Ki tudja elsorolni a JUILLIARD VONÓSNÉGYES nagy korszakát reprezentáló neveket? Nem könnyű feladat: az együttes ötvenhat esztendeje, 1946-ban alakult, s "nagy korszakként" is több évtized értékelhető a történetében, arról nem is beszélve, hogy egyik-másik kottapultnál jószerével tízévenként váltották egymást a muzsikusok. Ha óvatosan mégis megpróbálkozunk egy névsorral, talán a Robert Mann (alapító primárius), Isidore Cohen, Raphael Hillyer, Claus Adam összeállítás említhető olyan négyesként, amely seregnyi, az elmúlt évtizedekben ismertté vált, s a Magyar Rádió adásaiban is sugárzott felvételt mondhat magáénak. A mai tagok: Joel Smirnoff (1. hegedű), Ronald Copes (2. hegedű), Samuel Rhodes (brácsa) és Joel Krosnick (cselló) - közülük jelenleg a két utóbbi, a hangzás mélyrétege képviseli a kvartett történetének korábbi fejezetét.
Budapesti fellépésén a vonósnégyes három művet szólaltatott meg a repertoár három meghatározó fejezetéből. Kezdeni aligha lehetett mással, mint a klasszika Haydn és Mozart által fémjelzett korszakával. A négy művész ezúttal Mozartot választotta, amit talán sajnálhatunk, hiszen mégiscsak Haydn volt a vonósnégyes műfajának igazi megalkotója - kárpótlással szolgált viszont, hogy Mozarttól a legjelentősebb sorozat, a Haydn-kvartettek harmadik tagja, a K. 458-as B-dúr (Vadászat) kvartett szólalt meg. A hangzó végeredmény ismeretében a kritikus kénytelen azt írni: a Jagdquartett nem volt szerencsés belépő. Minden tétel előadása bőséggel kínált szép és elismerésre méltó mozzanatokat: tetszettek az átgondolt tempók; a ritmizálás rugalmasságról, a partitúra felelgető effektusainak kiaknázása humorról tanúskodott; örömmel hallottam, hogy a tónus mentes a hideg lakkrétegtől, humánusan meleg és lágy (jóllehet korábban a kritika a Juilliard Vonósnégyes hangját "agresszívnak" tartotta) - de fájdalom, az intonáció valamennyi tételben, következetesen beteget jelentett, elsősorban a primárius hangszerén, s ez lerombolta az előadás összhatását. Ismét megállapíthattuk, Mozart a zenetörténet legkegyetlenebb szerzője: műveinek érzékeny szövetén a koncepció vagy a kivitelezés legapróbb foltja is menthetetlenül meglátszik.
A Juilliard Quartet nevezetes a 20. századi repertoár, sőt a kortárs zene iránti elkötelezettségéről: játszották Schoenberget, Webernt, Bartókot és a század más, klasszikussá lett szerzőit, de vállalták seregnyi amerikai kompozíció (Carter, Schuman, Sessions, Piston, Copland, Babbitt, Foss és mások műveinek) ősbemutatóját is. Tevékenységüknek ezt a fejezetét képviselte a második szám, Gunther Schuller vadonatúj, 4. vonósnégyese. Ha az 1925-ös születésű, színes egyéniségű amerikai zeneszerzőről nem tudnánk, hogy művészetére Stravinsky mellett meghatározó hatást gyakorolt Schoenberg, Berg és Webern zenéje, a 4. kvartett expresszivitásából, apró, elszigetelt gesztusaiból és finoman kikevert színeiből magunktól is következtethetnénk szellemi hovatartozására. A Juilliard Quartet anyanyelvi szinten játszotta a darabot, amelyről egyetlen találkozás alapján úgy véltem, nem tartozik a jelentős művek közé, ám gonddal megmunkált, szép zene. Legfeljebb a befejezés ötletét éreztem részben patetikusnak, részben mosolyogtatónak: az elnémulás élményét a haydni Búcsúszimfónia gesztusa nyomatékosította, helyükről egyenként felálló és a pódiumról távozó zenészekkel. Fölösleges az efféle színpadiasság (Haydnnál, tudjuk, a némajáték gyakorlatias üzenetet hordozott): a fokozatos fogyás, a textúra lassú elvékonyodása pusztán hangzó élményként is helytáll önmagáért.
És ami nélkül nem érhetett volna véget a vendégszereplés: Beethoven. Joel Smirnoff és muzsikustársai a legutolsó vonósnégyest, az op. 135-ös F-dúr kompozíciót adták elő. A Juilliard Quartet tagjainak intonációja, hangszeres játékuk minősége este fél kilenckor sem volt más, mint volt egy órával korábban, Beethoven faktúrája, hangzásvilága, zenéjének közege mégis megértőbben reagált az idősödő muzsikusok teljesítményére, s Mozartnál hálásabban fogadta több évtizedes tapasztalatuk leszűrt bölcsességét. Az előadás mindenekelőtt a kései mű küzdelmes voltát, formájának tagoltságát s olykor töredezettségét mutatta fel mesterien; érzékletesen közvetítette az akaraterő és az összesűrűsödő indulat hullámzását. A dallamformálásban sokszor megfigyelhettük a beszédességet, a lélegző, recitativikus tagoltságot; a hangsúlyokban, a ritmikus-metrikus játékokban s általában a beethoveni humorban a robusztus darabosság, a vadság is szerephez jutott. A hangzás bolyhos, olykor karcos - de semmiképp sem sima és lekerekített - jellege is illett a portréhoz. Kiérlelt, pillanatnyi divatokon túlmutató érvényű, jelentős Beethoven-interpretáció volt ez, amelynek legfőbb erénye éppen abban rejlett, hogy kendőzetlenül ábrázolta a nagy mester nagy művének ellentmondásosságát, belső feszültségeit. Ráadásként Schumann op. 41-es A-dúr vonósnégyesének Assai agitato tétele kínált falatnyi ízelítőt a romantikából, majd egy szép Aaron Copland-részlettel ismét az amerikai zenéhez visszakanyarodva búcsúzott Budapesttől a Juilliard Vonósnégyes. (Október 7. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

Romantikus estek címmel 19. századi német és osztrák szerzők műveiből indított hangversenysorozatot októberben a MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA. A ciklus főszereplője VÁSÁRY TAMÁS, a zeneszerzők: Schubert, Schumann, Brahms, Chopin, Liszt és Wagner. A bérlet második estjén Schumann-művek szólaltak meg a szokásos nyitány-versenymű-szimfónia koncertdramaturgia jegyében (az eseményen nem lehettem jelen, beszámolóm hangfelvétel alapján készült).
A viszonylag ritkán hallható Manfréd-nyitány (a kísérőzene első tétele) műsorra tűzése önmagában is elismerésre méltó, a Rádiózenekar előadása pedig, ha nem is helyezte új megvilágításba a Byron nyomán keletkezett kompozíciót, a mű értékeit mutatta fel. Vásáry Tamás vezénylése a darab drámaiságát és sötét színvilágát hangsúlyozta, előtérbe állítva a zaklatott érzelmeket és mélyből feltörő indulatokat, a műre oly jellemző fojtott feszültséget és a ritmika sodrását. A hangzásarányokról felvétel alapján nem mernék határozott bírálatot mondani, ám a hangszeres játék s kiváltképp a szólók pontosságáról már igen: újra és újra feltűnt az a zavaró hozzávetőlegesség, amely a többre hivatott Rádiózenekar produkcióit Vásáry keze alatt az utóbbi időben immár tartósan jellemzi. Ami a forma hangsúlyait, a mű nagy vonalakban megfogalmazott dinamikáját illeti, minden a helyén volt - de hát az ördög a részletekben lakik, és a részletek felé ezúttal nem fordult kellő figyelem.
A koncert szólistájaként a közönség a tavaly őszi Budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny háromfelé osztott 3. díjának egyik birtokosát üdvözölhette újra. Az ukrán VADIM HOLODENKO megdöbbentően fiatal: 1986-ban született. Technikai teljesítményét feltétlen elismerés illeti: az a-moll zongoraverseny nehéz és kényes szólamát kifogástalanul játszotta, gondos kidolgozással, magabiztosan és teherbíróan. Ez sem kevés, de - Alfred Brendeltől tanult kifejezéssel élve - a nemzetközi zongoracirkuszban hasonló mutatványokra mások is képesek. Ami értékesebbé teszi Holodenko produkcióját, az az elmélyülés szándéka, amely ebben az életkorban legalábbis meglepő. A Schumann-koncertet hallgatva megfigyelhettük, hogy még a gyors, virtuóz szakaszokhoz is hajlamos a meditáció felől közelíteni, s erre a mű középpontjában elhelyezkedő, lírai Intermezzo fokozottan lehetőséget nyújtott. Játékának másik értékes mozzanataként tűnt fel (a basszus olykori dörömbölése ellenére) a hang szépsége, a billentés plaszticitása és a részletek iránt megnyilvánuló figyelem: nemegyszer észrevehettük, hogy egy-egy témát, amelyet először egy zenekari hangszer exponál, milyen megnövekedett súllyal, milyen fokozott kifinomultsággal vesz át és dolgoz ki a zongora. Hogy a jelenleg ígéretes teljesítmény később valóban jelentős muzsikálássá válik-e, azt persze a jövő fogja megmutatni (az első ráadásként megszólalt Beethoven-rondó, a Harag az elveszett garas miatt a maga indokolatlanul túlhajszolt tempójával és a virtuozitás olcsó fitogtatásával mindenesetre inkább kiábrándított, mintsem megerősítette a korábbiakat - Prokofjev Gavotte-jának fanyar humorát viszont jólesett hallani).
A zenekar, amely a zongoraverseny összhatásához Vásáry Tamás keze alatt mindvégig vázlatos kísérettel járult hozzá, karmestere vezényletével a második részben a 3. szimfóniát szólaltatta meg. E tolmácsolással kapcsolatban a kritikus nemigen tehet egyebet, minthogy a nyitánról már megfogalmazott észrevételekhez utasítja az olvasót: ismét megfigyelhettük Vásáry Tamás energiáinak kiáradását, azt a kockázatos önfeledtséget, amely az erő és indulat hullámaiban feloldódó karmester elől eltakarja a mű kisebb egységeit, s aminek következtében azok megmunkálatlanul maradnak. Vásáry vastapsra szoktatott kezű törzsközönségének megfelel ez az al fresco technika, hiszen ők már régóta elsősorban a népszerű showmanre kíváncsiak. Remélik, hogy ismét látnak majd széles, patetikus mozdulatokat; remélik, hogy bármilyen lesz is a koncert színvonala, a ráadás nem marad el (most is volt), s végül remélik, hogy Vásáry ismét élő szóban is mond majd valami közvetlent és/vagy jópofát (a fan club tagjainak ebben a várakozásukban sem kell soha csalódniuk). Mivel magam a koncertet ezúttal csak felvételről hallgathattam, önkéntelenül is eszembe ötlött: vajon később, a felfokozott állapot múltán egy csendes, nyugodt szobában meghallgatja-e olykor a karmester is saját koncertfelvételeit, s eltöpreng-e munkája eredményén? Konkrétabban fogalmazva meg a kérdést: jó volna tudni, Vásáry Tamás szerint az elmúlt években fejlődött-e az ő vezetésével Magyarország egyik nemzeti értéke, a Rádiózenekar. (Október 11. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Néhány héttel a Montpellier-i Nemzeti Zenekar fellépése után újabb ritka csemegével kecsegtetett a koncertnaptár: Budapesten járt a SZLOVÉN FILHARMÓNIA ZENEKARA. Mint a műsorfüzetből megtudtuk, a hangversenyt "a zenekar alapításának 300. évfordulója tiszteletére" rendezték. Elképzeltem, milyen lehetett, midőn Ljubljanában, azaz talán inkább Laibachban 1702 táján szimfonikus zenekart gründoltak... Nem tudom, aki az idézőjelekbe foglalt butaságot a műsorfüzet élére írta, átgondolta-e: a szimfonikus zenekar fogalma háromszáz esztendeje éppoly kevéssé létezett, mint a televízió vagy a hanglemez. Valamit nyilván alapítottak 1702-ben a mai Ljubljana helyén - de hogy az szimfonikus zenekar nem lehetett, az biztos.
A koncert után, néhány szakmabeli ismerőssel kis csoportot alkotva a Zeneakadémia aulájában, azt próbáltuk eldönteni, vajon a Montpellier-i Nemzeti Zenekar vagy a Szlovén Filharmónia Zenekara (ahogyan a műsorfüzet szerényen állította: "Közép-Európa egyik vezető együttese") a gyengébb: a vonósok itt vagy ott játszottak szürkébben és slamposabban, a fúvósok ebben vagy abban a társulatban engedtek meg maguknak több gikszert. A kérdés kemény diónak bizonyult: érdektelenség és középszerűség terén a két együttes között túl éles verseny alakult ki, mely - tudatom - még lapzártakor is tart, s lehet, hogy soha el sem dől.
Nyitószámként "az egyik legkiemelkedőbb kortárs szlovén zeneszerző", Uroš Krek Táncrapszódiáját szólaltatta meg az együttes UROŠ LAJOVIČ vezényletével. A darab épp az imént keletkezett - 1959-ben. Vérbő szocreál ihaj-csuhaj, a kötelező optimizmus éveiben mifelénk is termeltek ilyet Bartók- és Kodály-epigonok futószalagon. (Egyébként a délszláv folklórmotívumok feldolgozásmódjából a magyar hallgató hajlamos Bartók-hatásokat is kihallani, kérdés, joggal-e.) Amúgy a kompozíció szakmai tudás, "megcsináltság" terén tökéletesen megállja a helyét: szilaj főrész, pasztorális középrész, színes hangszerelés, fanyar humorú rézfúvók. Csak hát felvetődik a kérdés: egy ilyen, ma már legfeljebb kordokumentumként értékelhető dolgozatot ugyan miért kell 2002-ben eljátszani, ráadásul külföldön? Krek mester talán nem írt az elmúlt negyvenkét évben újabbat, mást, jobbat - olyan művet, amelyben nemcsak a kor hangja szólal meg, de az a belső, saját hang is, amely a zeneszerzőt zeneszerzővé teszi?
Uroš Lajovič a Táncrapszódiát csupán ujjgyakorlatként vezényelte. Többet reméltem megtudni muzsikusi jellemvonásairól a műsor második részét kitöltő Beethoven-kompozícióból, a 6. szimfóniából. Reméltem, de hiába. Megállapítható, hogy a karmester kellemesen egyszerű, könnyed mozdulatokkal kommunikál; az is egyértelműnek látszik, hogy vonzzák a határozottan gyors tempók (erről tanúskodott a nyitótétel és a scherzo) és arra is felfigyeltem, hogy minden lehetőséget megragad a Pastorale-szimfónia népies, táncszerű mozzanatainak kidomborítására, ám a tételek többségének megformálásából-karakterizálásából hiányzott az ihlet (legfájóbban talán a laposan-objektívan előadott Andante szenvedte meg az invenció ínségét), s legtöbbször a megmunkálás sem bizonyult igényesnek - a scherzo darabosan szólalt meg, a finálé hangzása kifejezetten ütött-kopott benyomást keltett.
A kritikus szerencséjére szólista is érkezett az együttessel: van kiről jót írni. PATRICIA KOPATSCHINSKAJA kitűnő fiatal hegedűs (nemzetiségéről, tanulmányairól, életkoráról szívesen továbbítanék adatokat az olvasónak, róla és a karmesterről azonban a műsorfüzet semmilyen információt nem közölt). Csak ne Wieniawski 1. hegedűversenyét (op. 14) választotta volna! Minden igyekezetével megpróbált lelket lehelni a tartalmatlan, üresen hatásvadász kompozícióba, s ez, amennyire egyáltalán lehetséges, sikerült is: reprezentatív virtuozitással játszott, indulatgazdagon. Tolmácsolása akkor vált legvonzóbbá, mikor átengedte magát a temperamentumnak és kissé cigányosan hatáskereső modorban hegedült, máskor azonban - főként a figuratív szakaszokban - olykor gépies "etűdözésbe" tévedt. Hogy milyen találékony és szuggesztív művész, arra legjobb példával a ráadás szolgált: Otto Zikkan kortárs osztrák szerző darabja komplex teljesítményt követel, a hangszeres szólista itt egyben színész és táncos is, aki egész személyiségét latba veti a siker érdekében. Jó volna Patricia Kopatschinskaját hamarosan újra hallani Beethoven, Brahms, Bartók vagy Berg koncertjében, de játszhat akár M, S vagy V betűs szerzőket is - csak a W-t kerülje el. (Október 13. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Kiváló hegedűszólisták Magyarországon is teremnek - az utóbbi években örömmel állapíthattuk meg, hogy úgy látszik, vége az ínség korszakának: többen vannak, többfélét tudnak. Közülük való a 23 esztendős BARÁTI KRISTÓF, aki még tizenévesen, a kilencvenes évek második felében több rangos nemzetközi versenyen ért el előkelő helyezést. Szeptemberben egy szép és tartalmas szonátaesttel nyitotta meg a Szigeti József Hegedűversenyt, örültem tehát, hogy a MÁV SZIMFONIKUSOK koncertjén szólistaként is újra hallhatom.
Az együttes egy nyitánnyal és egy szimfóniával keretezte a program középpontjában helyet foglaló versenyművet. MÉNESI GERGELY előbb Mozart Nyitány olasz stílusban című kompozícióját, majd Beethoven 8. szimfóniáját vezényelte. Ütéstechnikája kidolgozott, instrukciói pontosak, karakterei határozottak, s az eredmény nem is marad el: keze alatt a Magyar Államvasutak Zenekara telten és kiegyenlített hangon szólalt meg, s a produkciók a kellően csiszolt-részletező kidolgozást sem nélkülözték. A problémát ott látom, hogy Ménesi egész karmesteri kommunikációja egyelőre kissé merev-katonás, s ettől értelemszerűen maguk az előadások is némiképp rutinszerűvé és hivatalossá válnak. Mozart nyitányát hallgatva egyelőre csak az zavart, hogy a dirigens nem tudja jelentős zeneként interpretálni a K. 318-at (ettől aztán rögtön úgy is tűnt: a darab nem jelentős zene), a Beethoven-szimfóniát hallgatva azonban tételről tételre haladva mindinkább éreztem, az alapprobléma az, hogy a fiatal muzsikus nem képes eljutni a konvenciótól, a zenekar sok évtizedes napi rutinjában rögzült karakter-átlagtól a saját jellegzetes elképzeléséig. Az alapok készen állnak és erősek, a személyiség áttörése azonban a jelek szerint még várat magára.
Baráti Kristóf már sokszor megmutatta, hogy ő bizony nagyon is személyiség. Zenei jellemének fontos alkotóelemeként figyeltem meg az elmúlt években a határozottságot, komolyságot, tartást, zártságot. E tulajdonságai Schumann Hegedűversenyében is meghatározóan érvényesültek. Játéka pontos és fegyelmezett volt, nem nélkülözte az érzelemgazdagságot, de mintha óvakodott volna a nagyobb hatásfokú gesztusoktól: mindvégig visszafogott maradt, kerülte a kitárulkozás pillanatait. Mindazt, amit elénk tárt, tökéletes ízlés jellemezte: itt aztán nem jutott szerephez a túlzott vibrato vagy a hang magakellető dúsítása-forszírozása - Baráti a finom, befelé forduló magatartás lehetőségét kereste és találta meg Schumann művében. Ha mindezt egyetlen szóval kellene jellemezni, azt írnám: nemesség. Valami hiányérzetet mégis kitermelt ez az elismerésre méltón érett, felnőtt muzsikálás: fogalmazhatnánk úgy, hogy a romantika ezúttal kissé túl klasszikusra sikeredett, de úgy is, hogy Baráti rokonszenves előadásából hiányzott a hódítás képessége, márpedig arra versenyműben mindig szükség van. Ráadásként egy nagyszerűen formált, zeneileg és technikailag egyaránt tökéletes Bach-tételt hallottunk: a Gigue-et a d-moll partitából - itt, úgy éreztem, Baráti Kristófnak inkább sikerült kinyílnia, mint a Schumann-kompozícióban. (Október 16. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

Azt a fajta munkamegosztást, amely szigo- rúan különválaszt zeneszerzőt, karmestert, hangszeres előadóművészt, a szó modern értelmében vett koncertgyakorlat meghonosítója, a 19. század vezette be - a 18.-ban még természetes volt a funkciók közötti átjárás. Ma, a végletes szakosodás korában ismét akadnak olyan előadók, akik szeretnék, ha egyszerűen és univerzálisan muzsikusnak neveznék őket. Közülük való a magyar közönség által sok éve megismert (és kezdettől a kedvencek közé sorolt) osztrák hegedűművész, THOMAS ZEHETMAIR, aki az utóbbi esztendőkben karmesteri babérokra is pályázik, s aki a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR októberi hangversenyein mindkét minőségében közönség elé lépett.
Elöljáróban pár szó a műsorról. Óvakodnék kapcsolatot keresni Charles Ives kompozíciója, A megválaszolatlan kérdés, Mozart 218-as Köchel-jegyzékszámú D-dúr hegedűversenye és a műsor második részét kitöltő Schumann-mű, az 1. szimfónia között - inkább úgy értelmezem, a programtervezés ezúttal éles váltásokban gondolkodott, nem annyira a rokonságot mutatva fel a megszólaló darabok között, mint inkább a kontrasztokra helyezve a súlyt, stílusokat, zenei világokat állítva szembe egymással.
Zehetmair muzsikusegyénisége minden számban más oldaláról mutatkozott meg. Mozart versenyművében szólistaként és az együttes irányítójaként lépett pódiumra, s esetében ez a többlet-tehervállalás nem gyengítette a produkciót, inkább annak egységét szolgálta. A figyelmes hallgató gyakran észreveszi, hogy versenyművek előadásakor a karmester néha a szólista és a kísérő együttes közé ékelődik, nem segítve, hanem megnehezítve a harmonikus kommunikációt. Máskor az okozza a problémát, hogy a karmesteri feladatokat vállaló szólista figyelme megoszlik a hangszeres játék és a zenekar irányítása között, s ennek a magánszólam kidolgozottsága látja kárát. Zehetmair tudja, hogyan kerülheti el az ismert buktatókat: kamarazenei párbeszédként értelmezi a bécsi klasszikus versenymű zenei történését, s ez lehetővé teszi, hogy a szólókat egyenlők közötti elsőként, a zenekari textúrába ágyazva fogalmazza meg. Akadt a hangversenynek olyan szakmabeli hallgatója, aki úgy találta, a művész nyers hangon és darabos formálással játszik, magam nem értettem egyet ezzel a vélekedéssel, inkább éreztem úgy, ez a hegedülés markáns tónusú, dinamikus és fordulatgazdag.
A két zenekari produkció közül teljes értékűnek nevezném az amerikai új zene nálunk máig felfedezetlen apostola, Ives 1908-as keltezésű darabja, A megválaszolatlan kérdés előadását. Zehetmair mint elsőrangú vonósjátékos, kitüntetett figyelmet szentelt a hangzás gerincét alkotó vonóskar éteri tisztaságú pianóinak, s az Olasz Intézet építészeti adottságait is tökéletesen kihasználta, a két oldalsó galériára telepítve a fúvósokat, ezzel a térben jelenítve meg a darab programatikus tartalmait: az ismétlődő, nyugtalan kérdést és az értetlen-inadekvát válaszokat. Schumann 1. szimfóniájához megfigyelésem szerint egyértelműen az energia, az indulat, az erőteljes hangzásigény és az éles akcentusok drámai szerepe felől közelített. Mindez feszült, ám a tételkarakterek egymástól való megkülönböztetése terén némiképp uniformizált előadást eredményezett - persze fogalmazhatunk úgy is: a karmester a mű egységére irányította a hallgató figyelmét. Ahol mindenképpen feltételezhető, hogy egy nagy tapasztalattal rendelkező, profi karmester talán többre jutott volna, az a zenekari hangzás rétegezettsége, árnyalása és csiszolása - az 1. szimfónia megszólalásmódja ugyanis Zehetmair keze alatt ezúttal teltre és gazdagra, ám tömbszerűre sikeredett. A Fesztiválzenekar nagyszerű együttese, noha lelkesen és élvezetesen játszott - joggal és sok-sok hangverseny emlékének birtokában mondhatjuk -, ennél többre is képes. (Október 18. - Olasz Intézet. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

A pillanat hatalma - ebbe a mottóba sűríteném mindazt az élményt és tapasztalatot, melyet CSALOG GÁBOR legutóbbi, zeneakadémiai szólóestje kínált a hallgatónak. Akadnak muzsikusok, akikben sziklaszilárd egyéniség lakik: akaraterejük kivételes, lelki-szellemi készenlétük bármikor maximumra csavarható. Esetükben nem kétséges, miként dől el művész és pillanat harca. Mások érzékenyek, ám természetük labilis, túl könnyen válaszol a külvilág zavaró impulzusaira. Csalog jelentős muzsikus, a magyar zeneélet sokban adósa kivételes ízlésének és egyedi személyiségének - ám egyszersmind olyan különleges lény, akit sorsa igaztalanul sújt azzal, hogy egy halott eszköz, egy hangszer életre keltésével kell vesződnie. Nem ezt érdemli ő, hozzá valami áttetszőbb, a lélek rezdüléseire könnyebben válaszoló médium illenék. Szellemek / hogyha lehetnénk (testnélküliek, / de érzők!) - írja Szabó Lőrinc. Csalognak a "test", a zongora helyett egy szellem húrjain kéne játszania - nem ujjakkal: érzéssel és gondolattal. Mivel ez nem lehetséges, maradnak a rideg billentyűk s a velük való kapcsolat, melyet ezúttal joggal nevezhetünk konfliktusosnak.
Semmi sem az, aminek látszik; minden hordoz magában rejtett, kibontásra váró tartalmakat, melyek kapcsolatok, hatások jelenlétére mutatnak. - A szólóest számos mozzanata sugallta az iméntieket. Mindenekelőtt a nyitószám, Beethoven op. 90-es e-moll szonátája, ez a zongoraművészek által értékeinél csekélyebb figyelemre méltatott kompozíció. Csalog a kétrészes mű első tételét (Mit Lebhaftigkeit und durchaus mit Empfindung und Ausdruck) a szó általános értelmében vett romantikus zeneként fogalmazta újjá, indulat és fegyelem sajátosan feszült, vibráló egységét teremtve meg. A fináléban (Nicht zu geschwind und sehr singbar vorgetragen) már nevet is kapott a gyermek (aki persze ez idő tájt, 1814-ben a maga sóhajtásnyi életének mértékével mérve már korántsem volt gyermeknek nevezhető): az éneklő E-dúr dallam, amely Csalog keze alatt dalszerű ártatlanságával és transzcendens derűjével az egész tételt bevilágította, hamisítatlan schuberti atmoszférát teremtett. Hasonlóképpen a kapcsolatok jegyében öltött hangzó alakot Ligeti György hét etűdjének (Üres húrok; Galamb borong; Késleltetve; Varsói ősz; Bűvészinas; Szivárvány; Ördöglétra) kottája: a közönség a reprezentatív virtuozitású, ugyanakkor színekben-hangulatokban bővelkedő előadás hallatán - akár a szerzői szándék ellenére is - joggal asszociálhatott egyfelől Liszt Transzcendens etűdjeinek bravúrral párosuló ábrázoló szellemére, másfelől a Debussy-prelűdöknek arra a gesztusára, amellyel ezek a darabok egy-egy természeti jelenséget vagy elvont problémát zenévé konvertálnak. Csalog zongoráján a Beethoven-szonáta élvezetesen, de nem a technikai tökéletesség igényével, kisebb elnagyoltságokkal hangzott fel, itt azonban hivatása magaslatán találtuk: a kortárs tételek előadásakor sikerült egyesítenie a zene két alkotóelemét, a tartalmat és a hangszeres kivitelezést.
Szintén lelkesítő benyomást keltett a második rész élén Schumann Toccatája (op. 7), amelyet Csalognak sikerült "egy lélegzetre" eljátszania, zeneileg és technikailag egyaránt mindvégig magas színvonalon, folyamatosan fenntartva a kezdet tüzét és indulatát. Ezt a csúcsteljesítményt azonban nem tudta megismételni a Humoreszkben (op. 20), mely ebben a hangilag kissé szürke, technikailag nem makulátlan tolmácsolásban eredendő színgazdagsága ellenére is kissé egyhangúnak s főként hosszadalmasnak hatott. Csalognak minden koncertet rögtön a ráadásokkal kellene kezdenie - mondta valaki a hallgatóságból, érzékenyen tapintva arra a lélektani jelenségre, amely a zongoraművész szinte valamennyi koncertjén figyelemre méltón megismétlődik: a teljes felszabadultság, a görcs nélküli közlékenység állapota akkor érkezik el, amikor a műsornak vége, s ami még megszólal, az már "játékon kívül", tét nélkül hangzik el. Ilyenkor néha "minden összejön" (a szó pozitív értelmében), de ha nem, rendszerint akkor is ihletett és zavartalan muzsikálásnak leszünk tanúi, mint ahogyan az ezúttal történt egy Schubert-, egy Debussy- és egy Mozart-tételben. Illetve talán mégsem: Mozartot érzésem szerint kár volt a koncert legvégére illeszteni: az a hang, amelyen a most hallott szonátatétel megszólalt, ehhez a stílushoz kissé kemény és színtelen, s ebben a közegben a kidolgozás esendőségei is azonnal a zenei élvezetet csorbítják. (Október 29. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)