Kisebb jubileumot ünnepelhetett a Fészek Művészklub kortárs zenei so- rozata: 2002 novemberében/decemberében rendezték meg ötödször. A szerkesztő és a műsorokat konferáló Lázár Eszter a ciklus mind a négy estjén elmondta: az elmúlt fél évtized alatt e kitüntetett szerdákon közel 200 új magyar művet ismerhetett meg a publikum. Imponáló szám, még ha sejtjük is: a 200-ból talán tucatnyi éli túl a bemutatót. Hiába: ilyen a mai zene. A 20. század harmincas éveiben fogalmazódott meg a "használati zene", a "Gebrauchsmusik" eszménye. Egyesek úgy hitték, a barokk és klasszika kismesterei efféle "hasznos" darabokat alkottak, nosza, kövesse példájukat a modern kor zeneiparosa is. Csekély eredménye lett a dolognak - a tömegek nem lelkesedtek Paul Hindemith és társai (Stravinsky szarkasztikus megjegyzése szerint) "tornagyakorlat"-kompozícióiért. Ma pedig mintha eleve (bocsánat a szófacsarásért): az "Ungebrauchsmusik" volna az ideál.
Ugyanazt azt ez elvet követem, mint az előző esztendők beszámolóiban: csak a legérdekesebb vagy legtanulságosabb opuszokról ejtek szót. Az első hangversenyen (november 20.) legelébb KIRÁLY LÁSZLÓ hegedű-zongora-darabja, a ...luceat ei... okozott kellemes meglepetést Ábrahám Márta és a szerző előadásában. Az utóbbi években Királyt kissé túl könnyedén alkotó komponistának tartottam: olyannak, aki nem szűri meg eléggé mondandóját, felesleges szószátyárkodással terheli a közönséget. Az új mű végre a korábbiaknál gondolatgazdagabbnak, ugyanakkor eszközeiben takarékosabbnak tűnt.
A kolozsvári DEMÉNY ATTILA művészetéről mindeddig felemás impresszióim voltak: ügyes kezű, ám felületes alkotónak hittem. Lászlóffy Réka által meggyőzően előadott zongoradarabjai alapján úgy tűnik, ő nem a zenei "festmény" (a zenekari muzsika, vagy opera), inkább a "rajz" mestere. Bámulatos érzékkel teremt feszültséget néhány hanggal. Az első darab fő ötlete két hangrendszer szembeállítása és egymásra vonatkoztatása. A balkéz Esz-tonalitásához a jobbkéz D-dúr (sőt: D-lyd) dallamot játszik. Bartók bitonális, ám lényegét tekintve egyhangnemű Bagatellje juthat eszünkbe. Egy másik tételnél a zene ugyanúgy kezd el "áradni", mint Kodály korai dalaiban a zongorakíséret. Megint máskor Debussy Kis pásztorát sejthetjük a szellemi ősök közt. De akad olyan részlet is, amely már-már Rachmaninovra emlékeztet. Mindezt a sokszínűséget fegyelmezett - néhol talán túlzottan is lapidáris - szerkesztéssel fogja szoros keretbe a komponista. Hangrendszerekben gondolkodik. Az alap olykor a pentatónia, máskor valamilyen modellskála kivágata: ez színeződik el, alakul át másféle rendszerré, majd vissza.
GYÖRE ZOLTÁN dalkompozíciója (Az angyal és a kutyák, Nagy László versére - előadók: Várhelyi Éva, Tassonyi Zsolt, Salamon György, Hommer Lajos) mindenekelőtt hangzásvilágának eredetiségével ragadta meg a hallgató figyelmét. A klarinét, szaxofon és tuba remek, olykor jazzes hatású, eleven kíséretet adott az énekhez. Gyengéje viszont a műnek a vokális szólam. Szinte minden szövegsor ugyanúgy végződik: apróbb ritmusértékek után jön két dupla hosszú. Feltűnően sok a hangismétlés. Ez is azt jelzi, hogy a szavakkal a komponista kevesebbet tud kezdeni, mint a hangszerekkel. Sokszor segíti ki magát azzal, hogy ugyanazt a hangot repetáltatja három-négy szótagon át. Amikor a hangszerek átvesznek az énekestől egy-egy motívumot, de elhagyják az ismételgetést s ahelyett hosszabban kitartják a megfelelő hangot, a motívum rögtön dallamosabbá, jelentősebbé, "zeneibbé" válik.
A második koncerten (november 27.) először TÓTH ARMAND fuvolára-zongorára írt Sonata bucolicájánál éreztem úgy: erről a kompozícióról még egy rövidre fogott beszámolóban is feltétlenül szólnom kell. Mégpedig - Gyöngyössy Zoltán és Hargitai Imre fergeteges előadása ellenére - nem az elismerés hangján. Tóth Armand nagyon tehetséges és fantáziadús alkotó, de tévúton jár. Olyanfajta muzsikát ír, amit manapság egyesek szívesen neveznek posztmodernnek, neotonálisnak, újromantikusnak. Ezzel elvileg nem volna baj. Sokan követnek ma hasonló eszményeket. És aki megpróbálkozik ezzel a stílussal, hamar rájön: régi zenei elemekből építkezni cseppet sem könnyű, sőt, óriási felelősség. Csak akkor van értelme, ha nagyon profi módon csináljuk, ha pompás hangzás a végeredmény. Nem kell feltétlenül szellemes persziflázst teremteni (bár ilyesmi sohasem árt): Vajda János, Csemiczky Miklós és mások zenéjében akad példa olyan "régizenés" részletekre, amelyeknél nem érzünk iróniát, játékosságot, idézőjelet - ám amelyek mégis torokszorítóan hatásosak. Egyet azonban nem szabad: pancsolni a hangzásokkal. Elkezdeni dúrakkordokkal, a Kesztler-féle összhangzattan-könyv első néhány leckéjének példatárával, majd hozzáönteni tücsköt-bogarat, ami eszünkbe jut. Az eredmény feszélyezően zavaros lesz: mint egy elkoszolódott, olajfoltos-haltetemes folyó. A zavarosságot az sem enyhíti, ha a nagyforma alkalmasint világosan tagolt (mint a háromrészes második tételben). Egyetlen részletet találtam aránylag vonzóbbnak ebben a csúnya hangzuhatagban: a záródarab polifon kezdetét. Azt ugyan nem sikerült megfejtenem, mit keres itt kiindulásként az úgynevezett keresztmotívum, de egy ideig egészen jól szövődtek a szólamok. Aztán megint jött a kétes tisztaságú áradat.
Szinte drámai kontrasztként hatott ezután Rajk Judit és Klenyán Csaba ihletett előadásában FEKETE GYULA végtelenül takarékos, klarinétkíséretes dalciklusa (Alkonyatkalóz, Konrád Áron verseire). Mesteri, ahogyan a klarinét körülfonja az éneket. Bámulatos, ahogy már néhány hanggal hangulatot teremt a szerző. A szövegek is roppant szellemesek, a zene méginkább az. A forma mind a hat tételben egyszerű és logikus, a tematikus utalások első hallásra követhetők (még a "rejtettebbek" is - például a harmadik dal utalása a másodikra). Az utolsó verbunkos ízű zenéje pedig elképesztő trouvaille egy olyan költemény szavaihoz ("rágyújtottam egy pipá- ra"), amely ismert, nótaként is népszerű Petőfi-költeményre utal anélkül, hogy pontosan idézné.
Family music No. 3 - ezt a címet adta PERTIS JENŐ újabb, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás számára írt darabjának. Hogy miért kell Magyarországon angol címmel ellátni egy kompozíciót, nemigen értem. Isten látja lelkemet, nincs bennem sumér-magyarkodó indulat, nem eredeztetem Hunor és Magor népét a Szíriuszról, és hidegen hagy Papp Gábor történész - de ez az anglománia kezd idegesíteni. Maga a mű egyébként ugyanolyan kitűnő, mint Pertis tavaly és tavalyelőtt hallott hasonló alkotásai. Kétségkívül Bartók lehet számára az egyik minta, főleg a folklorisztikus (ismert népi dalok motívumaira utaló, illetve erdélyi hangszeres népzene világát idéző) tételekben. Ám szó sincs utánérzésről: az ötletek eredetiek, a feldolgozásmód markánsan egyéni. Várjuk a No. 4-et és a többit a családi sorozatból.
SÁRY LÁSZLÓ Hommage à Kassákja először meghökkentett. Az első tétel olyan, mint egy átlagos hatvanas évekbeli atonális szólófuvola-darab: idegesen vibráló, néha visító zene. Aztán egyszercsak koppanások kísérik a fuvolát. Majd zongorahang, végül zongora-pizzicato. Mindebből izgalmas, sokoldalú és Sárytól szoktlanul drámai zenei világ bontakozik ki.
Nem tagadható meg a drámai jelző TERÉNYI EDE Virághegy című vonósnégyesétől sem (Sopianae Kvartett). A mű sok érdekes ötletet vonultat fel: van benne Berg-idézet (a Lírai szvit második tételének főtémája szinte vezérgondolatszerűen tér vissza, s akadnak más, Bergre utaló motívumok is), vad unisono, ironikus keringő. Sajnos az egész egy picit szóbőnek tűnik (noha 20 perc elvileg nem lenne sok egy többtételes vonósnégyeshez). Rengeteg motivikus-hangrendbeli megfelelés ellenére nem elég feszes a logika, az elemeket mintha lazán fognák össze a csavarok.
A harmadik koncertről (december 4.) mindössze két művet éreztem átlagon felülinek: HOLLÓS MÁTÉ SMS-ek című zongorakompozícióját (Virág Emese) és DUBROVAY LÁSZLÓ dalciklusát (Kővári Eszter Sára, Sándor Szabolcs). Hollósnak, egy ideje tapasztalhatjuk, jól áll a posztmodern. Kevés eszközzel, szomorú mollakkordokkal, éteri dúrokkal és ultratercrokon váltásokkal finom, nosztalgikus hangulatot tud felidézni, és arányérzéke sem hagyja cserben. A Gyurkovics Tibor-versekre született Dubrovay-dalsorozatra is illik a posztmodern jelző - amenynyiben ez is tonális muzsika. Csakhogy a régi tonalitást Dubrovay rafináltan újszerű hangzással ötvözi. A zongorakíséret minden pillanata érzékien fűszeres, remekül "szól". A faktúra hallatlanul változatos és színes. Dubrovay szívesen és ügyesen illusztrálja a szöveget - aki szereti az illusztratív zenét, gyönyörűségét lelheti például az ötödik darab rövid időre gunyoros tánccá váló staccatissimo "por"-zenéjében.
A zárókoncertet (december 11.) KEULER JENŐ "szintetikus zenekarra" írt (hangszalagról bemutatott) Nyitánya indította. Sok évtizedes elméleti és pedagógiai munkássága során Keuler imponáló ismeretekre tett szert, s van benne elég alkotói tehetség, hogy ezeket kamatoztassa. A Nyitány sokoldalúan kidolgozott, arányos felépítésű, jó zene. Kezdete üdítően harsány, már-már rikítóan cirkuszi: egymás alatt-fölött hangzó ostinatói kissé Milhaud pikáns politonalitására emlékeztetnek. A kidolgozási szakaszban (a darab kétségkívül nem áll távol a szonátaszerkezettől) világosan követhető a hagyományos "motivikus fejlesztés". A szintetikus hangokat jól egészítik ki a természetes ütő-effektusok.
SEREI ZSOLT új opuszának címe Debussy-darabokra utal (Közjátékok esőre, szélre és harangokra - előadó Kollár Zsuzsa). A zenei anyag ugyanakkor egyáltalán nem emlékeztet a francia mesterre (ámbár ki tudja? a vége felé mintha mégis felsejlene valami a Prelűdök hangzásvilágából). Sokáig csak két szólam ellenpontját halljuk. Az egyik rövid motívumot ismételget, de úgy, hogy egy hangot mindig elhagy az elejéről és egyet hozzátesz - vagyis folyamatosan mégis változik. A másik - a halkabb - ehhez képest mintha "szabadon" alakulna. Ég tudja, miért, de van ebben a végtelenül egyszerű szerkezetben valami megkapó. A zenei elemzés csődje, hogy éppen a leglényegesebb titkokat nem képes feltárni.
Ugyanez jutott eszembe a pozsonyi zeneszerzőnő, SZEGHY IRIS dalánál (Ha meghalok... Huszár Anita, Kósa Gábor). Ugyan mitől van varázsa egy alig pár hangos, majdnem egyszólamú, ütős-effektusokkal épphogy színezett, ABA szerkezetű darabnak? És mitől nincs a rengeteg hangot, motivikus összefüggést, ezernyi trükköt bevető szerzőknek? Legalább fél tucat olyan mű hangzott el e koncertsorozaton, amelynek racionális érvek szerint kiválónak kellene lennie. Hiszen nyilvánvalóan nagy műgonddal alkotta meg szerzője. Az eredmény mégis alig több a semminél: jelentéktelenség. Ugyanakkor itt ez a folklór ihletésű darab. Kis kromatikus bevezető, majd diatonikus, siratószerű recitálás egy kvartnyival odébb, néhány csengő ütőhanggal tagolva. Majd két tompa ütés. Középrész, ütőzajjal és egy parányit megmozgatott énekkel. Aztán visszatérés. Nesze, semmi, fogd meg jól... És mégis hat. Még a DAT-felvételről is érezhető: súlyos a csend a teremben.
Milyen szerencse, hogy a végső titkok kifürkészhetetlenek.