|
KURTÁG GYÖRGY budapesti szerzői estjei épp eléggé szórványosak ahhoz, hogy nagy
várakozás előzze meg őket. Hát még akkor, ha a Zeneakadémia tiszteletreméltó nagyterme
nyújt otthont a hangversenynek, a pódiumon zenekar ül, s a program bemutatót is
ígér! Csaknem megtelik tehát a terem ismerős arcokkal. Emberekkel, akikkel könnyű
- mi több: jó érzés - közösséget vállalni. Reprezentatív koncertnek fényes a közönsége,
noha ez a fény nem annyira a briliánsokon csillan meg; inkább - legyünk fennköltek!
- az intellektus világít. A széksorokban ott ülnek a magyar szellemi élet jeles
képviselői. Egy Kurtág-est tehát társadalmi esemény is. Lelkem purista (nagyobbik)
fele - amely ódzkodik minden zenén kívüli aspektustól, s ezért szívesen venné,
ha a koncertlátogatás kizárólagos célja bizonyos művek meghallgatása volna - már-már
berzenkedni kezd, de lelkem realista (kisebbik) fele belátja a kísérő jelenségek
elkerülhetetlenségét, sőt hasznos voltát. Hiszen örvendetes, hogy Kurtág neve
önmagában is közösséget hív életre. Jó, ha egy hangversenyen való megjelenés ismét
egyszer az értelmiségi lét sine qua nonjává válik - legalább akkor, ha
Kurtág adja hozzá a zenét. Ráadásul sokak számára többről van itt szó puszta reprezentációnál.
"Ha már ő nincs itthon - gondolják -, legalább mi látogassunk el szellemi otthonába,
melyet műveivel bútorozott be, személyes üzeneteivel tett otthonossá."
Megkockáztatom, hogy ki-ki oly mértékben érezte magát otthonosan ezen a hangversenyen
(legyen akár előadó, akár hallgató), amilyen mértékben járatos Kurtág világában.
Hallgatóként például kifejezetten örömteli érzés ismerősként üdvözölni azokat
a zongoradarabokat (Les Adieux in Janáčeks Manier) vagy egyéb hangszeres
szólókat (Schatten, Szálkák op. 6/c, 1. tétel), amelyek az ősbemutatóként
elhangzott Új üzenetek (op. 34/a) zenekari színeiben teremtődtek újjá.
A sorozat hangszerelésének egészen egyedi színvilága az első Üzenetek-ciklus
(op. 34) tónusát folytatja, amelyet már évekkel ezelőtt megpróbáltam jellemezni,
s neveztem opálosnak, ezüstszürkének, egyszerre világosnak és halványnak. A paletta
azonban, amelyből e belülről fénylő, finom pasztellszíneket kikeveri a zeneszerző,
gazdagodott is a második sorozatban; erre talán a Les Adieux hangszerelési
leleménye a legjobb példa. De nem is csupán az egyes darabok ismert volta alapozta
meg az otthonosság kellemes élményét, hanem mindenekelőtt Kurtág alapmagatartásának
változatlansága: az alkotói személyiség kisugárzó ereje, amely egységes egésszé
integrálja a programot alkotó apró tételeket, s a feladat jellege, amely elé e
darabok előadása állítja az előadót. A régi és új Üzenetek sorozatát ugyanis
nem lehet csak úgy egyszerűen műsorra tűzni. Előbb meg kell teremteni kontextusát.
S vajon nem tipikus kurtági attitűd megnyilvánulását kell látnunk ebben is? "Semmit
ne cselekedj rutinból! Megfelelő erőfeszítés (fejtörés) nélkül semmi nem fog működni"
- sugallja a szerző. A fejtörés ezúttal kollektív munka volt - így tudjuk Peskó
Zoltán nyilatkozatából -, tehát a program összeállítása Kurtágnak, Peskónak
mint az est karmesterének és "néhány budapesti Kurtág-szakértőnek" együttgondolkodásából
formálódott ilyenné.
Az utóbbi másfél évtizedben egyre erősebb Kurtág törekvése arra, hogy a régi és
új kompozíciói közötti állandó kapcsolat, a változatokból, átdolgozásokból és
metamorfózisokból szőtt szoros háló, amely oly "szervesen kifejlő"-vé teszi ezt
az életművet, valamilyen módon a művek elhangzásának formájában is kifejeződjék.
A megkomponált programok, a kis elemek mozaikkockáiból felépített szertartás eszménye
azt a zeneszerzői igényt tükrözi, hogy a hallgató az egész oeuvre-rel szembesüljön,
s ideális esetben a teljes életmű ismeretében hallgassa annak alkalmi - egy-egy
koncert idejére szabott - kivágatait. Egy-egy est programjában az egymást megvilágító
variánsok az alkotói pálya évtizedeit modellálják. (Az október 21-i hangversenyen
az időutazás a pálya utóbbi négy évtizedére terjedt ki, hiszen a Szálkák
első verziója épp 1962-ben keletkezett.)
Az a kérdés mármost, hogy a műsor egymásra utaló, visszatérő mozzanataiból egységes
folyamatot teremt-e valamely dramaturgia. A hangverseny kritikai fogadtatásában
- melyek közül jelen cikk nyilván a legutolsó, ezért elkövetheti azt az udvariatlanságot,
hogy reflektál a kollégák írásaira - megfogalmazódott olyan vélemény is, miszerint
ez a program nem volt elég meggyőző. Magam ellenben igen működőképes gondolatnak
tartottam például, hogy a két Üzenetek-sorozatot a cimbalomszólóra komponált
Szálkák választotta el egymástól. A Szálkák műsorra tűzése ugyanis
a műsor számos összekötő elemének, belső rímeinek vagy refrénjeinek egyike, hiszen
az op. 34/a utolsó előtti darabja, az Üzenet Peskó Zoltánnak nem más, mint
a cimbalomdarab első tételének zenekari újraírása. A második félidő tizenöt -
zongorára, illetve csellóra írt - szólódarabból összeállított ciklusa számos pontján
a zenekari Üzeneteket visszhangozta, és a koncert végére helyezett Grabstein
sem teljesen szervetlen ebben a programban, hiszen hangszerelése erősen rokonítható
a két op. 34-es sorozat zenekarának tompa tónusaival. (Meg aztán mi más lenne
egy Grabstein, mint zárókő?)
Nem tagadható, hogy ez a műsor-összeállítás nehezen békíthető össze a manapság
Budapesten hallható nagyzenekari hangversenyek zömének előadói és hallgatói elvárásaival.
A két Üzenetek-ciklus előadásának nehézségeit egy - frissen felcsipegetett
műszaki ismereteim köréből merített - hasonlattal tudnám megvilágítani: Kurtág
üzenetei annyival sérülékenyebb "adathordozók" egy átlagos kortárs kompozíciónál,
mint a DVD a CD-nél. Mivel a DVD ugyanazon a területen lényegesen több információt
tárol, a lemez parányi részének sérülése esetén a tárolt adatok vesztesége többszöröse
annak, mint a CD esetében. Kurtág üzenetei alig haladják meg a percnyi terjedelmet,
ezért a partitúra minden egyes gesztusának fokozott jelentősége van. Egy-egy félreintonálás,
egy-egy pontatlan belépés több sebet ejt az interpretáción, mint más darabok esetében.
A mű gyorsan elillan, s a hiba korrigálhatatlan. S akkor még nem említettük a
nagy apparátus és a rövid terjedelem közti ellentmondást, amely Berg és Webern
óta botránykő maradt a hagyományos koncertgyakorlat számára. A Rádiózenekart az
utóbbi időben egyáltalán nem az efféle szubtilis, rendkívüli érzékenységet követelő
feladatokra trenírozták. Érthető tehát, hogy a muzsikusok viselkedése ezúttal
inkább sugárzott feszült (olykor görcsös) figyelmet, mint fölényes magabiztosságot.
Ám míg a koncertnyitó Üzenetek hallgatása közben több pontatlanságot és
elszalasztott lehetőséget konstatálhatott a kritikus, az ősbemutatóként elhangzott
Új üzenetek különös módon magabiztosabban keltek életre a Peskó Zoltán
vezette zenekar játékában, s erőteljes benyomást adtak az egyes darabokról.
De mi történt a két zenekari ciklus között? Meglehet, a fenti sorok azért bírálták
a méltányosnál szigorúbban a zenekar interpretációját, mert ott ült a pódiumon
valaki, aki mindent tud Kurtág zenéjéről. Aki kongeniálisan képes kiengedni Kurtág
szellemét a palackból, s aki - a neki rendelt korlátozott eszköztárral is - képes
e szellemmel betölteni a Zeneakadémia nagytermét. Ezt a valakit Vékony Ildikónak
hívják. Hisz minden józan érvnek ellene mond, hogy a nagyzenekari apparátus után
váratlanul egy szál cimbalom szólaljon meg, ráadásul akusztikailag a legkedvezőtlenebb
helyen, a bal oldali erkély alá rejtve! És mégis, a hangszer sokak számára alkalmasint
láthatatlan játékosa - a szerző szándékaihoz való hűség és az előadói szabadság
kettős csodájával - úgy idézi meg a Szálkák (op. 6/c) négy rövid tételét,
hogy lélegzetvisszafojtva hallgatja a nagy terem közönsége. Ehhez a tökéletes
interpretációhoz persze az "alapanyag" tökéletessége is szükséges: még Kurtág
termésében is kivételes, ahogyan minden hang "a helyén van" ebben a kompozícióban,
ahogyan minden egyes hang megérkezése ujjongással tölti el a hallgatót, s ahogyan
a szeszélyesnek tűnő gesztusok egy természeti törvény megkérdőjelezhetetlen igazával
szerveződnek egységbe. A cimbalomszóló és a nagyzenekar ily merész egymás mellé
állítását kevesen vállalnák. Épp a minap tudtam meg Eötvös Pétertől, hogy Atlantisz
című nagyzenekari kompozíciója eredetileg egy csupán baritonszólóra és cimbalomra
készült tételt is tartalmazott, de a nagyzenekar és a különös duó egymásutánja
aránytalannak, sőt teljes nonszensznek tűnt a szerző számára, ezért e tételt elvetette.
A gyakorlatias elme tehát nem tűr efféle lehetetlen megoldásokat. A Kurtág-esten
azonban nagyzenekari környezetben is helytállt magáért a szóló cimbalom, s ez
minden valószínűség szerint a mű erejének és Vékony Ildikó nagyszerű interpretációjának
köszönhető.
Csalog Gábor és Perényi Miklós éppúgy beavatottja Kurtág zenéjének,
mint Vékony Ildikó. Az a tizenöt zongora- és csellódarabból összefűzött sorozat,
amely a második félidőt bevezette, ilyen formában tudomásom szerint még nem hangzott
el, s a kísérletben az előadók feszült figyelemmel vettek részt. A sorozat több
gondolati-hangulati szálat köt össze polifon szövetté: az Előhang egy Bálint-kiállításhoz
és a Tanulmány a Hölderlinhez Kurtág egyik legmarkánsabb fájdalom-toposzával
keretezte az összeállítást. A pianisztikus fogantatású, virtuózan hangszerszerű
Doina vagy az Hommage à Paganini, a Felhangjátékkal
meg a Schatten szólócselló és cselló-pianínó-változataival együtt az oldás
funkcióját töltötte be a sorozat dramaturgiájában. A Les Adieux és a Schatten
műsorba iktatása izgalmas lehetőséget teremtett az első félidőben hallott meghangszereléseikkel
való összehasonlításra. A legmélyebb gondolatok kimondására a csellószóló vállalkozott
(Az hit a Bornemisza Péter mondásaiból, op. 7., a Jelek op. 5/b
két tétele, Pilinszky János: Gérard de Nerval). Akad e csellószólók között
egy olyan tétel, amelyet sokan teljesen értetlenül hallgattak: Kroó György
in memoriam. Nem hiszem, hogy föltétlenül személyes beavatottság kell e csöndes
gyászzene megértéséhez, engem mindenesetre az első pillanattól mélyen érintett,
és bizonyos vagyok benne, hogy címzettje - akinek személyében az egyik legszabadabb
és legnyitottabb szellemet, az empátia nagymesterét ismerhettem meg - tökéletesen
értőn hallgatja a "túlpartról" e nehezen kibukó, meg-megakadó szavakat. A tétova
skálázást, a műalkotás míves külsőségeitől teljesen megfosztott mély gyászt talán
csak az értheti meg igazán, aki veszítette már el igazán közeli hozzátartozóját.
A lélek belsejébe pillantó csellószólóhoz képest a Grabstein a világba
kiáltja gyászát. (Egyszer már ki kell vallanom, hogy Kurtág művei közül ezt a
darabot szeretem a legkevésbé, de ez a privát megjegyzés aligha érdemes arra,
hogy az Olvasót orientálja.) Peskó Zoltán elsősorban a tömbszerű nagyformára irányuló
figyelemmel, határozott elképzelésekkel és biztos kézzel vezényelte a kompozíciót.
A térben szétszórtan elhelyezett apparátus szólambelépéseinek pontossága viszont
olykor kívánnivalókat hagyott maga után.
Befejezésül hadd térjek vissza az ősbemutatóként elhangzott Új üzenetekre!
A Merran's Dream (Caliban detecting-rebuilding Mirranda's Dream) Kurtág
akkordikus ligatúrazenéinek csodálatosan szép példánya. A tételt nagyzenekari
és vonószenekari változatban egyaránt hallhattuk. Kurtág-monográfiájában Halász
Péter ír arról az auráról és jelentőségteljességről, amely immár végérvényesen
körülveszi a zeneszerző minden egyes hangját. Valóban minden akkord, minden hangkapcsolat
egészen különös aurát teremt maga köré. Egy-egy impulzus, egy-egy fordulat új
világot tár a hallgató elé, mintegy új fuvallatot enged a koncertterembe, s ezt
a páratlan gazdagságot a hangszerelés még tovább növeli. S nem kerülheti el figyelmünket
az alcím jelentőségteljes utalása. A viharra, Shakespeare utolsó drámájára
való hivatkozás egyértelmű indikátora a Shakespeare és Kurtág kései művei közötti
szellemi kapcsolatnak, "a kései művek melankóliájának". A Schatten a basszushangszerek
egész csoportjára hangszereli ki az eredeti csellódarabban rejlő lehetőségeket.
Ebben az esetben a hangszerelés inkább játék - igaz, kísértetjáték. Az ...aus
tiefer Not... az ismert korál hangközeit bontja szét s integrálja Kurtág saját
zenei világába, a vonós üveghangok és a fuvolák felejthetetlen színeivel. Akárcsak
a Schatten, az Üzenet Peskó Zoltánnak és a Les Adieux in Janáčeks
Manier egyaránt egy szólómű immanens lehetőségeinek mesteri kibontása. A Peskó
Zoltánnak címzett darab a Szálkák első tételének gesztusait helyezi a nagyzenekar
óriási dimenzióiba. Az Új üzenetek dinamikai és drámai csúcspontja ez a
tétel; egyfajta "kategorikus imperatívusz", amely a hattételes ciklus ötödik darabjaként
hangzott el.
Utoljára hagytam a Les Adieux-t, amelyet lenyűgözve hallgattam a hangversenyen.
Az eredeti zongoradarab kottáját fellapozva (Játékok, 6. füzet) nyilvánvaló,
hogy tulajdonképpen már a zongoraverzióban benne rejlett mindaz a színgazdagság,
amelyet Kurtág a zenekari változatban felvonultat. Ám e megnövekedett léptékben
a textúrát belső visszhangok gazdagítják: a hotelszordínóval játszó szóló vonósok
anyagát az Üzenetek egyedi színvilágának letéteményese, a cimbalom, hárfa,
cseleszta, pianínó, vibrafon, marimba, krotál kórusa visszhangozza. A gesztusok
variált ismétléséhez is megnyílik immár a tér. A középrész álomjelenete, a túlvilági
szépség látomása a hangszerelésben impresszionista tündérvilágként elevenedik
meg a hallgató előtt. S ha már a zongorakotta előadói utasítása is úgy kérte a
lassan pulzáló befejezés felett berobbanó gisz hangot, mint egy kanásztülök
felharsanását (wie ein Stierhorn), a zenekari változatban négy kürt és
a tuba süvöltése adja az utolsó életjelet a semmibe vesző ringatásban.
Az op. 34. és op. 34/a ciklust sohasem lesz egyszerű feladat a maga teljes szépségében
megszólaltatni - az okokat föntebb bőven traktáltuk. A rádiófelvételt újra és
újra meghallgatva mind több és több szépséget fedeztem fel bennük, s nem látom
be, hogy miért ne lehetne ezt a lehetőséget a koncertlátogató közönségnek is megadni.
Az apró tételekből szerkesztett Kurtág-programokban egyáltalán nem lenne nonszensz,
ha e zenekari ciklusok egy estén kétszer is elhangozhatnának. Hiszen "A gyönyörűt
szaporítani vágyunk, / Hogy így örökké rózsálljon a Szép". (Október 21. - Zeneakadémia.
Rendező: Budapesti őszi Fesztivál)
|
