|
A bécsi Népopera Ferenc József császár 50 éves uralkodói jubileuma alkalmából
1898-ban Kaiser-Jubiläums-Stadttheater néven nyílt meg. A színház eredetileg
német prózai darabokat adott elő (de játszották itt Madách Tragédiáját is),
műsorpolitikájában azonban a 20. század elején a zene került előtérbe. Az elegáns
belvárostól távoli fekvése természetesen meghatározta jellegét és lényegesen
befolyásolta műsorát. A hamarosan Volksoper névre átkeresztelt intézmény az
évtizedek alatt mind gyakrabban érte el a Hofoper, a mai Staatsoper színvonalát
és annak énekeseihez hasonló fényű nevekkel büszkélkedhetett (itt lépett fel
Anday Piroska, Réthy Eszter, Koréh Endre és Svéd Sándor is). Ha így volt, annál
inkább szüksége lett egy sajátos, a másik zenés színpadtól megkülönböztethető
egyéni arculat kifejlesztésére, létjogosultságának bizonyítására.
A Wiener Volksoper ma művészi szempontból független, korlátolt felelősségű társaság.
Felügyelő bizottsága csak a kereskedelmi ügyvitelt ellenőrzi. A mintegy 600
embert foglalkoztató színház - 33 millió eurót kitevő állami támogatással -
lényegesen kevesebb financiális segítséget kap, mit a Staatsoper.
A Mozarttól Wagnerig és Bernsteinig terjedő repertoár nemcsak a Staatsoperral
jelent konkurenciát, hanem a bécsi musical-színházakkal is. De a két nagy zenés
színpadot olykor ideológiai alapon is megkülönböztetik: a jobboldali kormány
ellen csütörtökönként megrendezett tüntetés 2002 februárjában véletlenül az
Operabál napjával, s ez a rendezvény elleni hagyományos felvonulással esett
egybe. A tömeg "állami színház helyett népszínházat!" jelszóval vonult az igencsak
jómódú bálozókat fogadó Staatsopertől a Volksoperhoz.
A 47 éves, svájci Dominique Mentha személyében jelenleg olyan vezető
áll a bécsi Népopera élén, aki előző működési helyén, az innsbrucki Tiroler
Landestheater intendánsaként alaposan felborzolta a kedélyeket: már egyik legelső
produkciója alkalmával összegyűlt egy embercsoport a színház előtt, hogy a nézete
szerint "istengyalázó" darab műsorra tűzése ellen nyilvános imával tiltakozzék,
s Mentha hétéves innsbrucki igazgatósága alatt később sem volt ritka a felháborodás
a műsor és a rendezői munka ellen, miközben kitűnő előadások mellett természetszerűleg
előfordultak gyengébb produkciók is.
A Volksopert Mentha előtt tizenkét éven át négyen vezették (ezalatt a színház
egy ízben a Staatsoperrel közös igazgatás alá is került), s így nem nyílt lehetőség
folyamatos munkára. Mentha direktorságának harmadik évében arra igyekeztem választ
kapni, mi a pillanatnyi helyzet a második (vagy ahogy a kiváló produkciókra
utalva olykor nevezik: a "másik") bécsi zenés színházban, és mit hoz a közvetlen
jövő.
- Úgy emlékszem, az Osztrák Televízióban a fiatal Dominique Menthát egyszer
vokális szerepben láttam. Hogyan lesz énekesből intendáns?
- Gyerekkoromban sokat szerepeltem iskolai színielőadásokon, és gimnazista
koromig csellóztam is. A konzervatóriumban tanított a berni színház basszistája,
hozzá kezdtem járni. Érettségi után jelentkeztem mind a hat nagy német főiskolára,
de csak a müncheni felvételire mentem el, s ott véletlenül abba az osztályba
kerültem, ahová szerettem volna: Ernst Häfligerhez. őt rendkívüli módon tiszteltem,
mióta Bernben mély benyomást gyakorolt rám Britten Halál Velencében című operájában,
Aschenbach szerepében. Korrepetitora, akinél magam is tanultam, elmesélte, hogy
Häfliger minden előadás utáni napon próbálni hívta, s ilyenkor végiggyakorolták
mindazokat a részeket, amelyek szerinte előző este nem eléggé jól sikerültek.
Ezt a fegyelmet és igényességet tanította Häfliger később nekem is: minden este
mindent adni. Tőle valóban nagyon sokat tanultam.
Ernst Häfligernél kitüntetéssel fejeztem be énektanulmányaimat. Emellett azonban
rendezést is tanultam a müncheni főiskolán, August Everdingnél. Egy ideig mindkét
szakmában dolgoztam: énekesként sok hangversenyt adtam, majd Brémában rendezőasszisztensként
énekeltem is. Bizonyosan az Everdinggel kialakult kapcsolatnak köszönhetem,
hogy lényegében kezdettől tudtam: jövőm egy színház vezetése. Ezt tanultam,
és a gyakorlatban is ennek jártam végig minden állomását. Brémában kaptam első
nagyobb rendezői munkámat, azután Würzburgban lettem zenei rendező: itt évente
négy darabot állítottam színpadra, s emellett egy-egy vendégrendezésem is adódott
- ez bizony sok. Münsterben operaigazgató lettem: ott, ha jól emlékszem, három
rendezés volt a feladatom az évad során, további vendégrendezések mellett. Rájöttem,
hogy így gyakran ismétlem magam, s ez nyugtalanítani kezdett. Azután következett
Innsbruck, ahol már csak évente két rendezői munkát kellett vállalnom. Most
Bécsben csupán egyetlen darabot állítok színpadra, de ismét többet dolgozom
vendégrendezőként, hiszen az is fontos. Mindent egybevetve: az igazgatás és
a rendezés társítása nagyon kielégít.
Innsbruckban intendánsként első alkalommal viseltem egy egész színház felelősségét,
de magam mellett tudhattam egy színigazgatót és egy balettigazgatónőt is - én
a zenés színház vezetését vállaltam.
Azt hiszem, senki számára nem lehetett kétséges, hogy a Landestheaternél 25
év után változásra volt szükség, és ezt valakinek el kellett indítania. Éppen
én lettem, akire ez a feladat hárult. Érthető, ha egy ilyen nagy átalakításban
nem minden megy simán. Volt elég indulat, izgalom, ingerültség. Egyértelmű volt
a helyzet: lehetett tudni, ki a barát, ki az ellenség - és végső soron még kultúrpolitikai
pozíciónak is számított, hogy valaki Menthával van-e vagy ellene. Visszatekintve
úgy találom, hogy ezek jó évek voltak a pályámon. Valami történt, valami elindult
- és én is fejlődhettem.
- Idő előtt távozott Innsbruckból.
- Ötéves szerződésemet három évvel meghosszabbították, én azonban egy évvel
a nyolc esztendő letelte előtt Bécsbe mentem. Szívesen tettem ezt: kissé szűk
volt már nekem Innsbruck.
- Innsbruckban tehát nem minden újítását fogadták örömmel. Nem gondolja,
hogy az ottani évek tapasztalatai hasznos előtanulmánnyal szolgáltak Bécshez?
- Minden effajta feladat iskola. Természetesen sokat tanultam ott, ami azért
is volt szerencse, mert az operavilág központjától távol éltem, s így kipróbálhattam
egyet-mást. Ezen kívül kínálkoznak bizonyos párhuzamok: Innsbruckban a Landestheaterben
időszerűvé vált a nyitás - itt, a Volksoperben is feladataink közé tartozik
azon gondolkodni, miképp alakuljon a 21. században egy ilyen színház arculata,
identitása. Innsbruckban megtanultam: fontos a kitartás, a mély lélegzet, és
arra is rájöttem, hogy az embernek hinnie kell az ötleteiben, ha nem működik
is minden azonnal. Bécs, azt hiszem, nagyon sajátos város nagyon sajátos törvényekkel,
amelyeket csak Bécsben lehet megtanulni. Ezen dolgozom most.
Hivatásomat azonban soha nem tekintettem ugródeszkának, soha semmit sem tettem
stratégiai okokból, nem harcoltam semmiféle pozícióért. Azért végzem a munkámat,
mert szívesen csinálom. Ha nem sikerül, az sem katasztrófa számomra. Ebben az
értelemben nem nyomasztanak az ellenségeskedések, még ha részben igazságtalanok
is, és aligha szolgálnak az ügynek. De nem taszítanak válságba. Feleségem is
elég könnyed e téren. Ha holnap azt mondanám neki: ebből elegem van, nem folytatom
tovább, ő azt válaszolná, rendben, csomagoljunk, kezdjünk valami mást. Azonban
sok erőre van itt szükség, ha az ember a terveit meg akarja valósítani, és én
azt gondolom, hogy képes vagyok erre. Ezért folytatom - és örömömet lelem a
munkában.
- Egy "projekt": világos elképzelés valamiről; terv, amely megmutatja, hogyan
lehet egy pontról egy másikra jutni. Itt Bécsben két fontos zenés színház működik,
a Staatsoper és a Volksoper - mindkettő száz évnél régebben áll, és meghatározott
irányt követ.
- A projekt több részből áll. Ha az operettnél kezdjük, azt mondom: a Volksoper
igazgatójának feladata, hogy az operettet a ház egyik fő tartalmi oszlopának
tekintse. Ám az a véleményem, hogy az operettet színpadilag és esztétikailag
bátran meg kell újítani, és a repertoárt is európai módon kell szemlélni. Tehát
szerintem nem helyes az operettet mindig csak amolyan bécsi specialitásként
felfogni. Zeneileg is új utakon kell járni. Új zeneigazgatónk, Thomas Hengelbrock
maga is vezet egy operett-társulatot, ugyanúgy Oswald Sallaberger. Mindketten
jól értenek a klasszikus előadási gyakorlathoz, ahogyan az az utóbbi húsz-harminc
évben kialakult. Meggyőződésem, hogy az operettben nagy lehetőségek rejlenek,
csak most éppen rossz a híre, mert az utóbbi években kizárólag nagyon "szolid
és tisztes" koncepcióban játszották, és eluralkodott az a vélemény, mely szerint
az operettben az emberek két és fél órára ki akarnak kapcsolódni, elfelejteni
a külvilágot. Itt új esztétikára van szükség - olyanra, amely a fiataloknak
is megfelel. Az operett épp olyan igényes organizmus, mint a zenés színház bármely
más formája.
A Volksopernek mindig is volt tánckara, de tulajdonképpen csak az operák és
operettek táncbetétei céljára. Köztudott, hogy a tánc ma nagyon fontos művészi
kifejezőeszköz, amely éppen a legutóbbi húsz esztendőben esztétikailag, de magát
a színházat tekintve is sokat változott. Nekünk sikerült egy korunknak megfelelő
táncegyüttest felépíteni, és ezen tovább dolgozunk. Ausztriában ezzel tényleg
elsőként alakult meg egy modern tánctársulat.
Véleményem szerint a miénkhez hasonló színháznak saját állandó együttesre van
szüksége. Arra törekszünk, hogy társulati politikát folytassunk, s ne csak híres
sztárokat szerződtessünk estéről estére. Az együttes fiatalokat igényel mind
a rendezői munka, mind a díszlettervezés, a koreográfia vagy a vezénylés területén.
Szükséges, hogy hangsúlyosan foglalkozzunk az új generációval. Ezen a területen
sok lehetőséget találunk arra, hogy megkülönböztessük magunkat a Staatsopertől.
Nagyon fontos ügy korunk zenéje - ez persze nálunk elsősorban az én személyemmel
függ össze -, azt gondolom ugyanis, hogy a Volksoper ebben a városban az a színház,
amelynek minden évben elmélyülten kell foglalkoznia egy mai művel. Így egyfajta
folytonosság is létrejöhet. Első évadomban Matthias Pinscher egy darabját tűztük
műsorra, a másodikban a Bécsi Ünnepi Hetekkel közösen tartottunk egy osztrák
ősbemutatót Christian Ofenbauertől, idén bemutatunk egy új művet Max Nagl bécsi
dzsesszmuzsikustól, és tervezzük a német komponista, Detlef Heusinger egy darabjának
első előadását is. Persze nem kell, hogy minden ősbemutató legyen - az a fontos,
hogy a mai zene egyértelműen a színház műsorpolitikájának részévé váljék. Abban
reménykedem, hogy ezáltal sikerülhet nyitnunk egy olyan réteg felé, amely a
modern tánc és zene, valamint legnagyobb és legnehezebb feladatunk: a korszerű
operett iránt érdeklődik. Másrészt viszont örömmel foglalkozom a klasszikus
operettel is, amíg vannak olyan énekeseink és komikusaink, akik még kiismerik
magukat ebben a stílusban - ezt nem kívánjuk elfojtani, sőt propagáljuk is.
Amíg rendelkezünk a feltételekkel az operett ilyen előadására, életben kell
tartanunk. Mostantól szeptember első két hetében "Bécsi operett-őszt", júniusban
pedig két héten át "Bécsi operett-tavaszt" rendezünk. A műfajt nemzetközileg
is - egyértelműen kifejezve - piacra dobjuk, és közöljük a közönséggel, ha ezt
látni akarja, itt még megtekintheti. Vannak olyan művészeink, mint Rudolf Wasserlof,
Josef Forstner vagy Németh Sándor, akik még valódi "őskövületek": ők még tudják,
hogyan kell a poénokat elhelyezni egy olyan régi gyakorlat szerint, amely ma
is érvényes. Viszont érzékelhető az előadók oldaláról is a változás: erre a
stílusra specializálódott fiatal énekesek már voltaképpen nincsenek, s ezt tudomásul
kell vennünk.
- Mi az önök által meghirdetett "Európai Operettév" alapgondolata?
- Születőben az egyesült Európa, ami nagyon jó dolog, de tisztában kell
lennünk azzal, hogy Európa nem csak gazdaságból, valutából áll, hanem kulturális
identitásokból és azok különbségeiből is. 2002-ben nagy európai operettprojektünk
keretében öt különböző ország darabját visszük színre. Millöcker Koldusdiákja
képviseli Ausztriát. Színpadra kerül egy spanyol zarzuela spanyol rendezésben
- német nyelvű dialógusokkal, de spanyol dalszöveggel. Az angol Gilbert és Sullivan
egyik darabjából, A kalózokból új fordítást készíttettünk, és németül játsszuk.
Olaszországból Mascagni 1917-ben keletkezett operettjét mutatjuk be, a címe:
Si (egy hölgyről szól, aki mindig igent mond, s csak egyszer nemet...). Ez olaszul
megy majd, de a dialógusok helyett zörejeket alkalmazunk. Az ötödik operett
pedig - egy kissé idézőjelben - "magyar" darab: Kálmán Marica grófnője.
- Eddig korunk zenéjéről és operettről volt szó. Milyen módon kíván a Volksoper
a nevében szereplő műfajnak, az operának megfelelni?
- A 18. és 19. század munkánk nagyon fontos része. E területen szükséges,
hogy kialakuljon Bécs két zenés színpadának közös koncepciója. Véleményem szerint
olyan darabok esetében, amelyek évek óta változatlan előadásban szerepelnek
a Staatsoper műsorán, fontos és meg is engedhető, hogy mi új rendezésben vigyük
színpadra, mint például a Traviatát. Természetesen ügyelni kell a párhuzamok
elkerülésére. De az eddig itt töltött három esztendő alatt rájöttem, hogy a
két színház a közönségében is alapvetően különbözik egymástól. Vannak, akik
csak az egyik színházat látogatják. A mi közönségünkből némelyek számára túl
drága a Staatsoper, és valahogy túlságosan az államot képviseli... ők ebben
a kisebb, családiasabb színházban jobban érzik magukat. Nekik is joguk van a
Bohémélethez vagy a Carmenhez. Az a gyakorlat viszont, mely szerint a Népoperában
németül, az Állami Operában pedig eredeti nyelven szólalnak meg a művek, szerintem
túlhaladott, az énekesek szempontjából is. Egy énekesnek ma már nem vonzó Figarót
vagy Don Giovannit németül énekelni. Szeretnék visszatérni az eredeti nyelvekhez
- ebben segít a feliratozás lehetősége is. Fontosnak találom, hogy olasz operákat
olaszul hallgathassunk, részben zenei okokból, de azért is, mert a sokféle európai
identitás része érzelmi életünknek.
- Mi a helyzet az eredeti nyelvvel - mondjuk - Az eladott menyasszony esetében?
- Ezt esetenként kell tisztázni. Ha Az eladott menyasszonyt műsorra tűzzük,
már csak a dialógusok miatt is németül csinálnánk.
- Tehát főként olasz és francia darabokról van szó?
- Bartók Kékszakállúja esetében, amelyhez csak két énekes kell, gondolkozni
lehetne eredeti nyelvű előadáson is.
- Erre találunk példát olyan lemezfelvételeken is, amelyeken nem-magyar énekesek
magyarul éneklik a szerepet. Bár nem is Bartókra és a Kékszakállúra gondoltam
most; gondolhatnánk azonban mondjuk Offenbach Kékszakálljára.
- Azt németül adtuk elő. Operettek vagy más, párbeszédet is tartalmazó darabok
esetében persze eltérő a stratégia. De a Traviatát természetesen olaszul csináltuk.
Egy színháznál az is fontos, hogy az intézményen belül működő különböző együttesek
maguk is támogatást kapjanak. Mivel Thomas Hengelbrock személyében nagyon vonzó
személyiségű zeneigazgatónk van, elhatároztuk, hogy a zenekarnak lehetőséget
nyújtunk hangversenyzenekarként fellépni a színpadon. Magától értődően a szokványtól
eltérő, de olyan programokkal, amelyek a színházhoz is kapcsolódnak. Ennek dramaturgiája
szerint a kis koncertciklus egy "american night/jazz night"-ból, egy adventi
és egy farsangi hangversenyből, meg egy "Walpurgis-éji" koncertből áll.
- Milyen ennek a fogadtatása Bécsben, a hangversenyek városában?
- Az adventi és a farsangi hangversenynek sikere volt, de természetesen
időbe telik, míg elterjed a híre, hogy itt valami izgalmas dolog történik. Az
első koncerten Pergolesi Úrhatnám szolgálóját adtuk elő, a másodikon Bernd Alois
Zimmermann egy darabját, két Bach-kantátával párosítva. A következő évadban
tervezzük a schwetzingeni Schlossfestspielével közösen előadni Alessandro Scarlatti
egy operáját. Tehát e területen is igyekszünk új színfoltot képviselni - Bécsben
az ilyesmi nincs repertoáron, ahogy tulajdonképpen a korai Mozart sincs itt
jelen.
- A Volksoper 34 darabot tart repertoárján. Hogyan képesek ezt a nagy számot
tartani?
- Ebben a városban mindkét színházra nehéz feladat hárul: 285-290 estén
játszunk, amihez persze kell a repertoár. A világon a legnagyobbal minden bizonnyal
a Staatsoper rendelkezik, a Volksoper valamivel kevesebb darabot játszik, ami
szerintem mégis elég, mert a repertoár rendben tartása nagyon áldozatos munkát
igényel. Nincs is minden bécsi előadás a legmagasabb színvonalon - viszont minden
este más és más darabot lehet megnézni.
- Ön nemcsak a zene területén, a látványban is újítani kíván. Ezen nem a
színpadra állítást értem: magát a színházépületet, annak külső képét. Ez saját
ötlete?
- Egyértelműen. Kinevezésemkor az akkori kancellárnak, Klimának azt mondtam:
véleményem szerint a megújuláshoz az építészet is hozzátartozik. Itt, a városközponton
kívül a Volksoper vezető kulturális intézmény. Architektúráján egy egész évszázad
építészettörténete látható, de minden összefüggés nélkül. Belül minden nagyon
elöregedett és jellegtelen, és nagyon hiányzik egy olyan hely vagy terem, ahol
a művészek és a közönség találkozhatnak. Én ebben aktív szerepet vállalok: Innsbruckban
gyakran rendeztünk premier utáni ünnepeket az egész publikum részvételével,
és gyakran voltak vitaestek is. Ez nem csupán külsődleges feladat, mert így
tartalmi kérdésekről lehet vitatkozni, érzelmi és szellemi folyamatokat tisztázni
- és ezáltal a közönséget közelebb hozni a színházhoz. Az épület belsejében
már történt változtatás: a folyosót és a lépcsőházat renováltuk (vörös padló,
szürke falak, idézetekkel díszítve, tükrök a mennyezeten). A ház hátrésze nyáron
kapott új borítást. Nagyon remélem, hogy a tervezett foyer-bővítésre is sor
kerül; a külső és a belső megújításra kiírt pályázatnak megvannak a nyertesei.
Ezek elsőrendű feladatok, melyek megoldása hozzá tartozik ahhoz a célhoz, hogy
a házat életképesen vezessük a 21. századba. Nem hiszem, hogy ezt minden politikus
komolyan veszi, de ezzel magukat csapják be. A múzeumoknak is fejlődni kell
manapság.
- Beszélgetésünk folyamán nem egyszer esett szó a fiatal közönségről. Meddig
terjednek az ifjúság meghódítása érdekében tett engedményei, milyen rendezvényeket
tervez, illetve milyenre nem volna már hajlandó?
- Popkoncertet nem rendeznék itt, egyszerűen azért, mert ez nem a Volksoper
feladata. De mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy a házzal kapcsolatos
elképzeléseim nem kizárólag a fiatalsághoz kapcsolódnak. Széles körű a közönségünk:
idősebbek, fiatalabbak, operarajongók és alkalmi látogatók, intellektuelek és
egyszerű emberek, jómódúak és szegényebbek. A társadalom egyre inkább gettókba
szorul, vannak helyek, ahová csak a fiatalság jár, idősebbek nem - és fordítva.
Nyíltan bevallom, naiv elképzelésem az, hogy egy színház, amilyen a Volksoper,
szociális terület legyen, és ilyenformán a nevében szereplő nép tükröződjék
is benne; azt szeretném, ha az egész nép részesülne belőle. Nem "ki az öregekkel,
be az ifjúsággal", hanem: az öregek mellé a fiatalokat is! E célból különböző
tervezeteket dolgoztunk ki, amelyeknek persze kell, hogy közük legyen a klasszikus
művészethez - a klasszikusnak nem történeti, inkább tartalmi értelmében. Az
utóbbi tíz évben például fontossá vált Bécsben az elektronikus zene, s ezért
teljes meggyőződéssel hoztam a házba DJ-ket és elektronikus zenét, mert látom,
hogy ez ma a klasszikus zene fejlődéséhez tartozik. Tartottunk jazzkoncerteket
is - ez is magától értődő. És mert a szórakoztatás az intézmény részét képezi,
készek vagyunk arra, hogy az "event" területén is legyenek rendezvényeink. A
színház egyik legnagyobb sikere A fehér ló című Benatzky-operett előadása volt,
Sing along címmel. Ebben a nézők a feliratozás segítségére támaszkodva
együtt énekelhettek a színpaddal, rendezői utasításokat kaptak, hogyan kell
viselkedniük bizonyos helyzetekben: ha például megjelent a császár, kis zászlókat
lobogtattak, ha a szerelmesek egymásra találtak, szíveket emeltek a magasba,
a végén az énekesekkel együtt ráadást énekeltek. Ez vérbeli happening volt,
a publikum kis híján szétverte a házat, annyira magán kívül volt... Szeretnénk
ezt minden évad végén megismételni. Ez persze event-kultúra, de hozzá tartozik
a szórakoztatáshoz.
- A Volksoper az elmúlt évtizedekben vezető szerepet játszott a musical európai
meghonosításában. Időközben itt Bécsben is van már két színház, melyekben csak
musicalt játszanak. Hogyan különböztetik meg magukat tőlük?
- Erre van egy határozott stratégiánk: a Volksoper klasszikus musicalt játszik,
tehát West Side Storyt, My Fair Ladyt, Hegedűs a háztetőnt és őrült nők ketrecét,
de nem tűzi műsorra az újabb darabokat, amelyeket a musical-színházak en suite
játszanak. Azok zeneileg nem elég érdekesek. A zenei minőség tulajdonképpen
az első jellemző, amely számomra lényeges. A művészet értelmetlen, ha nem igazán
komolyan foglalkozunk vele.
- Említette, hogy meg kívánja mutatni az embereknek: itt még láthatják a
valódi bécsi operettet. Tervezi ezt külföldön is bizonyítani?
- Természetesen. A vendégszereplések azonban mindig nehézkesek és főleg
költségesek, a Volksoper, mint országos ("szövetségi") intézmény, nem épp olcsó,
ezt be kell látni. A West Side Storyval jártunk most Baden-Badenban: ők szeretnék,
ha évente fellépnénk náluk, operettel is. Tárgyalásban vagyunk a frankfurti
Alte Operral. A tánc területén pedig bel- és külföldön egyaránt nagy sikert
aratunk, Japán is visszavár minket. Meghívás tehát van elég, a kérdés, mint
jeleztem, az: meg tudnak-e bennünket fizetni és meg tudjuk-e oldani a szervezést.
- Hogyan látja a ház jövőjét?
- A színháznak rövid idő alatt nagyon sok igazgatója volt, s ezért érthető
módon identitászavarban szenved. Ennek nem az az oka, hogy valaki rosszul vezette,
de a világ változik, és a Volksoperral nem úgy áll a helyzet, mint a Staatsoperral
vagy a Burgtheaterrel, melyek úgyszólván az állam szimbólumai közé tartoznak.
Nincs vita: az Állami Operában nagy darabokat nagy énekesekkel, nagy dirigensekkel
és nagy rendezőkkel kell előadni. Nekünk viszont érezni kell az idők változását,
a szórakoztatás módjának változását, s ezt újból és újból meg kell határozni.
Ehhez szükség van egy bizonyos időre és bizonyos kontinuitásra. Ha két-három
évenként más-más irányt kell követnie a közönségnek, nem leszünk képesek megtartani
őket. Ezért fontos, hogy ezt a projektet most végigvihessük.
Az interjú elkészülte óta Dominique Mentha bejelentette: 2003. augusztus
31-i hatállyal felbontja a Volksoperral eredetileg további két évre kötött szerződését,
és átveszi a luzerni színház vezetését.
|
