- Pár éve ezt nyilatkozta: "Ha tanítok valakit, ugyanakkor tanulok is." Hogy érti ezt?
- Növendékeim gondolkodásmódja, tapasztalata és általános műveltsége lényeges pontokon különbözik. Éppen ezért meg kell találnom mindegyiknél azt a helyes módszert, amely által megérti és magáévá teszi mindazt, amit át szeretnék adni. Más és más eszközöket próbálok ki, mert csak egészen ritkán fordul elő, hogy rögtön rátalálok a helyes módszerre. Meg kell találnom a helyes utat tanítványomhoz, a választ arra a kérdésre, hogy mi az, amire reagál, mi az, ami által fejlődni tud. Ha sikerül, akkor nincs közte és közöttem semmi félreértés, pontosan tudja, hogy miről van szó, hiszen utasításaim megfelelnek egyéni alkatának, és ezek alapján tovább tud haladni. Nem hiszem, hogy a sok évi tanítás után már mindent tudok - ez szép volna, de akkor ötszáz évig kellene élnem -, és hogy azonnal meg tudom állapítani, melyik a helyes megoldás a tanítvány egyes problémáira. Ez túl egyszerű elképzelés volna a zenetanításról. Érdekes módon hasonló jelenséggel találkozunk a sikeres előadóművészek magatartásában és játékában. Itt is két típust lehet megkülönböztetni: az egyik minden zeneszerzőt másképp szólaltat meg, és a komponista mondanivalóját különböző módokon meséli el a hallgatónak, a másik - szép hangja, nagyszerű technikája és széles zenei tapasztalata birtokában - mindent egyformán játszik. Ismerünk olyan művészeket is, akik úgynevezett specialisták. Egy kor vagy egy zeneszerző vonzza őket, az ő világukban érzik otthon magukat. Megtalálták az alkatuknak megfelelő zeneszerzőt. Egy bizonyos életkorban több előadó is rátalál saját zenei anyanyelvére, és ettől kezdve e nyelv megismerésének és tolmácsolásának szenteli idejét és energiáját, mint például tette ezt Wilhelm Backhaus, aki Beethovent érezte magához a legközelebb.
- Hogyan próbálja átsegíteni tanítványait a nehézségeken?
- Itt is minden a tanítvány természetétől, adottságaitól, körülményeitől függ. Rengeteg oka lehet a fölmerülő problémáknak. Sokszor azért nem tudjuk áthidalni a nehézségeket, mert egészen általános megoldással lépünk elő. Nincsenek általánosan alkalmazható, csalhatatlan csodamódszerek és receptek. Minden növendék más és más testi és szellemi adottságokkal rendelkezik. Egy bizonyos koron felül már nem szabad hinni a csodákban. Az az igazság, hogy valamit tenni is kell ahhoz, hogy a csoda megtörténjen. A megfelelő fejlődési ritmus helyrebillenése után vesszük észre, hogy nem is csodával, hanem összetett, egyénre szabott és logikusan átgondolt tanítással van dolgunk.
- Hogyan jön létre a tanítvány személyes kapcsolata a zeneművekkel?
- Amikor hallja vagy lapról olvassa a darabot, valami megfogja, mozgásba hozza képzeletét, érzéseket kelt benne. A zene valamelyik eleme - egy dallam, egy téma, egy különös hangszín, egy váratlan akkordkapcsolat, egy bonyolult ritmusképlet, egy meglepő fordulat vagy mindezek összetett kapcsolata - felkelti érdeklődését, és ezáltal "ráhangolódik" a darabra.

- És hogyan fejlődhet ki a fiatal hallgatóban komolyabb érdeklődés a zene iránt?
- Nem elég a kompozíciót formai szempontból megvilágítani. Meg kell magyarázni a hallgatónak, hogy a zeneszerző mit akar kifejezni, mi a zenei építmény tartalma. Meg kell értetni vele, hogy a zene mond valamit. Nem tartom helytelennek, ha egy zenemű formai elemeihez tárgyi, szemléletes témákat kapcsolunk. Főleg akkor, amikor erre közvetlen lehetőség is adódik. A Suisse Romande Zenekar, melynek több éven át koncertmestere voltam, Genfben fiatal iskolások számára adott hangversenyt. A műsort Beethoven Egmont-nyitányával kezdtük. Ernest Ansermet bejött, megállt előttem, és halkan megkérdezte: "Mondja, tudják ezek a gyerekek, hogy ki is volt Egmont?" - "Nem hiszem" - volt a válaszom. Ansermet hátat fordított a zenekarnak, és rendkívül érdekes előadást tartott Lamoral Egmont flamand grófról, a szabadságért küzdő hősről. Beszéde után a fiatalok a legnagyobb figyelemmel és élvezettel hallgatták a zenét, és talán a zenekar sem játszott soha olyan remekül és lelkesen, mint azon a délutánon.
- Torontói elfoglaltsága mellett a kanadai Banff Művészeti Központban tart mesterkurzusokat.
- A Központot a harmincas évek elején alapították. Sokat köszönhet a Rolston házaspárnak, e két igazán kitűnő tanárnak és művésznek, akik 1965 óta vezetik a zenei központot. Az ő érdemük, hogy Banff jelentős kamarazenei és szólistaprogramoknak ad otthont. ők hívták meg Székely Zoltánt, Koromzay Dénest, Kuttner Mihályt, Magyar Gábort és engem is. Ma már csak én veszek részt a fiatalok képzésében.
- Milyen irányelvek szerint működik a Központ?
- A meghívott művészek, tanárok nem tanítanak a szó szoros értelmében. Egyáltalán nem úgy kezelik a világ minden tájáról odaérkező szólistákat vagy kamaraegyütteseket, mintha eddig még semmi jót nem tanultak volna. Inkább alkalmat adnak nekik, hogy kapcsolatba lépjenek tapasztaltabb művészekkel, más, szakmailag már jól felkészült zenésszel, koncerteket adjanak, és megismerjék a zenei élet legfontosabb elemeit. Egymástól is igen sokat tanulnak. Az angliai IMS zenei szemináriumban, melyet 1972-ben Végh Sándor alapított Cornwallban, Prussia Cove-ban, és ahová szintén rendszeresen járok, hasonló légkör uralkodik.
- Mit próbál tudatosítani, átadni a rövid időre szabott angliai mesterkurzuson?
- Működésemet a következő kérdés határozza meg: hogyan tudom segíteni őket? Az órák jellegét a tanítvány személyes céljai határozzák meg. Megpróbálok legyűrni vele egyes speciális nehézségeket, melyeknek okai technikájában vagy kifejezőképességében rejlenek. Megmutatom neki, hogyan lehet egy darabot többféleképpen értelmezni és játszani.
- Mit tart még ma is korszerűnek abból a szellemi-művészeti hagyományból, melyet tanulóévei alatt kapott?
- Páratlan korszakban tanultam a Zeneakadémián. Az intézményben világhírű zeneszerzők - Bartók, Dohnányi, Kodály - és kiváló tanárok - Weiner, Waldbauer, Molnár Antal - működtek. Nem is beszélve azokról a tehetséges tanítványokról, akiket később az egész világ megismert. Egy helyen és egy időpontban jöttek össze a legnagyszerűbb személyek. Az akkori zenei élet rendkívül ösztönző hatással volt ránk. Hány csodálatos művész hangversenyén lehettünk jelen! Hallhattuk Huberman, Heifetz, Kreisler, Milstein, Francescatti, Adolf Busch, Ricci játékát, hogy csak a hegedűsöket említsem. Olyan intellektuális és zenei atmoszférában éltünk és tanultunk, amelyet ma már sajnos lehetetlen újrateremteni. Hubaynál egy évig tanultam - ez az időszak számomra nem volt a legkellemesebb. Míg mások hangversenyeztek és gyönyörű darabokat tanultak meg, én javarészt etűdöket gyakoroltam. Ma azonban hálás vagyok Hubaynak ezért a "büntetésért". Nagyban segített technikai képességeim fejlesztésében. Ugyanakkor hálával tartozom neki, mert vezénylete alatt eljátszhattam Beethoven Hegedűversenyét is.
- Mi vonzotta a hegedűhöz, miért nem más hangszert választott?
- Édesapám hegedült és szépen énekelt. Otthon együtt zenélt édesanyámmal, aki zongorázott, és nővéremmel szívesen hallgattuk őket. Ötéves koromban épp torokgyulladással feküdtem, amikor hirtelen betoppant hozzánk Rados Dezső, későbbi zenetanárom, édesapám jó barátja. Teljesen fel volt dúlva, hangosan zokogott. Állapotát rendkívül tehetséges tanítványa, Nagy János tragikus balesete okozta (autó gázolta el). Rados egyszer csak rám nézett, és így szólt: "Te leszel Nagy Jancsi utódja". Mindent megígértem neki, csak hogy a kínos helyzeten változtassak. Hát így kezdtem el hegedülni - annak ellenére, hogy a gordonka hangszíne jobban tetszett.
- Később ki tanította?
- Hét éven át Studer Oszkár volt a tanárom. Zenei ismereteimet azonban Weiner Leótól és Waldbauer Imrétől kaptam. Négy éven keresztül nap mint nap beültem Weiner kamarazene-óráira. Sokat gondolkoztam azon, hogyan is tanított Studer, és mit tanultam tőle. Studer Oszkár kezében sohasem láttam hegedűt. Biztatott, hogy szépen, tisztán kell játszani és locker, vagyis lazán. A teremben volt a falon egy marionettbábu, ennek időnként meghúzta a drótját, és figyelmeztetett: "ganz locker spielen!" Többször kért, hogy játsszam szebben, de azt sohasem mondta meg, hogyan. Arra mindig nekem kellett rájönnöm. Tisztelte tanítványa egyéniségét, bízott képességeiben. A hangsúly a tanítványon volt. Nem a legjobb tanítványán, hanem azon, akivel éppen foglalkozott.
- A hegedűjáték varázsa talán abban rejlik, hogy nemcsak az ujjak és a karok mozognak elképesztő módon, hanem az egész test részt vesz a játékban.
- A játék alatt a hangszer a test részévé válik. Figyelmeztetem is a gyerekeket: ha közel megyek hozzád, és finoman megvakarom a hegedűdet, kiabálj. Nem látnia kell, amit csinálok, hanem éreznie, mert ő maga a hegedű. Amikor leteszi a hangszert, legyen talán még hiányérzete is.
- Hogyan függ össze előadóművészi és pedagógiai munkássága?
- Meggyőződésem, hogy nap mint nap tanulok valami újat a növendékeimtől, és ezt fel tudom használni játékomban. A pozitívumokat és a negatívumokat is.
- Módosul a művekről alkotott véleménye is?
- Egy alkalommal egyik kollégám föltette az egyik Bach-szonátát lemezen. Kérdeztem tőle, ki játszik, mert nem volt rossz az előadás. Kért, hogy csak várjak, a darab befejezése után megmondja. De hamar kibökte, hogy én vagyok az. Nem ismertem rá a saját játékomra. Felfogásunk egy darabról állandóan változik: miért ne lehetne egy zeneműről más felfogása egy hatvanöt és egy harmincöt éves embernek?
- Gyakran adja át magát úgy a zenének, hogy kezei szinte maguktól játszanak?
- A kezek nem csak maguktól játszanak, hiszen a zene mégiscsak valami tudatos, a fej által irányított cselekvés eredménye - de nem úgy, hogy minden egyes pillanatban valami meghatározott dolgot akarok, és az mozgást hoz létre. Kérdése a rögtönzésre utal. Mi a rögtönzés? Olyan folyamat, melyben a kézmozgás annyira gyorsan követi a hallott hangokat, hogy a két esemény szinte egyszerre történik. Abban az esetben, amikor nem analitikus módon kezelem a zenét, hanem szintetikusan ragadom meg, sokszor a rögtönzéshez hasonló dolog jön létre: a hangok mozgatják a kezeimet. Ez egy pedagógiai problémát is fölvet. Azelőtt nem nagyon bontották fel a tanárok a zenét apró részleteire. Mit csinál a kisgyerek? Nézi az édesapját vagy a tanárát, és húzza. Nem gondol arra, hogy előbb hallja, és utána játssza. Nem gondolkozik azon, hogyan csinálja, mert a zene viszi előre. Erre nem is kell biztatni a tanítványt, hiszen, mint a gyermek, sokszor spontánul cselekszik: gondolkozás nélkül kikerüli az előtte tornyosuló akadályokat. Ilyen helyzetben a gondolatnak és a mentális reprezentációnak nincs helye. Hasonló módon a hangszeres játékban is - bizonyos mennyiségű gyakorlás után - a két kéz tudja, mit kell csinálni, milyen előadásmódot kell alkalmazni.