy a BBC Singers jelenlegi karnagya, STEPHEN CLEOBURY valóban a historikus előadópraxis egyik fellegvárából - a cambridge-i King's College-ból - érkezett, a műsor szinte csak jelzésszerűen, az első és a második rész bevezetőjeként kínált egy-egy kávéskanálnyi early musicot: az előbbi esetben William Byrdtől hallottuk a Rorate coelit és a Vigilatét, az utóbbiban a 15. és 16. század fordulóján élt Robert Hacomplaynt Salve reginája szólalt meg. Egyik tolmácsolás sem hagyott mély nyomot maga után: a hangzás kissé matt benyomást keltett és kórusra utalt - vagyis a korszakhoz és a műfajokhoz képest túl nagy volt és túl sűrű, nem rajzolódtak ki benne oly individuálisan a szólamok, ahogyan kellett volna, nem volt elég transzparens (hogy különbséget tegyek: a Hacomplaynt-mű előadása kedvezőbben hatott, mint a két Byrd-motetta).
A BBC Singers igazi területe azonban - ahogyan ez a hangverseny is bizonyította - a 20. század zenéje. E téren ízlésük mentes a stiláris skrupulusoktól: a műsoron "vér-beli" kortárs mű éppúgy helyet kapott, mint a régit az újjal finoman elegyítő posztmodern. Egyébként is úgy tetszik: az angol kortárs zenében a letűnt korszakok eszközeinek a vadonatúj kompozíciókba való beépítése nem az elmúlt évtizedekben kicsírázott retro- és neo-divatokkal kezdődött: sokkal régebbi keletű, folyamatosan érvényesülő törekvés - talán azért, mert a múlt náluk mindig "jelen" volt, sohasem kellett "felfedezni". John Tavener (1944) műve, a Funeral Ikos (1981) a maga jámbor egyszerűségével, archaizáló homofóniájával, gyakori unisonóival jól illusztrálta mindezt - igaz, ismétlésekre épülő tartalmához képest kissé hosszadalmasan. Thea Musgrave (1928) Rorate coelije (1973) viszont igazi kortárs zene - hangzásában, harmóniavilágában, disszonanciakezelésében egyaránt. És formája-szerkesztésmódja is sokkal mozgalmasabb, változatosabb. Hasonlóan a kompromisszum nélküli kortárs művek kategóriájába sorolhatjuk Edward Cowie (1943) darabját: az Ave Maria megszólaltatásakor egy ősbemutatóval gazdagodott a műsor. A koncert zárószáma, Charles Villiers Stanford Magnificatja 1918-as keletkezési évét tekintve ugyan 20. századi zene, valójában azonban hagyományos, késő romantikus gondolkodásmód jellemzi (a műsorfüzetnek nem sikerült tökéletes pontossággal eltalálnia Stanford születési évét: a komponista nem 1825-ben, hanem 1852-ben látta meg a napvilágot). Ezekben a művekben akadálytalanul érvényesültek a BBC Singers erényei: a gondos kidolgozás, az intonációs biztonság, a szín- és dinamikai árnyalatok széles skálája, a kifejező előadásmód.
Nemkülönben a műsor magyar fejezetében: Ligeti György Lux aeternájának sűrű felrakású, álló hatású hangnyalábjai mindjárt a műsor elején, közvetlenül a bevezető Byrd-kompozíciók után szólaltak meg nagy biztonsággal: Stephen Cleobury és énekesei talán azt kívánták jelezni ezzel, hogy az idén májusban 80 esztendős szerző 1966-ban keletkezett alkotását a kortárs zene klasszikusai közé sorolják. Sikert aratott Orbán György hagyományos elemekben bővelkedő, expresszív Stabat Matere, magam pedig különösen élénk tetszéssel hallgattam a fiatal Gyöngyössy Levente opuszát, az Assumpta est Mariát - ezt a rendkívül invenciózus, témavilágában és feldolgozásmódjában egyaránt igen változatos, a szó legjobb értelmében posztmodern művet. (Február 19. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Ha azt mondom, ACADEMY OF ST. MARTIN IN THE FIELDS, az olvasó, gondolom, így folytatja: Neville Marriner. A nagyhírű angol kamarazenekar neve hőskorában valóban szinte elválaszthatatlan volt az alapító nevétől, ez azonban már régóta nincs így, Marriner és az Academy tagjai külön utakat járnak. A külön utak olykor csekély időbeli eltéréssel, mulatságos módon ugyanoda vezetnek - ezúttal nem Rómába: Budapestre. A kamarazenekar február végén MURRAY PERAHIA vezényletével adott koncertet a Kongresszusi Központban, lapzártakor pedig pár nap van hátra Marriner vendégszerepléséig a Tavaszi Fesztiválon, a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar élén. Külön-külön láthatjuk-hallhatjuk tehát azt, ami negyven éve még összetartozott.
Az Academy of St. Martin in the Fields koncertjének műsorát Beethoven op. 127-es Esz-dúr kvartettje nyitotta. Manapság divat vonósnégyeseket kamarazenekari, sőt szimfonikus méretű apparátussal megszólaltatni, hol változtatás nélkül, hol átiratban - a kísérletező szellemű feldolgozók között olyan mesterek is akadnak, mint Gustav Mahler. A pesti közönség az utóbbi időben e szokás eredményeként hallhatta Schuberttől A halál és a lánykát, a híres c-moll vonósnégyes-tételt, Beethoven op. 95-ös f-moll művét vagy éppen Verdi Vonósnégyesét. Érdemes-e, kell-e kvartetteket zenekarosítani? A kérdésre, úgy látszik, nincs egyértelmű válasz, az adottságok műről műre változnak. Az egyik kompozíciónak meglepően jót tesz a megnövelt apparátus, sőt kifejezetten felfedezésekre ösztönöz, rejtett vonásokat tár fel, a másik darab esetében viszont groteszk medvetáncot eredményez. Beethoven op. 127-es Esz-dúr vonósnégyese, úgy találtam, nem érzi jól magát a vastag kamarazenekari köntösben, azt szívesen ledobná magáról, hogy visszabújhasson a kvartettfaktúra könnyebb-szellősebb viseletébe. A nyitótétel lassú bevezetésének első, tömör akkordjai ebben a változatban persze különösen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy megmutassák, milyen telt, gazdag az Academy of St. Martin in the Fields hangzása. Murray Perahia vezénylése nyomán a tétel Allegro főszakaszában plasztikus körvonalazású, világos formálás uralkodott; az Adagióban lágyan megrajzolt dallamvonalak és puha tónusok, a Scherzóban fordulatos és drámai értelmezés örvendeztette meg a hallgatót, a finálé pedig markáns hangsúlyaival, kontrasztgazdagságával keltett figyelmet. Egészében azonban mégis erőltetettnek, értelmetlennek tűnt a vonósnégyes zenekarosítása: az előadásmód minden értéke ellenére a mű ebben az alakjában sűrűbb, súlyosabb, nehézkesebb volt a kelleténél - és elveszett a szólamok individuális karaktere. Az Academy of St. Martin in the Fields jelenlegi állapotában olyan együttes, amelynek játéka sem technikailag, sem intonációsan nem feddhetetlen, a hangzás azonban különlegesen szép és érzékeny, a zenei értelmezés és a részletek kidolgozása pedig egy kamarazenei aranykor ihletettségének ideálját közvetíti.
Persze a közönség legalább annyira volt kíváncsi a zongoraművész Murray Perahia teljesítményére, mint a zenekarra és a karmesteri szerepet vállaló hangszeres muzsikusra. Bach 5. brandenburgi versenyében már a billentyűk mellett üdvözölhettük az est főszereplőjét, aki a kifogástalanul, de konvencionálisan hegedülő KENNETH SILITO és a hasonlóképp jellemezhető spanyol származású fuvolás, JAIME MARTIN társaságában dinamikus és perfekt, de hangzásarányait, hangsúlyait, frazeálását tekintve kissé idejétmúlt, kommersz benyomást keltő olvasatban tárta elénk a sokszor hallott repertoárdarabot. A legfőbb hiányérzetet éppen Perahia zongorajátéka okozta, amely persze bámulatba ejtett gördülékeny virtuozitásával, sőt olykor szabad lélegzetvételével is, ám nélkülözte a hangzásnak azt a tiszta csengését, azt az enyhén fémes tónust és plasztikus körülhatároltságot, amelyet a bachi billentyűs szólam oly nagyon igényelt volna.
Hogy miért is tartják számon Perahiát a Marlborói Fesztivál szellemének örököseként, Rudolf Serkin és Pablo Casals színvonalának kései képviselője gyanánt, az Mozart 449-es Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr zongoraversenyében derült ki. Itt mindenekelőtt megszólalt a várva várt hang: kristályos tónussal és karcsún, minden regiszterben egyformán kommunikatívan énekelt a zongora, a billentés mindvégig a frazeálást szolgálta, ez utóbbi pedig termékeny feszültséggel telítődött, egyszerre hordozván magában a minden részlet iránt fogékony érzékiség és a nagy Egészt áttekintő intellektualitás mozzanatát. Perahia játéka költői is volt, de drámai is, zenei magatartásformáját a zenekarral folytatott kamarazenei párbeszéd jellemezte. Az erőteljes vonásokkal ábrázolt és a kellő súlyt sem nélkülöző nyitó Allegro, valamint a tartást játékossággal ötvöző finálé által közrefogva az Andantino középtétel kivételes választékossága és átszellemült előadásmódja jelentette számomra a hangverseny zenei csúcspontját. A tapsra Schubert zenéjével válaszolt Perahia: az op. 90-es Esz-dúr impromptu technikailag korántsem hibátlan, de lelkesítő temperamentumú előadása ismét a régi nagyok szellemét idézte. (Február 24. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)