Mindazonáltal nem görnyedt az elvek súlya alatt. Minden további nélkül képes volt megrendelésre írni, ha kellett. Mint például a Zdravica esetében, amelyet Sztálin valamelyik születésnapja alkalmából komponált: egy ódát a tiszteletére. "Dicsőség Sztálinnak, mindannyiunk atyjának"... - ezt a darabot ma nem lehetne előadni, csak ha megváltoztatnák a szövegét. Pedig a zene abszolút zseniális. Emlékmű, az biztos, de saját magának! Egyfajta szemtelenséggel, nemes amoralitással csinált ilyesmit: "Sztálin? Miféle Sztálin? Hát persze, és miért is ne? Én mindent meg tudok csinálni, még az ilyesmit is." Neki ez csak annyit jelentett, hogy zenét kell írni, ahhoz pedig értett...
1941-ben az első saját, nyilvános szólóestemre készültem, amely a Konzervatórium kistermében lett volna. A készülődés izgalmában, és ez így volt egész életemben, nemigen figyeltem a külső körülményekre. Az estet persze lemondták, hiszen a németek már ott álltak Moszkva előtt. Decemberben mégis játszottam, mégpedig a nagyteremben, Csajkovszkij zongoraversenyét, azután Prokofjev zongoraversenyét, amire a szerző kért föl, hogy az ő vezényletével játsszam el. Mindez persze hozzájárult ahhoz, hogy megalapozzam a hírnevemet. Végül ezt az első, ősz óta halasztott szólóestet 1942 júliusában adtam. Én azt javasoltam, hogy Beethoven Pathétique-jét, Schubert Wanderer-fantáziáját, a második részben néhány Chopin-darabot játszom. Nem engedték. Utasítottak, hogy játsszam Prokofjevet. Engedelmeskedtem, és a második részbe belevettem a 2. szonátát, majd Rachmaninov hat prelűdjét; pedig Prokofjev utálta Rachmaninovot, egész biztosan azért, mert hatással volt rá. (Elég megnézni az Etudes-Tableaux-t a maga éles kontúrjaival, és mindjárt látható, hogy Prokofjev zongorastílusa valójában nagyrészt Rachmaninovtól ered. És pont ezeket a műveket gyűlölte a leginkább. Nyilvánvalóan jogában állt nem szeretni se Rachmaninovot, se Chopint, mint ahogyan egy másik nagy komponista, Benjamin Britten is utálta Brahmsot és Beethovent, ami persze azért egy kicsit sok!)
Mindenesetre ez így rossz műsor volt, förtelmes katyvasz. A Pathétique és a Wanderer-fantázia után nem illik Prokofjev 2. szonátája. Ez volt az oka, hogy nemsokára egy másik szólóestet is adtam, ezúttal a nagyteremben, orosz műsorral: Csajkovszkij Nagy szonátája, Rachmaninovok, Glazunov Szása-szvitje, Szkrjabin néhány prelűdje és a h-moll fantázia.
Pályafutásom tehát a háborúval kezdődött. Egész idő alatt Moszkvában maradtam, a legtöbb muzsikustól eltérően, akiket evakuáltak. Gyakran kellett őrt állnom a háztetőkön, légiriadók idején őrködnöm. Néha gyalogtúrákat szerveztem a város körül száz kilométeres körzetben. Mindig imádtam gyalogolni, többször is előfordult, hogy egyetlen nap alatt ötven kilométert is megtettem. Először is nem bírom elviselni a várakozást, ilyen a természetem, és amikor várni kellett a villamosra vagy nagyon tele volt, inkább elindultam gyalog. A háború előtt sokszor túráztam a Kaukázusban. Ez persze már szóba sem jöhetett, úgyhogy ettől kezdve Moszkvát és környékét jártam be. Emlékszem, egyszer egyedül mentem egy erdőben, s hirtelen azon kapom magam, hogy egyfajta ősi ösztönből ordítani kezdek, mint valami vadállat. Ott voltam egyedül, és egyszer csak rrrrssss! auauauau! Akár egy tigris, oroszlán vagy farkas. Egészen hirtelen jött, de gyorsan ráeszméltem, hogy furcsa dolgot művelek: mintha valami őserdőben kószáló állattá változtam volna. Nem kell ennek az epizódnak semmiféle különleges jelentést tulajdonítani, csak annyit, hogy megtörtént, és néha felbukkan az emlékezetemben.
Egy másik alkalommal Igor Safarovics barátommal, a későbbi matematikussal indultunk expedícióra. Ez a hadüzenet után öt nappal történt, s azt mondtuk: "Kitört a háború? Akkor most kell menni, amíg még lehet." Már egy ideje szerettük volna megtenni ezt az utat. Ami nem volt egészen veszélytelen, de ennek nem voltunk tudatában. Miután már gyalogoltunk vagy negyven kilométert az erdőben, szembetalálkoztunk egy asszonysággal, aki azonnal sikítozni kezdett. Az összeverődött falusiak szabotőröknek vagy Hitler spionjainak véltek minket, és elvonszoltak a helyi rendőrőrsre. A személyi igazolványomban meglátták, hogy "német". A Safarovicsét vizsgálgatva pedig a rendőrfőnök meglepődött: "Micsoda? Még csak tizenkilenc éves, és már másodéves egyetemista? Ez gyanús!" Igyekeztem magyarázattal szolgálni: "Ez azért van, mert nagyon tehetséges..." Safarovics ellenállhatatlannak találta ezt a reklámozást, és nevetésben tört ki. A rendőrfőnök, aki addig nagyon fenyegetően nézett, megenyhült: "Tudják, mit fognak most csinálni? Felszállnak az első vonatra, és mars haza!" Egész kísérettel mentünk az állomásra. Megregulázva követtük őket, s közben társalogtunk velük. Biztosan megtetszettünk ezeknek a parasztoknak. Végül minden rendbejött, bár már hajnali kettő is lehetett, amikor megérkeztünk Safarovicsékhoz, ahol akkoriban laktam.

Ezután több helyre is hívtak játszani, nemcsak Moszkvába (ahol a zenei élet, jellemző módon, nem szakadt meg), hanem Kijevbe és a Kaukázusba is. Részben azért is küldtek oda, mert tudták, hogy ott legalább rendesen kapok enni, így aztán három hónapon át Tbiliszi, Baku, Jereván és Szuhumi között osztottam meg az időmet. Grúziában viszonylag kellemes volt az élet - ez mindig is így volt. Az értelmiséget itt is kiirtották, mint mindenütt máshol, de az elnyomás valahogy kevésbé nehezedett az emberekre, a háború pedig nagyon távolinak tűnt. A mozgósítás mintha nem érintette volna a tbiliszi ifjúságot, amely esténként ott sétálgatott a Rusztaveli proszpekten, ennivaló pedig volt bőven. A tbiliszi rádióban játszottam először Mozart d-moll zongoraversenyét. A karmester nagyon kétes figura volt, tíz kilométeres körzetben bűzlött róla, hogy NKVD-s, zenekarvezetőnek meg egyszerűen pocsék. A szállodában a hatodik emeleten laktam, és a szobát meg kellett osztanom egy zongorakísérővel, akinek furcsa módon elfelejtettem a nevét. Voltak barátaim a városban, és néha náluk aludtam, s ilyenkor a szállodába visszatérve meg kellett indokolnom a távollétemet. Egyik nap megmondtam a szobatársamnak, hogy két nap múlva visszajövök a zongoraverseny kottájáért, amit a rákövetkező délelőtt fölveszünk. Késő éjjel jöttem meg, az ajtó zárva. Kopogok... kop-kop, "Jöttem a kottáért!", kop-kop-kop. Semmi válasz, de visszafojtott kuncogást hallottam az ajtó túloldaláról. Most mit csináljak? Néhány szobával arrébb egy nagyon rokonszenves cirkuszi artista lakott, és kívülről megfigyeltem, hogy az ő szobájából ki lehet jutni az épületen körbefutó párkányra. Gondoltam, talán beenged, és akkor kimászhatok a párkányra. Meg is engedte.
Esett az eső, éjjel egy óra volt, én meg ott másztam a párkányon, hat emelet magasságban, hogy bejussak a szobámba. Ráadásul háború volt, úgyhogy eszembe jutott: ha itt meglátnak, úgy lepuffantanak, mint egy nyulat, de végül semmi ilyesmi nem történt. Néhány perc múlva az ablakon át bejutottam a szobámba, ahol rémült kiáltások fogadtak. Megértettem, hogy a szobatársam nincs egyedül. "Ne féljetek, fel se gyújtom a lámpát." És ledőltem. Egész éjjel le sem hunytam a szemem, de másnap reggel kilenckor ott voltam a rádióban, és az NKVD-s tisztemmel eljátszottuk a Mozart-zongoraversenyt.
Ehhez a d-moll zongoraversenyhez furcsa módon más különös emlékeim is fűződnek. Egyszer Leningrádban játszottam, Karl Eliasberggel, a rádió karmesterével. Borzalmas figura volt! Nagyon intelligens és művelt, de kellemetlenebb alakot el sem lehet képzelni. A zenekarok utálták. A próbán a kadencia végén felhangzó trillánál szóltam neki:
- Bocsánat, ezt eljátszom újra.
Mire ő, megvetően:
- Ezt talán megtehetné otthon.
Igazi karmester, szakmailag nagyon jó, de egyébként egy borzalom! Különben nem vagyok biztos benne, hogy sok jó karmester létezik, akit nem utálnak a zenekarok.

Tbilisziben kezdtem hozzá Bach Wohltemperiertes Klavierja második kötetének tanulásához. Egy hónap alatt megtanultam kívülről, és mindjárt eljátszottam belőle nyolc prelúdiumot és fúgát, először diákoknak, azután nyilvánosan, majd a következő évben az egészet előadtam Moszkvában.
Mivel a romantikus hagyomány annyira meggyökeresedett, a szovjet zongoristák nagyon kevés Bachot játszottak. A Wohltemperiertes sosem szerepelt a koncertműsorokon; csak a nagy orgonadarabok Liszt- vagy Busoni-féle átiratai nyertek polgárjogot, a "Negyvennyolc" legfeljebb konzervatóriumi felvételi darabnak volt jó. Előttem csak Szamuel Feinberg repertoárján láttam (később pedig Marija Jugyináén). Feinberg megszállott csodálója volt Szkrjabinnak és Nyikolaj Medtnernek (aki egyébként igen jó komponista volt, de olyan ízig-vérig szakember, hogy a komponálás kínjai közt egyszerűen nem tudott dönteni, melyik változatot válassza a sok közül; épp az ellentéte Schubertnek, aki számára mindig kizárólag egyetlen megoldás létezett). A maga sajátos módján játszotta Bachot, nem Bach-szerűen, hanem a késői Szkrjabin stílusában, borzasztó gyorsan és tisztán. Ettől még azért rengetegen csodálták, teljesen jogosan, mert nagy muzsikus volt.

Marija Venjaminovna Jugyina szent szörnyeteg volt. Ismertem, de csak távolról - igazság szerint annyira furcsa volt, hogy mindenki kerülte. Irányomban gyanakvó volt és kritikus. Azt mondta rólam: "Richter? Hmm. Rachmaninovhoz való zongorista."
Az ő szájából ez nem számított bóknak, pedig néha maga is játszott Rachmaninovot. A húszas évek elején végzett a pétervári konzervatóriumban, ugyanakkor, amikor Vlagyimir Szofronyickij - egy óriás, aki csodálatosan játszott Schumannt és Debussyt, Szkrjabint meg úgy, ahogy senki más. Jugyina az élete vége felé egyfajta Klütaimnésztra-jelenség lett, hatalmasra nőtt, mindig feketében járt, és koncertjein tornacipőt viselt. Óriási tehetség volt és nagy propagálója a kortárs zenének: Stravinskyt játszott, akit imádott, Hindemithet, K?reneket és Bartókot, egy olyan időszakban, amikor ezek a szerzők nemcsak hogy ismeretlenek voltak a Szovjetunióban, de gyakorlatilag be voltak tiltva. Ahogyan pedig a romantikusokat adta elő, az nagyon hatásos volt... csakhogy nem azt játszotta, ami a kottában állt. Liszt Weinen, Klagenja bámulatos volt, de Schubert B-dúr szonátája - noha megrázó az ő előadásában - pontosan az ellenkezője annak, aminek lennie kellett volna. Aztán emlékszem egy Chopin Esz-dúr noktürnre, amely annyira heroikusan szólt, hogy nem is zongora-, hanem trombitaműnek hangzott. Már nem is Schubert vagy Chopin, hanem Jugyina.
A háború alatt egy ragyogó koncerten eljátszotta a Wohltemperiertes Klaviert, bár a második kötet merengő hangulatú b-moll prelúdiumát gyorsan lezavarta, végig fortissimóban. A koncert után Neuhaus hátrament gratulálni az öltözőjébe, és én is elkísértem.
- De Marija Venjaminovna, miért játszotta a b-moll prelúdiumot olyan drámaian? - kérdezte tőle Neuhaus.
- Mert háború van!
Jellegzetes Jugyina. "Háború van!" Neki mindenképp bele kellett kevernie a háborút Bachba.
Egyébként mindenhová magával vitte a revolverét, és meg is mutatta mindenkinek. Igazi folklór. "Fogja csak meg egy kicsit, de vigyázzon, töltve van!" - mondogatta.
Egy alkalommal őrülten belebolondult valakibe, aki nem viszonozta a közeledését. Az ember megérti a szerencsétlent; nyilván megrettent a művésznőtől. Jugyina ki is hívta párbajra.
A koncertjei végére mindig megfájdult a fejem. Olyan erőteljes hatást gyakorolt a közönségre, hihetetlenül erős hatása volt! Egyáltalán, már ahogy a pódiumra jött, mintha esőben gyalogolna. Keresztet hordott a nyakában, és mielőtt leütötte az első hangot, keresztet vetett. Semmi kifogásom ez ellen, de hát abban az időben, Szovjet-Oroszországban...

Jugyinának egész sereg csodálója volt. A közönség bálványozta, nyilván a rendkívüli művészi tekintélye miatt, de valószínűleg azért is, mert ki merte nyilvánítani vallásos érzelmeit. A magam részéről túlzottan teátrálisnak tartottam a viselkedését, a vallásossága meg kicsit hamis- nak és magamutogatónak tűnt. Utolsó nyilvános szereplésein nem tudott ellenállni annak, hogy Paszternak-verseket olvasson föl, pedig annak idején sok koncertjét betiltották emiatt, és megígértették vele, hogy felhagy az efféle provokációkkal, ha egyáltalán szeretne még fel- lépni. De nem tudott ellenállni a belső ösztönzésnek, és mégis felolvasott. A látvány még dermesztőbb lett attól, hogy... már nem voltak fogai!
És persze törődött a szegényekkel, befogadta őket, s ő maga is úgy élt, mint egy hajléktalan. Extravagáns asszony volt, mindent összevéve rendkívüli művész, de mindig muszáj volt kitalálnia valamit. Az igazat megvallva nekem nem nagyon tetszett. Biztosan őszinte volt, csak a zeneszerzőkhöz - szerintem - nem viszonyult becsületesen. De azért zongoráztam a temetésén. Rachmaninovot...
1943 őszén tanultam meg tehát a Wohltemperiertes második kötetét, miközben a Kaukázusban koncerteztem, főképp Tbilisziben, de máshol is, ahol éppen jártam, kihasználva a két fellépés közötti szüneteket. Szuhumiban, a szállodában volt egy szörnyű kis pianínó, ezen gyakoroltam nagy szenvedéllyel. Sajnos nem lehetett zavartalanul dolgozni, mert az emberek folyton odajöttek és megkérdezték: "Ugye játszik nekünk egy kis valcert?" Csak úgy tudtam megszabadulni tőlük, hogy folytattam a fúgák gyakorlását.
Én nem vagyok az "összesek" fanatikusa. Például nem játszom az összes Chopin-etűdöt, abból az egyszerű okból, hogy egyik-másikat egyszerűen nem szeretem, például az oktávosat. Továbbá nem játszom az összes Beethoven-szonátát sem, csak huszonkettőt belőlük. Az egyetlen kivétel a Wohltemperiertes, amit szerintem kötelezővé kellene tenni minden zongorista számára. Rákényszerítettem magam, dacból, kihívásból, hogy felülmúljam önmagamat. Eleinte nem is szerettem anynyira, s hogy mégis elhatároztam magam a megtanulására, ez biztosan annak tudható be, hogy az apám tiszteletet oltott belém minden zene iránt. De mihelyt belemerültem, megértettem, és szenvedélyesen megszerettem a művet. 1945-ben megtanultam az első kötetet is. Nagyon gyakran, szinte mindenütt játszottam a teljes sorozatot, olyannyira, hogy végül leveleket kaptam hölgyrajongóimtól: "Mikor hagyja már abba, hogy folyton Bachhal büntet minket?" Pedig ügyeltem rá, hogy a két kötetet hat koncertre osszam el: az első részben nyolc prelúdium és fúga, amit a második részben mindig Mozart-, Beethoven- vagy Brahms-darabok követtek. Így játszottam például először az Appassionatát, Tbilisziben. Ez nehéz és virtuóz darab hírében áll; a Wohltemperierteshez képest majdnem könnyűnek tűnt. Az igazat megvallva a tbiliszi koncert elég rossz volt, a bakui viszont, két napra rá, már sokkal jobb.
Bakuban egyébként elég kellemetlen felfedezést tettem. Figyeltettek és követtek. Egyik este hazafelé mentem a szállodába, s mivel késésben voltam, futni kezdtem. Puszta megszokásból körülnéztem, és láttam, hogy egy férfi lohol utánam. Meg akartam bizonyosodni a dologról, ezért a szálloda elé érve egyszerűen tovább futottam a következő sarokig, és vártam. A fickó meg loholt utánam. Erre megfordultam, és teljes erőből nekimentem, mire mindketten elestünk. ő persze úgy tett, mintha mi sem történt volna, de én mindent értettem. Később a szobám erkélyéről kinéztem az utcára, és láttam, hogy még mindig ott az emberem, és vele van egy másik is. Ez így ment hónapokon át, és nagyon kellemetlen volt. Mindenütt jöttek utánam, Moszkvában ugyanúgy, mint Moszkván kívül. De néhányszor megtréfáltam az üldözőimet. Egy nap a buszon előttem állt az egyik, hát megkérdeztem tőle:
- Leszáll a következőnél?
- Igen - mondta, pillanatnyi tétovázás után.
- Hát én meg nem.
Muszáj volt leszállnia, de nagyon sértett képet vágott.
Még a barátaim közül is behívtak néhányat az NKVD-hez, hogy kiszedjenek belőlük valamit rólam. Azt felelték, hogy én már régen felfedeztem az egész játékot. De ez a követgetés egész télen folytatódott, aztán hirtelen abbamaradt.
Néhány hónapos moszkvai tartózkodás után Arhangelszkbe és Murmanszkba küldtek. Kalandosan, világítatlan-fűtetlen vonatokkal jutottunk el a frontig és a lövészárkokig, ahol katonáknak és sebesülteknek játszottam. Az egyik megkérdezte, hogy hívnak, s amikor meghallotta a nevemet, felkiáltott: "Ugyanúgy hívják, mint a moszkvai Richtert?" Nagyon fiatalnak látszottam, a koromnál mindenesetre fiatalabbnak, és Richter az ő számára csak professzor lehetett, nem az a suhanc, aki előtte állt. (Folytatjuk)