|
Újra van magyar Grammy-díjas! A magyar-angol Takács Vonósnégyes (Edward
Dusinberre - első hegedű, Schranz Károly - második hegedű, Roger
Tapping - brácsa, Fejér András - gordonka) nyerte az idei Grammyt
az év legjobb kamarazenei felvételeinek kategóriájában a Deccánál megjelent
Beethoven-albumáért, amelyen a Razumovszkij-kvartettek (op. 59) hallhatók az
úgynevezett Hárfa-vonósnégyes (op. 74) társaságában. Nagy öröm az is, hogy a
világhírű együttes - három év után - május 12-én ismét Budapesten koncertezik:
a Zeneakadémián a Strém Koncert Kft. szervezésében Mozart B-dúr (K. 589), Bartók
5. és Brahms c-moll vonósnégyesét játssza. A Liszt-díjas és a Magyar Köztársasági
Érdemérem Lovagkeresztjével kitüntetett Takács Kvartett sikereiről, múltjáról
és jelenéről Fejér András csellóművésszel beszélgettünk.
- Kinek az agyából pattant ki az ötlet, hogy vonósnégyest alapítsanak?
- Az enyémből. De nem amolyan légből kapott ötlet volt ez, inkább tudatos
döntés, úgymond "készültem rá".
- Amióta csellózni kezdett?
- No, azért nem. De sokat számított, hogy kamarazenében nőttem fel. Édesapámhoz,
aki szintén csellista volt és karmester, gyakran jártak fel a barátai, zenésztársai
az Állami Hangversenyzenekarból egy kis házimuzsikálásra. ők zenéltek, édesanyám
készítette a desszertet. Én egyébként azért lettem csellista, mert kicsi volt
a lakás, és apám kijelentette, hogy nem fogja reggeltől estig egy kezdő hegedűs
gyötrődéseit hallgatni. A cselló? Az más... - mondta. Bezzeg az öcsém! ő hegedűs
lett. Otthon tehát gyakran szólt kamarazene, és amikor már elég elfogadhatóan
ügyetlenkedtem a hangszeren, óriási megtiszteltetés volt, hogy egyszer-egyszer
bevettek a csapatba.
- Hogyan alakult meg a Takács Kvartett?
- A Bartók konzervatóriumban Rados tanár úrhoz jártam triózni. Amikor felvettek
a Zeneakadémiára, egyértelmű volt számomra, hogy vonósnégyesezni KELL. Érettségi
és felvételi vizsgák után voltunk, megkerestem Takács-Nagy Gábort és
Ormai Gábort, akik örömmel benne voltak. Igen ám, de nem találtunk negyedik
embert, ezért egy esztendeig trióztunk - amolyan időhúzásként. Viszont nagyon
szerettünk focizni - bár én inkább csak kapus voltam. A legenda szerint másodéves
zeneakadémista korunkban a grundon találkoztunk Schranz Károllyal, aki
a főiskolán kettővel felettünk járt, és már az Operaház zenekarában játszott.
Olyan szenzációsan focizott, hogy bevettük a kvartettbe negyediknek... Félretéve
a tréfát, személyében kiváló muzsikusra leltünk, és ezzel megalakult a Takács
Vonósnégyes. Ez 1975-ben volt, furcsa belegondolnom, hogy már huszonnyolc éve.
- Mihály András volt a kvartettjük atyja, ugye?
- Persze, hiszen akkor ő volt "a" kamarazene-tanár a főiskolán. Tőle tanultuk
meg a sok mindent eleve meghatározó alapokat. Nagy buzgóságunkban ténylegesen
"rávetettük" magunkat, szegényt élni sem hagytuk, előfordult, hogy még nyaralás
közben is zavartuk, különórákkal bombáztuk. Felesége már összevont szemöldökkel
sandított ránk, amikor újból és újból megjelentünk. Egyszóval Mihály Andrástól
elmondhatatlanul sokat kaptunk.
- Mi volt a legfontosabb?
- Nem lehet rangsorolni. Ezer dolog. Például az, hogy miként lehet a legnagyobb
expresszivitással előadni egy darabot úgy, hogy az mindenképpen megmozdítsa
a hallgatóságot. A zenei gondolatok közönségre vetítésének eszköztárát Mihály
András mutatta meg nekünk.
- Kitől tanultak még?
- Devich Sándortól. ő segített legtöbbet a részletek kidolgozásában. A színek
megtalálásában, a frazeálásban, annak elsajátításában, hogy az ujjazatokkal
és a vonással hogyan lehet hangsúlyozni valamit. Hogy miként használjuk például
az üres húrokat, a pizzicatókat. És gyötört minket rendesen a négy hangszer
közötti szólamvezetéssel is. Sokat tanultunk Kurtág Györgytől, Rados Ferenctől,
az Amadeus Kvartet-től és később a Magyar Vonósnégyes tagjaitól: Székely Zoltántól
és Koromzay Dénestől is.
- Kezdettől fogva egy húron pendültek? Megvolt az összhang?
- Kezdetben természetesen voltak viták, parázs veszekedések. Főként amikor
lemezfelvételeket kezdtünk készíteni. Akkor még azt hittük, egy-egy megoldás
elfogadtatása a többiekkel élet-halál kérdése. Később jöttünk rá, hogy csak
az a lényeg, ami hallatszik. Sok minden, amiért esetleg vérre menő csatákat
vívtunk, nem is hallható a felvételen vagy a koncerten. Bizonyos rutin kell
ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miért érdemes harcolni, és miért nem. Ez nem
megalkuvás, egyszerűen azt jelenti, hogy elfogadjuk: a társunk ötlete, elképzelése
is lehet meggyőző, hiszen egy zenei problémát többféleképpen is meg lehet oldani.
- Hogyan indult a karrierjük?
- Egy év tanulás és együttmuzsikálás után megnyertük a Zeneakadémia házi
viadalát, a Weiner Leó kamarazenei versenyt. Mint az őrültek, úgy gyakoroltunk.
A győzelem pedig nagy lökést adott. De nagyon zöldfülűek voltunk. Évekig csak
a versenyanyagot tanultuk, ami azt eredményezte, hogy egy pillanatban rájöttünk,
milyen szűk a repertoárunk. Később kellett szívós munkával behozni lemaradásainkat.
- Azért a versenyrepertoár gyakorlásának meglett a gyümölcse: 1977-ben győzelem
Evianban, majd két évre rá Portsmouthban, Bordeaux-ban, Pozsonyban.
- Az eviani siker váratlanul ért bennünket. Persze nagy segítség volt, hogy
a Bartók Vonósnégyes tagjai ott ültek a zsűriben. Egyébként az előző évben szintén
magyar együttes győzött: az Éder Kvartett.
- Ez csak növeli a győzelmük értékét. És gondolom, kinyíltak a kapuk az európai
koncertpódiumok felé.
- Talán hihetetlennek hangzik, de egyáltalán nem. Máig sem tudjuk, miért,
de az eviani verseny után egyetlen meghívást, koncertet sem kaptunk. Aztán Görög
Péter kezdeményezésére Keszthelyen rendeztek egy Interfórumot, külföldi kritikusok,
impresz- száriók részvételével, amelyen mi is játszottunk: az hozta meg az első
felkéréseket. Az 1979-es londoni (portsmouthi) győzelem után tényleg csőstül
érkeztek a meghívások.
- Szükségszerű volt, hogy külföldre mentek? Itthonról portyázgatva nem lehetett
volna karriert csinálni?
- Nem erről volt szó. Magyarországon csak a kvartettezésből nem tudtunk
volna megélni. Hiába tett meg mindent értünk például a Filharmónia. Zenekari
munkát kellett volna vállalni, ami elvette volna az időt és az energiát a vonósnégyestől.
Mi mindent erre tettünk fel.
- Hogyan kerültek Amerikába? És miért éppen a Colorado Egyetemre?
- Először a kanadai Banffben töltöttünk fél évet 1981-ben. Székely Zoltánhoz
mentünk ki a Bartók-kvartetteket tanulni. Azután 1982-ben meghívást kaptunk
egy budapesti televíziós műsorba, melynek Czigány György volt a házigazdája.
Írókat, muzsikusokat hívott meg stúdióbeszélgetésre és egy kis örömzenélésre.
Ottlik Géza és barátja, Koromzay Dénes brácsaművész is a műsor vendége volt,
akivel egy Beethoven-kvintettet játszottunk. Akkor találkoztunk először, és
később ő hívott meg, csábított el bennünket Boulderba, a Colorado Egyetemre,
ahol máig úgynevezett rezidens kvartettként működünk: vonósnégyeseket tanítunk
és koncerteket adunk. Csodálatos természeti környezetben, a fantasztikus klímájú
Sziklás-hegységben, gyakorlatilag egy nemzeti parkban dolgozhatunk, ami óriási
kegyelem. Pihenésre kevés idő jut, de minden energiánkat a zenére fordíthatjuk.
Családostul egyébként 1986-ban költöztünk át Amerikába. Ma is ugyanabban a kis
egyetemi városban, Boulderban élünk.
- Úgy tudom, azóta már több más helyen is rezidens állást vállaltak.
- Igen, például a Middlebury College-ban, Vermont államban. És állandó szereplői
vagyunk az itt nagyon népszerű Aspen Festivalnak, valamint tanítunk a londoni
Guildhall School of Music and Drama zenei tagozatán.
- Sokan úgy emlékeznek, hogy a nyolcvanas évek elején a Takács Kvartett pályája
meredeken ívelt felfelé. Talán túlságosan is meredeken, amit nem lehetett könnyű
viselni. A sikerekért jelentős áldozatot kell hozni, de legalább olyan nehéz
túlélni őket... Az ív a kilencvenes évek elején hirtelen megtört.
- Igen, nehéz időszak következett. 1992-ben Takács-Nagy Gábor elhagyta az
együttest. Ott álltunk primárius nélkül. Márpedig ilyen állást nem lehet csak
úgy meghirdetni az újságban. Telefonálgattunk, futottunk mindenfelé, kértük
az itthoniak, az Amadeus és a Juilliard Kvartett, a Beaux Arts Trió, Alfred
Brendel és mások tanácsát. Sok muzsikust hallgattunk meg, és több mint egy tucat
hegedűssel ültünk le együtt muzsikálni, amíg végül nagy örömünkre rátaláltunk
Edwardra. ő is Dorothy Delay-tanítvány, mint például Perlman vagy Zukerman.
Megállapodtunk Gáborral, hogy a Takács nevet megtartjuk, hiszen bevezetett "márkanév"
lett belőle. Ám csak ezután következett az igazi dráma. Meghalt Ormai Gábor.
Fél év alatt vitte el a rák. Komoly idegfeszültségben dolgoztunk, és kezdhettük
a keresést elölről. Rémes hónapok voltak. De aztán felfedeztük Roger Tappingot,
elkezdtünk újra koncertezni, és a vonósnégyes rövid idő alatt újjászületett.
- Újjászületés, folyamatos megújulás - ezek minden kvartett életében kulcsfogalmak.
- Feltétlenül. És ehhez nagyon fontos, hogy tudjuk kívülről látni-hallgatni
magunkat. Ezért csináljuk azt hosszú évek óta, hogy valamelyikünk mindig a kiszemelt
"tanár", aki - ha úgy érezzük, hogy valami nem stimmel - néha leteszi a hangszert,
és kívülről instruál, ha tetszik, "bíráskodik". Elénekeljük egymásnak, hogyan
- például milyen tempóban, intenzitással - szeretnénk egy-egy zenei gondolatot
visszahallani. Ez a módszer minimalizálja a személyeskedést, segíti a megújulást,
hiszen mi is változunk, másképp énekelünk ma, mint évekkel ezelőtt. De a felfrissüléshez
az is elengedhetetlen, hogy mindig érdekesnek találjuk éppen azt a darabot,
amit játszunk, és személyes ügyünknek érezzük, hogy a lehető legjobban szólaljon
meg. Hogy igényeljük állandóan miszlikbe aprítani, és újra összerakni.
- Fel lehet még ismerni a mai Takács Kvartetten a Weiner-Mihály-iskola sajátos
jegyeit?
- Szeretném hinni, de nem vagyok benne biztos. A kvartettjáték is hatalmas
fejlődésen esett át, és mára a nagy nemzetközi iskolák közti határok elmosódni
látszanak (a magyart is ezek közé sorolom). Járják a világot a tanárok, a diákok,
mindenki mindenhol azt szívja magába, amit hasznosnak vél, ahhoz a tanárhoz
megy tanulni, akihez csak akar. Jó példa erre, hogy Edward Dusinberre és Roger
Tapping is tanult Végh Sándortól, Kurtág Györgytől és Rados Ferenctől. Ma már
nem a hagyományok a legfontosabbak, inkább a kifejezés. Az, hogy a közönség
lelke gazdagodjék. Sok a baj a világban, legalább a zene adjon megnyugvást és
gyönyörűséget.
- Mégis: milyen az a kifejezésmód, amely megkülönbözteti a Takács Vonósnégyest
a többitől, mi az, amire törekednek?
- Nagyon nehéz erre válaszolni. Nincsenek csodák. Mint oly sokan, mi is
a minél nagyobb expresszivitásra, a tiszta zenei karakterek minél inkább egyértelmű
közvetítésére fektetjük a hangsúlyt.
- Ontják a CD-ket. Ez a lehetőség keveseknek adatik meg az egyre szűkülő
komolyzenei hanglemezpiacon.
- A Deccához 1988 óta köt minket exkluzív szerződés. És bizony nagy kiváltság,
hogy lényegében azt veszünk CD-re, amit akarunk. Ezt talán eddigi lemezeink
sikereinek is köszönhetjük. A hat Bartókot először 1984-ben vettük fel a Hungarotonnál,
s az a Bartók-album, amit 1998-ban már a Deccánál készítettünk, a Gramophone
magazin szerint az év legjobb kamarazenei felvétele lett. Ugyancsak Gramophone-díjat
kapott tavaly az a Beethoven-lemez, amely most meghozta a Grammyt. De Grammy-jelölésünk
is volt már egy pár, például a Bartók-lemezünk és a Pisztrángötös / Kis éji
zene-felvétel. Jóllehet e két lemezzel nem nyertünk, de a jelölésből fakadó
publicitást nagyon élveztük.
- Ha - mondjuk - a két Bartók-albumot összehasonlítjuk...
- ...Ez az, amit sose tennék meg. Nincs értelme. Igen, nyilván sok különbséget
találnánk. Minden lemez, amely elkészül, egy stáció a kvartett életében. Nagyon
ritkán hallgatjuk a saját lemezeinket, mert mire meghallgathatjuk, már túl is
haladtuk őket. És már egy másik művet törünk kerékbe.
- Bartók, Borogyin, Smetana, Brahms, Mozart, Schubert, Dvořák, Beethoven
után most éppen melyik zeneszerző műveit "gyötrik"?
- A Razumovszkij-kvartettek után felvettük a korai Beethoveneket, azok jövőre
jelennek meg, majd következnek a későiek egy tripla albumon. Szeretnénk lemezre
játszani Janáček vonósnégyeseit, és minél több Mozartot és Haydnt.
- És a kortárs szerzők?
- Kortárs zenét is lelkesen játszunk, de körültekintéssel választjuk ki,
hogy mit. Most tavasszal például többször is előadtuk Tan Su amerikai zeneszerző
számunka írott darabját. És várunk egy másik műre is, Wolfgang Rihm német komponistáéra,
amely a Faust-legendán alapul, bariton hangra és kvartettre készül.
- Ha nem vonósnégyest, hanem kvintettet vagy más kamarazenét szólaltatnak
meg, kikkel ülnek le legszívesebben?
- Sok magyar van köztük: például Frankl Péter, Pauk György, Perényi Miklós.
A Brahms-zongoraötöst Schiff Andrással, a Dvořákot Andreas Haefligerrel vettük
fel. Chausson zongorára, hegedűre és vonósnégyesre írott Concertóját pedig Joshua
Bell-lel és Jean-Yves Thibaudet-val.
- Ünnep, hogy május 12-én este a Zeneakadémián muzsikálnak. Nemcsak a Grammy
miatt, hanem azért is, mert ez bizony igen ritkán fordul elő, legutoljára 2000
tavaszán jártak itt.
- Jöttünk volna többször, akár honorárium nélkül is, de nem nagyon hívtak.
Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar nyújtott nagy segítséget azzal,
hogy amikor Edward bekerült az együttesbe, rögtön meghívtak bennünket a Zempléni
Művészeti Napokra, egy sárospataki koncertre. 2000-ben, mint most is, szintén
Strém Kálmán meghívására koncerteztünk Budapesten.
- Néhány éve sokan már-már temetni kezdték a kamarazenei hangversenyeket.
Ezzel szemben a vonósnégyes manapság mintha reneszánszát kezdené élni. Hogyan
látja ezt Coloradóból?
- Magam is azt tapasztalom, hogy egyre több fiatal muzsikus játszik kamarazenét,
és hogy a közönségnek is nagy igénye van erre a műfajra. Persze nem tudom, hogy
e népszerűség valóban a kamarazene szeretetét jelzi-e (szeretném hinni), vagy
inkább a nagy szimfonikus zenekarok létbizonytalansága áll a hátterében. Tény,
hogy az utóbbi tíz évben, mióta a zenekarok - például Amerikában - egyre súlyosabb
anyagi gondokkal küzdenek, felszökött a kvartettek és a kamarakoncertek száma.
Az is igaz azonban, hogy sok vonósnégyes feloszlik, mielőtt túljutna a kezdeti
évek nehézségein, megtalálná igazi hangját, és ki tudna nyílni. Mégis, talán
könnyebb a dolguk, mert sok példa mutatja, hogy a sikerhez összeszorított foggal
kell dolgozni.
|
