|
Az úgy kezdődik, hogy az embernek - mondjuk inkább: a karmesternek - lesz egy
menedzsere. (Hogy miként és mennyi szerencse kell hozzá, azt itt és most nem taglalnám.)
Egy menedzsere, aki aztán szerteszét küldi a róla készült videófelvételt: zenekaroknak,
operáknak, fesztiváloknak. Ha a karmestert meghívják egy assistant conductor
searchre, és ott jól teljesít, felajánlanak neki egy koncertet a következő
évadban. Velem úgy esett, hogy Stephen Lugosi és a Herbert Barrett Management
jóvoltából részt vehettem a Milwaukee Symphony Orchestra segédkarmester-válogatásán
(húsz perc vezénylés a legkülönfélébb stílusokban, majd beszélgetés a zenekar
Művészeti Tanácsával), 2002 májusában pedig elvezényelhettem három koncertet a
Flash Cadillac rockbanda és a Milwaukee Symphony élén.
Az amerikai zenekarok tevékenységének jelentős részét (nagyjából 25-30 százalékát)
az úgynevezett Pops teszi ki: ezek népszerű koncertek, legtöbbször egy-egy neves
könnyűzenei sztár vagy együttes közreműködésével. Példaképpen, hogy ezt milyen
sokszínűen lehet csinálni, felsorolok hármat az MSO idei szezonjának Pops
vendégművészei közül: Peter, Paul & Mary (nálunk a Paff, a bűvös sárkány
szerzőiként ismertek), Canadian Brass és Aretha Franklin, "a soul
királynője"...
Esetemben (s ez nyilván bármely európai jelölttel így történt volna) az döntött,
hogy a rock and rollban is otthon érzem-e magam. Az USA zenekari menedzserei persze
nem tudhatják, micsoda rock (and roll)-élet volt Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas
években! (Önhibájukon kívül arról sem rendelkeznek ismeretekkel, hogy a jazznek
vannak jellegzetesen magyar képviselői, mégpedig világviszonylatban is kiválóak.)
Elég az hozzá, hogy a karmester - mondjuk inkább: az ember - megérkezik új amerikai
munkahelyére, ahol minden második muzsikus azt kérdezi: "és mondd, nem kaptál
kulturális sokkot?" Ebbe nyilván belejátszik, hogy az előnyös fekvésű Milwaukee
- Wisconsin államban, a Michigan tó partján - mégiscsak kisváros: egymilliónál
alig többen lakják... Másrészt itt a symphony business összes szereplője
tudja, hogy Európában a komolyzenének a kultúrán belül sokkal előkelőbb (és főként
államilag is támogatott!) helye van. Egyébként az a pozitív előítélet is erősen
tartja magát (néhol még nyugat-európai zenész körökben is), hogy Magyarország
"a zene országa". Az igazság az, hogy a válaszom mindig nem volt: No,
I've got no cultural shock. Mégpedig a következők miatt.
1. A "klasszikus zenei üzemben" dolgozni egyrészt a világon mindenütt multikulturális
környezetben való alkotást jelent. Másrészt Amerikában semmit nem lehet rosszul
vagy felig-meddig csinálni, különben "nem megy az üzlet", vagy nagyon hamar felszámolja
önmagát. Ami tehát leginkább enyhíti a kulturális sokkhatást, az a folytonos törekvés
a megbízható minőségre. A magyarországi viszonyokkal összehasonlítva pedig legnagyobb
különbségként - és ez is a kulturális komfortérzet egyik alapja - a személyes
energiák felhasználását említeném. Míg otthon az ember - mondjuk inkább: a művész
- mindennapi tevékenységének nyolcvan százalékát az élet- és munkakörülmények
megteremtése teszi ki, addig itt mindez az energiáknak nagyjából húsz százalékát
köti le. Marad nyolcvan a valódi alkotásra (felkészülésre, betanításra, előadásra).
2. Találkoztam itt olyan megoldásokkal, melyeket mi egyelőre csupán keresünk,
keresgélünk - még akkor is, ha tradícióinkat tekintve előbbre kellene járnunk.
Különösen az oktatás és a közönségnevelés területén van ez így. Amerika zenei
együttesei erőteljesebben (ha ugyan nem teljes egészében) függnek a valós kereslettől,
ezért a jövőbeli potenciális fizető közönség minőség (és általában az adott műfaj)
iránti igényének kialakítása mindenek előtt való. A Milwaukee Symphony Orchestra
- az öt-hatévesektől a tinédzserekig - átfogó zenei és összművészeti képzést nyújtó
programja, az ACE (Arts in Community Education) az Egyesült Államok egyik
mintaértékű kezdeményezése, immár több mint tíz éve. Az ACE egy professzionista
módszerrel kidolgozott koncepció professzionista megvalósítása annak érdekében,
hogy a gyerekek otthonosan mozogjanak a hangversenyterem vagy operaszínpad közegében.
Értsék, hogy mi miért és hogyan történik, és megtalálhassák azt, ami valóban érdekli
őket a műfajban. Idekívánkozik a fund raising (magyarul és egyszerűen:
pénzgyűjtés nonprofit célra) intézményének megemlítése is. Egy-egy profi együttest
civilek egész hálózata vesz körül. Az úgynevezett Board különböző szintjein
a tulajdonképpeni "rajongói klub" képviselői a legkülönfélébb önkéntes munkáktól
a konkrét pénzbeli és szervezési támogatásig mindent megtesznek a siker érdekében.
Egyik erőteljes példája ez egy valóban működő civil társadalom önszerveződésének.
3. Amerikában - és az ott élők talán ezért szeretik hazájukat a szabadság országának
hívni - mindent megkaphat az ember. Persze nagyon mások a "súlyviszonyok". Az
amerikai futballt kulturálisan egy szinten kezelik a komolyzenével. (Szponzorálás
tekintetében persze Európában is hasonló a helyzet: az összes támogatásokat alapul
véve a sport győz körülbelül hetven százalékkal - legfeljebb nem szeretjük ezt
sokszor hallani.) Viszont akinek éppen a szimfonikus zene vagy az opera kell,
az bármikor hozzájuthat magas - vagy akár a legmagasabb - szinten. Olyan ez, mint
egy nagy bevásárlóközpont, ahol valóban mindent lehet kapni, és ahol aztán
mindenki az éppen megfelelő boltba tér be. Az a réteg pedig, amelynek a komolyzene
valóban szívügye, kulturális, szociális közege, semmivel sem szűkebb, mint Európában.
Miért is nem kaptam kulturális sokkot? Mint "művész, karmester és ember", közvetlen
példaként végül két operaelőadást említenék. November folyamán a Milwaukee
Florentine Opera Carmen-produkcióját és a Chicago Lyric Opera Walkürjét
volt szerencsém látni-hallani. Előbbire a budapesti operaközönség azt mondaná:
"tisztességes előadás" - aztán megnyalná mind a tíz ujját. Az utóbbiról csak álmodozhatunk.
Jane Eaglen (Brünnhilde), James Morris (Wotan), Deborah Voigt
(Sieglinde), Marjana Lipovšek (Fricka), Phillip Ens (Hunding), Thomas
Studebaker (Siegmund, aki egyébként - persze még mindig világszínvonalon,
de nem csak zenészfüleknek észrevehetően - a leghalványabban teljesített) olyan
nevek, akikkel a színpadon csak a legszerencsésebbek találkozhatnak. A magyar
operabarátok többsége örül, ha az Opernwelt magazinban láthatja őket, miközben
CD-n élvezi a hangjukat. A színpadra állítás August Everding 1996-os felújítása,
egyben egy több éves Wagner-sorozat (a Ring) első állomása. Ötletes, kompakt,
jól piacra dobható, modern rendezés. A zenekar Sir Andrew Davis keze alatt
- perfekt. Mondhatnánk: mint mindig. Így kell lennie, mert a Lyric igazgatója,
William Mason minden - értsd: az összes - előadáson ott ül. Persze nem
a jelenléte miatt jó az, amit hallunk és látunk, de személyében jelen van a nézőtéren
a felelősség. Felelősség a befektetett energiák, a művészi teljesítmény, a technikai
perfekció - és a magyar viszonylatban elképzelhetetlen mennyiségű pénz - iránt.
Bizonyára életkori sajátosság is, de akkor sem kaptam kulturális sokkot, amikor
a többségében szmokingos, estélyi ruhás (bár feltűnően nagy arányban farmeres)
közönség a szünetekben, talán a Bayreuthi Ünnepi Játékok hangulatát megirigyelve,
piknikezni kezdett. Szürke műanyag dobozokból a foyer padlóján és a lépcsőkön
ülve ették szendvicseiket.
|
