|
Making New Waves, azaz új hullámokat kelteni. Ennek a nem csekély kihívásnak
próbált megfelelni immár ötödik alkalommal a British Council, a Goethe
Institut, a Francia Intézet, a Magyar Komputerzenei Alapítvány
a Trafó Kortárs Művészetek Házával közösen. A négynapos rendezvény középponti
témája az emberi hang volt. Az emberi hang és az abból alakítható, létrehozható
újabb és újabb hangzások. Az átalakítás lehetőleg elektronikával, előre rögzített
és real time módon, azaz magnószalagról történik - magnószalagon ma már
többnyire digitális hangrögzítőket kell érteni -, illetve élőben, a megszólalás
pillanatában. Az öt plusz egy hangverseny közé előadásokat ékeltek a szervezők,
melyek ugyanezt a témát járták körbe. Vagyis mit tehet az elektronika az emberi
hanggal? A válasz röviden: mindent. És éppen ez volt az egyik alapvető problémám
a sorozat hangversenyeivel. De erről később.
A brit SingCircle énekegyüttes nyitó koncertjére (február 13., csütörtök)
mintegy fél ház volt kíváncsi, és ezt pozitívumként kell értékelni. Meglepett,
hogy vannak még Magyarországon olyan, mindenre nyitott - többnyire fiatal -
emberek, akik egy mozijegy áráért a kortárs zenének erre a rendkívül toleranciaigényes
ágára (is) kíváncsiak. A műsor hat száma hasonló zeneszerzői technikákat alkalmazó,
előadót és hallgatót egyaránt próbára tevő kompozíció volt. Az elektronika által
modulált hangok egy (rövid) ideig valóban érdekesek, de könnyen halálos unalomba
kergethetik az embert. Szinte valamennyi, a fesztiválon elhangzott mű az emberi
beszédre, a szavak hangzására - és nem a jelentésére(!) - épült. Előszeretettel
alkalmazták a paralel hangzásokat, a különböző sebességgel, hangerővel és karakterrel
előadott szófoszlányokat, mondattöredékeket. SIMON EMMERSON Ofélia álma I.
című, az énekes kvartett számára huszonöt éve komponált művében a szerző szerint
az Oféliát megszemélyesítő szoprán szólista többféleképpen is csapdába kerül.
Mind a többi énekes, mind a zenei anyag, mind a technika által. Ebből a hallgató
legfeljebb annyit érzékel, hogy a szoprán szólista hölgy egy mikrofonok határolta
négyzetben hol ebbe, hol abba az irányba "énekel". (A fesztivál arra is megtanított,
hogy csínján bánjunk ezzel a szóval. Éneklésnek minősült minden hang, ami emberi
torokból kijött. Legyen az "bel canto", torok- vagy fejhang, sikoly vagy sóhaj,
csúnya vagy szép. Egy kortárs művészeti fesztivál esetében ez talán rendben
is van így.)
WAYNE SIEGEL Napfogyatkozása ötvözte a klasszikus technikákat az új kor
- nem különösebben izgalmas - lehetőségeivel. A négy énekes négy karaktert személyesített
meg, akik egy kis mexikói halászfaluban (hogy a színhely miből derült ki, sosem
fogom megtudni) figyelik a napfogyatkozást. A négy különböző ember "összebeszéde"
hamar átváltott egyszerű, repetitív négyszólamúságba, majd egy kellemes, korálszerű
szakasz után újra csak a minimálváltozá- sok meglehetősen olcsó zenéjét kaptuk.
MICHAEL ALCORN Lassú tánc című opusza ehhez képest kimondottan kórusszerű
élményt nyújtott.
TREVOR WISHART darabjáról (Vox 2) megtudhattuk, hogy a vokális hangzások
részletes belső megformálásával foglalkozik. Hogy ez, illetve "a darabra speciálisan
jellemző hangszótár" pontosan mit is jelent, nem derült ki, de így jár, aki
műélvezet helyett ismertetőt olvas a félhomályban. JOHN CAGE Circusát
az est karnagya, Gregory Rose dolgozta ki a zeneszerző Daloskönyve
(I. és II.) alapján. A produkció legnagyobb erénye a rövidség volt. Az egész
este a keverőpult mögött ülő STEPHEN MONTAGUE szerzőként is bemutatkozott. És
nem is akármilyen darabbal. A Tigida Pipa látványos, hatásos és sikeres
kompozíció. Az elektronika mellett élő ütős effekteket (fadob, tikfa stb.) is
alkalmazó opusz az este egyetlen tényleg élvezhető darabja volt.
A hangverseny közben felmerült bennem, hogy abban a pillanatban, amikor meglátok
egy hangmérnököt a keverőpult mögött, amikor azt látom/hallom, hogy előre rögzített
anyagok keverednek a helyszínen produkáltakkal, ha nem tudom megmondani, mi
is zajlik valójában, ha nincs különbség eredeti és manipulált hangzás között
- akkor számomra hitelét veszti valamennyi élőnek nevezett produkció. Amióta
több mint száz éve feltalálták a mozgóképrögzítést, feltalálták a stop trükköt
is. Azóta legfeljebb egy óvodás hiszi el, ha a tévében azt látja, hogy valaki/valami
eltűnik. Ha nem tudom eldönteni, hogy egy adott hangot - legyen az szép vagy
csúnya - élőben keltenek vagy mesterséges úton már hetekkel ezelőtt megalkották,
akkor zavarba jövök, és nem értem, mit keresnek az előadók a pódiumon.
Aligha van olyan értelmiségi, aki életé- ben legalább egyszer nem kezdett
el érdeklődni a keleti filozófiák iránt. És ha már ebbe valamilyen mértékben
belemerült, előbb vagy utóbb találkoznia kellett a felharmonikus vagy torokénekléssel
is. Ezért aztán nem is csodálkoztam, hogy a Franciaországban élő Tran Quang
Hai pénteki hangversenyére gyakorlatilag megtelt a Trafó nagyterme. Meggyőző
előadásában gyönyörű és állandóan változó felhangokat, fantasztikus technikájú
dorombjátékot és a kettő egyfajta szintézisét élvezhettük. Sajnos a lehetőségek
tárháza korántsem végtelen - a nagyszámú és különböző méretű dorombok ellenére
sem -, így viszonylag hamar önismétlésbe csapott át a bemutató.
Az est másik eseményén fellépő Trevor Wishart "munkásságáról" nehéz érzelemmentesen
írni. Két nő címet viselő, több mint negyedórás elektronikus kompozíciója
középpontjában Margaret Thatcher és Diana hercegnő beszédei, nyilatkozatai állnak.
Gyorsítva, lassítva, torzítva. Összevegyítve mindenféle egyéb zajjal. Eredeti
zeneszerzői gondolat legfeljebb annyi volt benne, mint egy C-dúr skálában, de
ez egy pillanatig sem feszélyezte a szerzőt, aki ezek után "vokális szólóperformanszával"
kábította a közönség maradékát. Anton Webern kapcsán merült fel a kérdés, hogy
lehet-e bűncselekmény a zene. A válasz szerencsére akkor is nemleges volt. De
szabad-e nagy nyilvánosság előtt művészetnek álcázott szélhámosságot produkálni?
A válasz: szabad. Wishart, bemutatandó az ember által létrehozható hangzások
lehetőségeit, vinnyogott, nyávogott, visongott, ugatott, hörgött, böfögött,
csuklott, és még számos olyan hangot produkált, mely biztosan megnevettet akárhány
kisgyereket. A mindenféle rendező elvtől mentes "improvizáció" az "ilyet én
is tudok" heurisztikus boldogságát nyújtotta a hallgatóságnak. Meg is tapsolták
érte.
Szerencsére a két szombati hangverseny lényegesen magasabb színvonalat hozott.
Az Új Dimenzió Műhely hangversenyét talán önálló "nagy" koncertként kellett
volna meghirdetni, mert így bizony alig-alig fértünk el a nyilvánvalóan nem
erre méretezett Stúdióban. Az élő elektronikát, kvadrofon hangzást (is) használó,
két klarinétjátékossal és egy énekessel kiálló társaság szimpatikus world
musicot mutatott be. A kortárs zenéhez nem sok köze volt, de most, hogy
újra kezembe veszem a szórólapokat, látom, hogy ezt nem is ígérték. Sajnos a
kis terembe szoruló nagy tömegben a hallgató nem mindig ott ül, ahol akusztikailag
ideális lenne, hanem ott, ahol éppen helyet kap. Jelen esetben a recenzens az
egyik sarokban, közvetlenül egy hangszóró előtt. Ez a tény, valamint egy hozzáértő
hangmérnök hiánya sokat rontott a hangverseny élvezeti értékén. A hat beígért
kompozícióból még csak a negyediknél jártak, amikor a rendezők felszólították
az érdeklődőket, hogy fáradjanak át a nagyterembe, ahol hamarosan kezdődik az
est fő attrakciója. A zenészek még egy számot engedélyeztek maguknak s a hallgatóságnak,
de a közönség menthetetlenül megkezdte a kiszivárgást. Az ügyetlen szervezés
megalázó helyzetbe hozta mind a művészeket, mind a közönséget.
HEINER GOEBBELS-ről szuperlatívuszokban írt minden beharangozó. A legenyhébb
kifejezés a szupersztár volt, s ezt kissé feszélyezőnek találtam. Úgy éreztem,
rám kényszerítenek valami "tetszési kötelezettséget", s ha nem teljesítem a
normát, tán még európainak sem mondhatom majd magam. Pedig élvezetes előadás
lett volna minden külön reklám nélkül is a Prométheusz szabadulása. A Heiner
Müller szövege nyomán 1980-ban rádiójátéknak készült s most szcenírozott
hangversenynek aposztrofált happening ügyesen ötvözi a zene minden ágát a klaszszikustól
a hard rockig. A három előadót és hangszalagot igénylő zenés színház Prométheusz
megszabadítását meséli el helyenként free jazzes kísérettel, helyenként szimplán
hangillusztrációkkal színesítve az André Wilms által tolmácsolt francia
nyelvű szöveget. Az előadásról szóló valamennyi prospektus a zene és a szöveg
kapcsolatát, a groteszk szóképeket és a szövegrészletek zenei továbbgondolását
emelte ki. A performansz a franciát anyanyelvi szinten beszélők számára minden
bizonnyal teljes értékű zenei/színházi élményt nyújtott, de a magamfajta egyszeri
közönség elesett a produkció egyik, igen fontos összetevőjétől. Ilyen esetekben
egy szövegfeliratozó készülék áthidaló megoldást hozhatna. Talán legközelebb.
Mert, gondolom, a szervezők jövőre újra megpróbálják majd felkavarni a zenei
állóvizet. Remélhetőleg több sikerrel, mint idén: egyszer azok a bizonyos új
hullámok nemcsak az újszülötteknek lesznek majd újak, s érdemes lesz bekapcsolni
"hullámvevő-készülékeinket". (Február 13-16. - Trafó - Kortárs Művészetek
Háza)
|
