|
A zenei világ október 21-én emlékezett meg Sir Georg Solti - Solti György
- születésének 90. évfordulójáról. Ebből az alkalomból Budapesten és Londonban
egyaránt számos ünnepség, hangverseny követte egymást. Magyarországon járt a
világhírű karmester özvegye is, vele készült az alábbi beszélgetés.
- A sajtóarchívumban végignéztem a Solti Györggyel készült interjúkat, olvastam
emlékiratait, és ezek ismeretében az a benyomásom, Magyarországhoz fűződő viszonya
valamikor a nyolcvanas évek második felében vagy inkább a végén gyökeresen megváltozott.
Mintha Solti békülékenyebbé vált volna. Ennek számos gesztussal adta jelét.
- Ne haragudjon, hogy félbeszakítom: nem Solti attitűdje változott, hanem
Magyarországé. 1939-ben félreállították, mert zsidó volt, ami már csak azért
is szörnyen bántotta, mert őt nem érdekelte sem a vallás, sem a származás. Azt
vallotta, senki sem tehet róla, hová születik, és egy ember megítélésekor nem
ez a lényeg. A háború után, amikor nem engedték visszajönni, szomorú volt, hogy
újra el kellett mennie Magyarországról, ahová pedig erősen kötődött. Mindig
mondta, igazi kávéházi emberként szabadidejében legszívesebben az Operaház melletti
kávéházban ült (ma már nincs meg, bankfiókot nyitottak a helyén), és ezt is
elvették tőle. 1939-ig a szüleivel lakott, élte az életét - és akkor egyszer
csak hoznak egy törvényt, amely megakadályozza hivatása gyakorlásában, majd
el kell hagynia azt a várost, amelyet úgy szeretett. Az apja könnyes szemmel
búcsúzott, amikor kikísérte a Keleti pályaudvarra. Solti rászólt: miért sírsz,
apa, csak négy napra megyek. Soha többé nem látták egymást. Ez az élmény nagyon
erősen hatott rá, utólag is elszomorította és fölháborította. 1939-ben Fellner
Alfréd, az Operabarátok Egyesületének elnöke javasolta, menjen Luzernbe, keresse
meg Toscaninit, és kérjen tőle ajánlóleveleket, mert jobb, ha elmegy, Európában
semmi jó nem vár rá. Solti elment Toscaninihoz, majd kérelmezte az amerikai
vízumot. Fogalma sem volt róla, milyen lehetetlenséget kér. Svájcban ragadt,
ahol rendkívül rosszul érezte magát, azután a háborút követően, amikor haza
akart térni, az operaigazgató nem vette fel, mondván, nincs üresedés. Ekkor
értette meg, hogy számára Magyarország reménytelen. Ez alapozta meg hosszú ideig
tartó ambivalenciáját. Ő is ezt válaszolta volna erre a kérdésre.
- Válaszolta is, hiszen ez állandóan visszatérő elem a vele készült interjúkban.
Ugyanakkor ha az ember meggondolja, mi lett volna, ha ő ezzel az egyéniséggel
és formátummal itt ragad az ötvenes években... Feltételezem, nem érezte volna
rózsalugasnak az ötvenes évek Magyarországát.
- Biztosan nem, de attól persze még ugyanolyan rosszul esett az elutasítás.
Ráadásul amikor először jöttem vele Magyarországra - ez 1976-ban történt, a
Bécsi Filharmonikusokkal adott koncertet -, az állt egy itteni újságban, hogy
Solti "nagyon tehetséges, de úgy döntött, másik országot választ"... Szó sem
volt választásról: a túlélésről volt szó. Imádta Magyarországot, és éppen ezért
fájt neki annyira a helyzet reménytelensége. Behúzta a függönyt, lezárt egy
fejezetet. Ez egészen 1980-ig tartott. Eltemette magában a hazáját. Közben állandóan,
mindenről Magyarország jutott az eszébe. Freud doktornak való téma.
- Amennyire tudom, rengeteg magyarral tartott kapcsolatot...
- ...akikkel angolul beszélt! Ezért nem tanultam meg én sem magyarul. Többen
mondták, hogy úgy beszél magyarul, ahogyan a harmincas évek Magyarországán beszéltek.
- Doráti Antal sok interjújában említi szeretetteljesen "Solti Gyurkát" és
Ferencsiket. Létezett egy afféle magyar hálózat, amelynek része volt Solti.
- Hogyne, Fischer Annie is beletartozott. Ők nem írogattak meg telefonálgattak
egymásnak. Ha egy városban voltak, találkoztak, és ott folytatták, ahol legutóbb
abbahagyták. Emlékszem, amikor meglátogattuk Fischer Annie-t a Balatonnál. Ritkán
találkoztak, de tudták, hogy számíthatnak egymásra. Sosem felejtem el: amikor
Bartók hamvai hazatértek, Fischer Annie és Solti György ott állt, kéz a kézben,
mint két kisiskolás. Együtt tették le a virágaikat.
- Az volt a benyomásom, hogy Solti György interjúhelyzetben is karmester,
aki teljes mértékben ura a helyzetnek. Láthatóan nem szerette volna, hogy a
szituáció kicsússzon az irányítása alól. Mindig barátságosan, de roppant távolságtartóan
felelt. Nem akarta, hogy bárki is belelásson a kártyáiba.
- Így van, pontos a leírás. Roppant félénk volt.
- Ezt, ugye, nem mondja komolyan?
- De. Szörnyen félénk volt. Egyszer a nagyobbik lányunkkal a chicagói Michigan
Avenue-n sétált, amikor odalépett valaki és megszólította: ugye ön Mr. Solti?
Solti azt válaszolta: No. A gyerek pedig győzködte, hogy de, papa, te
vagy az, te vagy az. Nehezen teremtett kapcsolatot, ezért tűnt olyan távolságtartónak.
- Feltűnt, hogy a próbákon milyen célratörő, és milyen távolságtartóan viselkedik.
Ő volt a mindenható dirigens...
- Nagyon tudatos volt ez a magatartása: azt vallotta, hogy a dirigens jelenlétét
érezniük kell a muzsikusoknak. A karmester akarata kell hogy érvényesüljön.
Egyébként erről néha beszélt is. Mindig Weiner Leót hozta fel példának, aki
a kamarazene-órákon nagyon határozott utasításokat adott, és olykor nyers is
tudott lenni. De ha valamire azt mondta: rendben, akkor az felért a legnagyobb
dicsérettel.
- Amikor Solti György öt éve meghalt, az embernek az volt a benyomása, rendet
akart maga után hagyni. Még megírta emlékiratait, még hazajött, hogy mesterei
előtti tisztelgésként lemezt készítsen a műveikből. Készült róla egy portréfilm,
amelynek kedvéért felkereste Balatonfőkajárt, ahonnan családja származott, és
megnézte a nagyszülők sírját.
- Tudja, mi, angolok nem nagyon hiszünk a Sors rendelésében, az olyan latinos
dolog, de ezúttal lehetett benne valami. 1997 októberében lett volna nyolcvanöt
éves, mindenki készült megünnepelni. Azon a nyáron ragyogó állapotban volt,
dolgozott, teniszezett, úszott - semmi sem utalt arra, hogy már csak ilyen kevés
van hátra.
- A "kibékülést" követően rengeteg gesztust tett, ösztöndíjat adott magyar
muzsikusoknak, hangszereket szerzett...
- Igen, Soros Györggyel együtt hangszereket vett, meghívott Amerikába magyarokat,
különösen fúvósokat, és megpróbált segíteni, például magyar énekesnőket küldött
Rózsa Verához, majd elkezdett dolgozni azon az alapítványon, amely nem csupán
magyar muzsikusok támogatására jött létre. Azt mondta, ha annak idején Fellner
nem veszi meg neki azt a svájci vasútjegyet, akkor az ő sorsa is egészen másképp
alakul. Szükség van a segítő kézre a kezdeteknél.
- Ismeretes, hogy ön - Solti szellemében - ugyancsak segíteni próbál.
- Alapítványunk meglehetősen szerény, nincs sok pénzünk, de megpróbálunk
segíteni azoknak, akiknek az induláshoz támogatásra van szükségük. Solti egyébként
roppant segítőkész volt, sokakat támogatott. A segítség formája a legkülönbözőbb
lehetett. Előfordult, hogy kibérelte a Wigmore Hallt egy fiatal tehetség bemutatkozásához,
vagy hogy rendszeresen küldött egy fiatalon elhunyt énekes családjának egy kis
támogatást. Azt gondolta, tovább kell adnia, amit kapott. Felelősnek érezte
magát a jövőért.
- Vajon miért nem tanított? Tudom, hogy asszisztenseivel sokat foglalkozott,
utóbb egyikük-másikuk nagyon híres is lett.
- Szeretett volna tanítani.
- Ne mondja, hogy akadt intézmény, amely elutasította!
- Tudja, sokat beszélt arról, hogy hét év kimaradt az életéből. Éppen a
legjobb korszakában hét évig parlagon hevert, nem dolgozhatott. Attól kezdve
állandóan sietett. Rengeteg pótolnivalója volt. Az ő pályája későn indult. Az
élete vége felé szeretett volna karmesterosztályt vagy kurzust indítani. Ebből
nem lett semmi, de asszisztenseivel, a fiatal korrepetitorokkal, énekesekkel
törődött. Utolsó asszisztense ma főzeneigazgató Nürnbergben, a korábbiak, Mark
Elder, Jeffrey Tate, Christoph von Dohnányi pályája is jól ismert.
|
