- Negyvenöt év egy ember életében is nagy idő, vonósnégyes-időszámítás szerint matuzsálemi kor. Igaz, hogy a világ neves kvartettjei között jelenleg a Bartók Vonósnégyes a "rangidős"?
- Tudtommal igen. A Smetana Vonósnégyes hosszabb kort élt meg, de már nem aktív, a Juilliard Kvartett pedig idősebb nálunk, de tagjai időközben teljesen kicserélődtek, csak a név maradt meg. Nálunk hárman - Németh Géza brácsa-, Mező László gordonkaművész és én - ma is együtt muzsikálunk az alapítók közül. (Devich Sándor hegedűművészt huszonöt év után Bánfalvi Béla, majd Hargitai Géza váltotta, Mező László helyén pedig 1960 és 1977 között Botvay Károly volt a csellistánk.)
- Mi a hosszú kvartettélet titka?
- Sok összetevője van, de az egyik legfontosabb bizonyára az, hogy folyamatosan képesek voltunk a megújulásra. Sőt a megújulások sorozata még most is tart. Öregedő fejjel az ember egészen másképp látja a zeneműveket. Meggyőződésem például, hogy a vonósnégyes-irodalom egyik legnehezebb - ha nem a legnehezebb - darabja Beethoven első Razumovszkij-kvartettje, az op. 59 no. 1-es F-dúr kvartett. Ezt a darabot együttesünk megalakulása után két-három évvel már többször is eljátszottuk pódiumon, nem is sejtve, hogy még mennyi zenei gondolat van benne, amit nem fedeztünk fel. Hályogkovács módjára játszottuk. Azután ahogy teltek az évek, rájöttünk, hogy ez a mű például intonációs szempontból olyan kérdéseket vet fel, amelyek egyedülállóvá teszik az irodalomban. Elkezdtünk tőle félni, és le is került egy ideig a repertoárunkról. Pihentettük, érleltük, később pedig öröm volt újra elővenni és felfedezni. Sok kompozícióval előfordul, hogy újbóli elővételekor nem tetszenek a régi ujjazatok, vonások. Sok műhöz már a harmadik vagy negyedik kottát használjuk, mert eluntuk a radírozást. A megújulás azt is jelenti, hogy másképp olvassuk a partitúrát. Bartók hat kvartettjét külön-külön vagy hétszázszor eljátszottuk koncerten, és kétszer lemezre vettük őket, mégis mind a mai napig találunk bennük újdonságokat. Azt mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy a megújulás sohasem elhatározás kérdése. Nem döntjük el, hogy valamit mindenáron másképpen szeretnénk előadni. A megújulás jó és rossz koncertélményekből, felfedezésekből fakad. Körülbelül tíz év múltán kezdi az ember másképp látni az egyes darabokat.
- Sokan azt mondják, hogy a rutin a muzsikusok egyik legnagyobb ellensége. Soha nem fenyegette a Bartók Kvartettet?
- A rutin nem feltétlenül rossz, megvetendő dolog, rengeteg pozitív oldala is van. Segíthet abban, hogy új dolgokra tudjunk figyelni. De valóban árthat is, ha fásultságot, nemtörődömséget hoz. Ha ez a fajta rutin kezd elhatalmasodni egy muzsikuson vagy egy együttesen, az nagy baj. Akkor tényleg abba kell hagyni...
- Sok jó együttesben él a megújulási vágy, mégis széthullik. Az igény önmagában kevés ahhoz, hogy negyvenöt évig együtt maradjon egy kvartett. Ugye van ebben bőven emberi tényező is?
- Bizonyára. Hogy a legkézenfekvőbbet mondjam: nem hagyjuk egymást békén. Persze csak bizonyos határig. Hosszú évekig fel sem tűnik, hogy valamelyikünk így vagy úgy játszik egy ütemet, de ha hirtelen felfigyelünk rá, zavarni kezd, szólunk egymásnak, és megbeszéljük. Egy vonósnégyesnek az a legfőbb feladata, hogy a partitúrából kibányássza, mikor melyik szólam a legfontosabb. Az utóbbi tizenöt évben mást sem csinálunk, mint megpróbáljuk feltárni, hogy ki az, aki éppen a vezető szólamot játssza, és kiknek kell "visszavonulni", hagyni a szólistát érvényesülni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az a kor, amelyben a kvartett megszületett és felnőtt, és az, amelyben ma élünk, mennyire különbözik egymástól. Nemcsak a társadalmi-politikai-kulturális környezetre gondolok, hanem a kvartett mindennapjaira, például arra az egyszerű tényre, hogy jó ideje nincsenek tanáraink. Köztudomású, hogy Weiner Leó alapozta meg az együttes pályafutását, de a legtöbbet Mihály Andrástól tanultuk. És bizony még neki is voltak olyan pedagógiai elvei, melyekkel ma nem tudunk egyetérteni - régen persze habozás nélkül elfogadtuk őket. Az elmúlt öt évben rájöttünk, hogy mi másképp gondoljuk. Elsősorban azért, mert Mihály András nem volt pódiumművész, márpedig a legtöbb tapasztalatot a koncerteken lehet megszerezni. Óriási jelentőségű, hogy volt időszak, amikor szinte minden este közönség előtt játszottunk. De éppen Mihály András volt az, akitől egy életre megtanultuk, hogy a vonósnégyesezést abba lehet hagyni, befejezni azonban soha nem lehet.
- Hány koncerten játszottak a negyvenöt év alatt?
- A müncheni Herkulessaaltól a Carnegie Hallig felléptünk szinte minden fontosabb teremben. Bejártuk az egész világot, csodálatos művészekkel ismerkedhettünk meg. Most adtuk a 3817. hangversenyünket - erről pontosan vezetem a statisztikát. Legföljebb száz volt köztük olyan, amelyre úgy emlékszem, hogy a végén maradéktalanul elégedetten álltam fel, azzal az érzéssel, hogy ma este a gépezet tökéletesen, olajozottan működött. Sok művészkollégám példája arra int, hogy amikor az ember kiül a pódiumra, azzal a tudattal kell muzsikálnia, hogy nincs emberfia, aki jobban játszaná a darabot. Csak koncert előtt és után lehet a problémákon morfondírozni, elégedetlenkedni. Emlékezzünk csak Szvjatoszlav Richterre, aki a koncertjei után gyakran másfél órát is képes volt zongorázni, hogy kijavítsa, ami szerinte a hangversenyen nem sikerült.
- Mindössze száz maradéktalanul jó koncert 3817-ből?
- Lehet, hogy volt több is. De nem is ez a lényeg. Sokszor előfordul, hogy csak két hibát ejtünk, olyat, hogy senki se veszi észre őket, de minket mégis mindennél jobban bosszantanak. Éppen ezek a dolgok hajtják előre a kvartettet.
- Sok fiatal kvartett csillog a színpadon, aztán a "műhelyben" elvérzik. Mi jellemezte az induló Bartók Kvartett műhelyét?
- A gyakorlás-próbálás mikéntje kulcskérdés. Mi amolyan botcsinálta vonósnégyesként kezdtük, mert eredetileg mindenki szólista akart lenni. Weinertől kaptam a felszólítást, hogy nem volna-e kedvem kvartettet alapítani, mert úgy érzi, hogy menne. Erre nem lehetett nemet mondani. Tőle ez óriási kitüntetésnek számított, mert egy évben csak két vonósnégyessel volt hajlandó foglalkozni. Németh Gézával, aki akkor már együtt játszott Devich Sándorral, összeültünk, és meghívtuk negyediknek a főiskola "üdvöskéjét", Mező Lászlót. Így alakult meg a Komlós Vonósnégyes. És olyan "szerencsénk" volt, hogy Weinert éppen akkor nyugdíjazták, így aztán, mivel őt a zenén kívül semmi más nem érdekelte a világon, a lakásán fogadott bennünket, sokszor hetenként háromszor három órát. Ez behozhatatlan előny volt. Tőle tanultuk meg a műhelymunkát. Akkor még sok mindent nem pontosan értettünk, hogy mit miért kell csinálnunk, de követtük az utasításait, és ő fél év alatt olyan hangzást hozott ki a négyesünkből, amin mi magunk is csodálkoztunk.
- Hogyan indult a karrier?
- Akkor talán még nagyobb divat volt a versenyzés, mint ma. Elindultunk versenyeken, és győztünk. Meglepő díjakat nyertünk gyerekfejjel. Ez megerősítette bennünk azt az érzést, hogy érdemes kvartettezni. Meg talán az is vonzott bennünket, hogy azt hittük, egy vonósnégyessel könnyebb befutni, hiszen ígéretes szólistákból, zenész csodagyerekekből nagyon sok volt. A kvartettezésben az is szép, hogy nincsen "csodagyerek-kvartett". Csak a kemény munka hozhat eredményt. Öt-hat évet kell kitartóan, teljes erőbedobással dolgozni úgy, hogy közben nem lehet tudni, lesz-e egyáltalán valami az együttesből. Ez az oka annak, hogy sok vonósnégyes két-három év után felbomlik - nem bírják cérnával.
- Említette, hogy mind a négyen szólista pályára készültek. Egyiküknek sem lehetett könnyű lemondani róla.
- Egy darabig futhat párhuzamosan a kvartett és a szólókarrier, aztán egyszer csak választani kell. A magam részéről a két repertoár közti különbség miatt könnyű szívvel döntöttem a vonósnégyes mellett. A kvartettirodalom gazdagsága felülmúlhatatlan, csak a zongoráéval lehet összemérni.
- Ha már a repertoárnál tartunk: létezik még olyan előadásra érdemes, vonósnégyesre írott mű, amit nem játszottak el?
- Hogyne. Egyrészt a meglévő, elég nagy repertoárunkat folyamatosan "porszívózni" kell. De léteznek olyan, mindenki által zseniálisnak mondott művek, amelyek ilyen vagy olyan oknál fogva valamelyikünknek nem "fekszenek". Ilyen például számomra Schubert hatalmas G-dúr kvartettje. Soha nem akartam hozzányúlni. Nem győz meg. Vagy mondhatnám a mostani, úgynevezett modern vonósnégyeseket. A legtöbbje nem nekem szól. Persze játszottunk mi sok jó kortárs zenét, vannak kivételek, mi mutattuk be például Bozay, Durkó, Láng, Mihály, Szokolay, Petrovics egy-egy kvartettjét. Amit viszont hangsúlyozni szeretnék, hogy a majdnem teljes kvartettirodalom mellett művész barátainkkal gyakran és szívesen szólaltatunk meg másféle kamarazenét, vonós kvintetteket, szextetteket, zongoranégyest, -ötöst és egyebeket. Lemezre vettük például Brahms összes kamaraművét vonósnégyeseitől "fölfelé". A felvétel elnyerte a párizsi Charles Cros Akadémia lemezdíját. Ezek a gyönyörű kamaraművek tovább színesítik a repertoárt, és segítettek például abban is, hogy még kevésbé hiányozzon a "szólistaság".
- Minden közönségnek ugyanúgy kell muzsikálni?
- Sosem gondolkodtam el ezen, de azt hiszem: igen. A növendékeimnek is azt szoktam mondani, hogy egy idő után a muzsikus senkinek nem tartozik felelősséggel, csak a zeneszerzőnek és saját magának - ezt az elvet vallom kisgyerek korom óta. Persze minden közönség más. Van értő és sznob, hideg és inspiráló - az ember rögtön megérzi a pódiumon, hogy kik ülnek a nézőtéren. De ettől még ugyanúgy próbál hegedülni. Az más kérdés, hogy a közönség, a hangulat hatással lehet a produkció minőségére. Örömteli viszont, hogy egyáltalán van még közönség, sőt mintha az elmúlt évtizedek folyamata megfordult volna, s a kamarazene - reméljük - hamarosan a reneszánszát kezdi élni. Erre határozott jelek mutatnak. Nő az érdeklődés, kifelé jövünk a hullámvölgyből. Ennek ellenére az új kamarazene iránt fogékony közönség felépítése - a mai fiatalokból - óriási kihívás.
- Hogyan vette fel a kvartett a Bartók nevet?
- Egy idő után felvetődött, hogy kellene egy jól ismert név. Akkoriban jött nagyon divatba, hogy egy együttes hazájának egyik ismert fiáról, lehetőleg zeneszerzőjéről nevezze el magát. Devich Sándor édesanyja vetette fel először, hogy miért nem Bartók? Ehhez persze meg kellett szereznünk a Bartók család - ifj. Bartók Béla - és az akkori Művelődési Minisztérium hozzájárulását. Szerencsére nem volt nehéz, mert akkor már több versenygyőzelem állt a hátunk mögött, voltak lemezeink. Sőt, ami érdekes, ifj. Bartók Béla azt mondta, örül, mert boldog-boldogtalan használja az édesapja nevét, de mi vagyunk az elsők, akik engedélyt kértünk rá. A Bartók névnek kétféle üzenete volt. Egyrészt az, hogy mi olyan magyar vonósnégyes vagyunk, amely Magyarországon él, másrészt, hogy Bartók hat kvartettjét, a 20. század e korszakalkotó és zseniális kamaraműveit mi a zászlónkra tűztük, és meg akarjuk mutatni a világnak, miként játsszuk őket. Ugyanis szent meggyőződésem, hogy ezeknek a daraboknak az autentikus előadásához magyarnak kell lenni. Sokan játsszák őket jól, de lélekben igazán nem ismerik azt az utat, amelyen Bartók az első kvartettől eljutott a hatodikig.
- A negyvenöt év alatt messze ezt a hat kvartettet játszották a legtöbbször, ugye?
- Igen, annak ellenére, hogy soha nem törekedtünk arra, hogy kizárólag Bartók-specialistaként tekintsenek ránk. Tehát sose mondtuk egy koncertszervezőnek, hogy mi mindenképpen Bartókot akarunk játszani, akármi is a kívánsága. A hat kvartettet 1965 és 1970 között Mihály András irányításával tanultuk meg, és hetvenben játszottuk először lemezre Párizsban az Erato-EMI-nál - az akkori műhelymunka életem legfantasztikusabb emlékei közé tartozik. Azóta mind a hatot előadtuk legalább hatszázszor, gyakran ciklusban is, szerte a világon. Csak Japánban legalább hússzor adtunk Bartók-sorozatot. És majdnem minden koncertünkön elhangzik valamelyik Bartók-mű. Lehet, hogy szerénytelenségnek hangzik, de nem hiszem, hogy valaki nálunk jobban beleásta volna magát ezekbe a darabokba. Bartók hat kvartettje egyébként a közönség számára még mindig "modern" zenének számít - kivéve talán Angliát és Amerikát.
- Szomorú, hogy Anglia és Amerika mellett nem mondta Magyarországot...
- Nagyon szomorú, de tény.
- És a Beethoven-ciklus? Most ezzel a sorozattal ünnepelnek a Filharmónia rendezésében - a Raiffeisen Bank segítségével - a Zeneakadémián.
- Az összes Beethoven-kvartettet eljátszani, azt hiszem, a legnagyobb feladat, amit egy vonósnégyes kaphat. Lemezre is felvettük a Hungarotonnál - nemrég jött ki CD-n. Legutóbb Vancouverben játszottuk el a sorozatot, ott kétnaponként. Örülünk, hogy a mostani zeneakadémiai koncertek iránt nagy az érdeklődés, legutóbb is teljesen telt ház előtt muzsikálhattunk. Az egyik koncertszervező azt mondta, "köszönhetően a Bartók Kvartett hírnevének és Beethovennek". Kénytelen voltam kijavítani: Beethovennek és nekünk.
- Melyek voltak a kvartett életében a legfontosabb fordulópontok?
- A legfontosabb az 1964-es licge-i verseny volt. Előtte már nyertünk díjat Berlinben és Budapesten, de a kapuk akkor nyíltak meg, hiszen a licge-i viadal akkor a világ legrangosabb vonósnégyes-versenyének számított. A kapuk hirtelen kitárulásának persze nem csak előnyei voltak. Jöttek a felkérések, nem nagyon lehetett nemet mondani. Irgalmatlanul sokat kellett dolgozni - meg kellett tanulnunk a repertoárt. Akkor tanultuk meg, miként lehet összeszorított fogakkal próbálni és gyakorolni egész nap úgy, hogy este ki kell ülni a pódiumra. Németország, Hollandia, Franciaország, Amerika (először 1967-ben) - sorra jöttek a turnék, és csak ezután tartottuk első telt házas hangversenyünket a budapesti Zeneakadémián. Mindenkit furdalt a kíváncsiság: "Lehet mesélni a kinti sikerekről, most aztán tényleg meglátjuk, mit tudnak ezek a fiúk!..." A Zeneakadémián való fellépés nekem a mai napig különleges feladat. Megszentelt hely ez, tilos a fekete ing, csak fehérben és szmokingban lehet muzsikálni. - Nos, a licge-i versenyhez hasonló éles fordulópont ezután már nem volt a kvartett életében.
- Soha nem érezték azt, hogy elfáradtak?...
- Dehogynem, ám sohasem egyszerre. És talán ez is az egyik titka a hosszú kvartettéletnek.
- ... Melyről gyakran azt mondják, hogy nehéz, mint egy kényszerű házasság...
- Ez ellen mindig tiltakozom. Tudniillik a vonósnégyes - mai fejjel gondolkodva - nem más, mint tudatosan vállalt művészi és financiális vállalkozás. A házasság nem az. Egy nagyon rossz házasságot a jó szexuális kapcsolat sokáig életben tud tartani. Itt ugyebár erről nem lehet szó... Amikor egy vonósnégyes életében eltelik az a bizonyos első öt-hat év, úgyis eldől, lesz-e belőle valami, el tudják-e egymást viselni és fogadni, hogyan viszonyulnak egymáshoz a zenészek. Persze gyakran adódnak szakmai viták, hiszen négy különböző egyéniség, művész ül a kvartettben. De megfelelő diplomáciai érzékkel és toleranciával ezeken könnyen felül lehet emelkedni. Az, hogy az alapítók közül hárman együtt vagyunk, szerencse dolga. Megfeleltünk egymásnak, és sohasem szóltunk bele egymás magánéletébe. Fő szabály: nem muszáj mindig együtt lenni - elég a próbán és a koncerten. Vannak viszont gyönyörű példák is az összetartásra. Az Amadeus Kvartett szerintem minden idők legnagyobb vonósnégyese volt. Az az európai stílus, az a hangzás, az a technikai felkészültség, amely jellemezte őket, páratlan. Negyven év után meghalt a brácsásuk, és abbahagyták a kvartettezést. Azt gondoltuk, azért, mert már nincs hozzá kedvük. Nem. Kiderült: megalakulásukkor szerződést kötöttek arról, hogy ha bármelyikük elmegy, a többiek nem folytatják.
- Ahogyan az Amadeus Kvartett művészetéről szólt, mintha az önök számára is követendő ideálról beszélt volna. Jól érzem?
- Valóban, mindig is követendő példát jelentettek - legalábbis nekem. Legfőképpen azért, mert ha kinyitom a rádiót és megszólal egy vonósnégyes, azonnal felismerhető, ha az Amadeus muzsikál. Annyira egyéni hangzásvilág az övék. Mi is valami hasonlóra törekszünk. Azon dolgoztunk hosszú évekig, hogy kialakítsuk a Bartók Vonósnégyes egyedi stílusát, amely abszolút felismerhető és elhatárolható minden mástól.
- Meg lehet határozni, milyen ez a stílus? Miben különbözik a Bartók Vonósnégyes-hang a többi kvartett hangjától?
- Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Azt szeretem, ha szép szoprán színű hangja van a vonósnégyesnek, persze megfelelő "alátámasztással" - ezt a többiek is elfogadják. Nagyon tiszta artikulációra törekszünk. Finoman és jól elhelyezett értelmező hangsúlyokat használunk. És ma már arra is jobban vigyázunk, hogy ne hajtsuk túl a tempót. Nem szereti a közönség.
- Az, hogy a vasfüggöny mögül jött, befolyásolta a Bartók Vonósnégyes pályafutását?
- A nemzetközi karrier segített abban, hogy nem kellett itthon részt vennünk a "tülekedésben". Ezt sokszor az orrunk alá is dörgölték. Könnyű nektek!... Persze ez egyáltalán nem így volt. Hárman az Operaház zenekarában is játszottunk. Évekig az volt a munkarendünk, hogy reggel fél nyolctól vonósnégyespróba tízig, utána zenekari próba, ebéd után gyakorlás, délután ismét egy próba és este koncert vagy előadás. Hosszúak voltak a napok. Ma nem is értem, hogyan bírtuk végig. A turnék is fárasztók voltak. Már harmadszor jártam Párizsban, amikor végre eljutottam a Louvre-ba. Utazni hagytak bennünket, ha voltak is néha gondok. A politika nem szólt bele az életünkbe. Olyasféle atrocitások, mint amilyenek a Tátrai Vonósnégyest érték, nekünk már nem jutottak. Az persze előfordult, hogy az utolsó pillanatban, a repülőtéren kaptuk meg a kiutazási engedélyt. Érdekes viszont, hogy a vasfüggöny bizonyos tekintetben elő is segítette nemzetközi karrierünket, mert sok helyen ránk csodálkoztak: "Jé! Onnan jönnek, mégis egész jók..." Észak-Amerikában két olyan város van, ahol minden turnénk alkalmával felléptünk: Vancouver és Dallas. Dallasban mindig őrületes sikerünk volt, ugyanakkor rossz kritikákat kaptunk. Aztán ugyanaz az újságíró a kilencedik alkalommal megdicsért minket, s utólag bevallotta, hogy az első nyolc esetben csak azért írt elmarasztalóan, mert utálja a vasfüggöny mögül érkező zenészeket.
- Soha nem voltak menedzselési gondjaik?
- Szerencsére nem. Németországban 1965-ben játszottunk először, akkor véletlenül hallott minket egy impresszárió, Hans Féhr, aki élete végéig meg volt győződve arról, hogy a Bartók Kvartett a világ legjobb vonósnégyese. Úgy dolgozott értünk, ahogy azóta se senki. 1965 és 1995 között csak Németországban több mint négyszáz hangversenyünk volt. Franciaországban egy nagynevű menedzser, Yves Dandelot szervezett nekünk koncerteket. Nagy megtiszteltetés volt egy művészlistán szerepelni Jascha Heifetzcel. De míg Hans Féhrrel baráti kapcsolatot alakítottunk ki, Yves Dandelot-val szinte alig találkoztunk. És persze fontos bázisunk Amerika, Ausztrália és Japán. Európában Anglia, Hollandia, Olaszország.
- A 3817 koncert közül melyek a leginkább emlékezetesek?
- Szinte lehetetlen kiemelni. Hála Istennek akad bőven. Hiszen jelen voltunk csodálatos fesztiválokon, például Salzburgban, Edinburghban, Aix-en-Provence-ban, Luzernban, Tanglewoodban. Az a koncert jut először az eszembe, mikor 1970-ben az Emberi Jogok Napján az ENSZ nagy kongresszusi termében rendezett hangversenyen mi képviseltük a fehér bőrűeket. Az első részben játszottunk egy Haydn- és egy Bartók-kvartettet, utánunk egy indai zongoraművésznő következett, majd szünet után Duke Ellington és zenekara... Azután: Új-Zélandon jártunk, amikor kaptunk egy táviratot, hogy Otto Klemperer 75. születésnapján néhány hét múlva nekünk kellene adni az ünnepi koncertet a londoni Royal Festival Hallban, méghozzá úgy, hogy előadjuk az ő 7. vonósnégyesét is. Azt sem tudtuk, hogy Klemperer komponálással is foglalkozik. Ez egy olyan Amerikában induló turné volt, amit az ember azért vállal el egyszer az életében, hogy megtanulja, mit nem szabad többet... Négy és fél hónap, nyolcvanöt koncert. Így aztán nagyon örültünk a felkérésnek, mert Klemperer miatt lemondhattuk a koncertkörút utolsó állomásaként ránk váró indiai fellépéseket. Gyorsan megtanultuk Klemperer darabját. Megvallom, szörnyű volt, annál nagyobb élményt szerzett a megismerkedés a Mesterrel. Felejthetetlen számomra az 1967-es spoletói fesztivál is, ahol két nagy esemény történt velünk. Az egyik, hogy valamelyik Beethoven-kvartett előadása után a közönség soraiból valaki bekiáltott, hogy "Bravó!". Na, gondoltuk, itt is megvan a "falu bolondja", aki nem állja meg bekiabálás nélkül. A koncert után kiderült: Szvjatoszlav Richter volt az... A másik, hogy az akkor éppen tizennyolcadik születésnapját ünneplő Pinchas Zukermannal játszottuk Mendelssohn Oktettjét. Amikor kezdésnél beintettem, a fiatalember és a közönség nagy meglepetésére megszólalt a Happy Birthday To You... De az ilyen és hasonló történetekből könyvet lehetne írni.
- Úgy tűnik, hogy a Bartók Kvartettnek minden sikerült.
- Voltak kudarcaink is. Azt például feltétlenül annak érzem, hogy - bár készítettünk felvételeket - igazi hanglemezkarriert nem csináltunk, nem sikerült exkluzív szerződést kötnünk valamelyik nagy, multinacionális lemezkiadóval. Így alakult, nem volt szerencsénk, de talán bennünk sem volt kellő akaraterő.
- Gondolom, ma már más célok lebegnek a szemük előtt, mint negyvenöt éve.
- Természetes, hogy kicsit már visszavettünk a tempóból. Hosszú időn át évente mintegy száz hangversenyt adtunk, ez a szám mostanra ötven-hatvanra csökkent. A hangsúlyok is máshová kerültek. Kevesebbet utazunk, inkább idehaza szeretnénk "hódítani", azon dolgozunk, hogy legyen biztos hazai bázisunk. Hogy az utánunk jövő együttesek ne a nulláról induljanak, már nyugodtabban tudjanak építkezni arra a vonósnégyes-kultúrára, amelynek továbbvitelén olyan sokat fáradoztunk. Szeretnénk itthon is fenntartani a kamarazene szeretetét, és szívesen elmegyünk akár kisebb településekre is muzsikálni. Az a célunk, hogy amit tanultunk, ne vesszen kárba, s tovább tudjuk adni fiataloknak. E gondolat jegyében fontos megemlíteni, hogy a Bartók Kvartett mind a négy tagja több évtizede tanít részben főtárgyat, részben pedig kamarazenét - elsősorban vonósnégyest - a Zeneakadémián. Persze ami a célokat illeti, egy muzsikus számára egy adott pillanatban semmi más nem lehet fontosabb: készülünk a következő hangversenyünkre, január 7-ére, a Beethoven-ciklus harmadik estjére.