Nyomasztó, nyugtalanító mű PETROVICS EMIL kompozíciója, a pécsi ősbemutató után most Budapesten is közönség elé került 2. szimfónia. Amolyan késő őszi, október végi, novemberi zene. A nyitótétel elején a hallgató számára még úgy tűnhet, apró motívumok fejlesztő variálása a lényeg, nem több. Első hallásra követhető, világos logikával épül ki a kromatikus, de nem atonális, egyértelműen e-mollos-fríges színezetű hangrendszer. Kissé borongós a hangulat, de az emelkedett komolyság végtére elvárható egy szimfónia bevezetőjétől. A tétel vége felé pedig egy pillanatra a verőfény is megcsillan. Mintha váratlanul virágokat mutatna a képzeletbeli kamera egy egyébként elhagyott, romos ház ablakában. A lassú tétel szikár, egyszerű: majdnem érzelemmentes zene, ám fegyelmezettsége mögött roppant indulatokat sejthetünk. A következő tétel kétségkívül scherzo jellegű, de a legkevésbé sem tréfás. Inkább szorongatóak kromatikus motívumai, zakatoló ritmusai. Baljós előérzetet teremtenek a fináléhoz - amely aztán valóra váltja a félelmeket. Elképesztő drámai erejű indulófantázia ez. Sereget látunk magunk előtt. "Durva csizmás embereket", egy ismert Bartók-mű rejtett programjának kifejezésével szólva. Tankokat, hosszú sorban. Szétlőtt, néptelen utcákat. '56 novemberének képeire asszociálhatunk. Vagy még korábbi híradókból ismerős felvonulásokra. De ne gondoljunk feltétlenül konkrét történelmi eseményekre. Petrovics Emil zenéje mintha azt sugallná: ne áltassuk magunkat azzal, hogy mindez immár távoli, rossz emlék. Ordas eszmék ma is léteznek. Mellettük felsorakozó seregekben sincs hiány. És nem kell mindig tankhadosztály ahhoz, hogy kiirtassék az emberi tudatból a szép. Manapság jóval rafináltabbak a módszerek.
Petrovics Emil a jelek szerint rosszkedvű és pesszimista. Szívesen mondanám, hogy nincs igaza, hogy csak öregurasan zsörtölődik. Ám sajnos távolról sem vagyok ebben biztos. Úgy hiszem, ijesztően korszerű és aktuális mindaz, amit a szimfóniában a zene nyelvén elmond. Korszerű és aktuális - annak ellenére, hogy a műfaj, a forma, a keret, az eszköztár, a harmóniavilág cseppet sem új: minden ízében tradicionális. Három-négy évtizede megmosolyogta az ifjúság azokat, akik szimfónia írására vetemedtek. Ugyan mit lehet még ezzel az avítt műfajjal kezdeni Stockhausen, Cage korában? Eltelt egy kis idő, mire kiderült: Sosztakovics hagyománytisztelő darabjai - hogy ezúttal csak erre az egy példára hivatkozzam - a maguk módján mélyebben ragadják meg születésük időszakának életérzését, többet mondanak el arról a korról az utódoknak, mint némely akkoriban csodált, divatos szerző zenéje. A posztmodern aztán mindent alaposan megkevert. Ha korábban csak az újító, merész művészet érdekelte a magukat haladó szelleműnek tekintő ifjakat, most éppen az ellenkezője jött divatba. Ez persze azzal a veszéllyel járt, hogy a legfantáziátlanabb stílustanulmány szerzője is azzal hízeleghetett magának: ő a mai kor modern mestere. Talán már ezen is túljutottunk. Elfogulatlanabbul közeledhetünk napjaink sokféle irányzatához. Nem kérünk olyasmit számon egy alkotótól, amit eleve nem akar teljesíteni. Petrovics Emil második szimfóniáját nem méricskéljük avantgárd fesztiválok éjjeli koncertjein harminc fős elszánt publikum előtt bemutatott művek világához. Ez koncertterembe, hagyományos műsorokba való, nem feltétlenül szakmabeli, ám művelt, igényes, zeneszerető közönségnek szánt mű. És ebben a minőségében lenyűgözően hatásos. Hogy mennyire az: bizonyította a közönség hosszas, a szerzőt köszöntő tapsa.
A mostanában napi gondokkal küzdő, bizony érdemtelenül magára hagyott MÁV Szimfonikusok gárdája Gál Tamás vezetésével rendesen megtanulta az új darabot. A szünet után a Psalmus Hungaricus hangzott el. Különös élmény volt éppen ilyen előzmény után Kodály dallamait hallgatni. Azt a haragos-panaszos művet, amelyet szerzője ünneprontónak szánt egy 1923 novemberében rendezett ünnepen. Hazudnék persze, ha azt mondanám: hibátlan volt a produkció. Akadtak kisebb pontatlanságok a zenekarban, olykor a Budapesti Akadémiai Kórustársaság énekkarának hangzását is túl élesnek, keménynek éreztem. Összességében azonban kétségkívül élményt adott az előadás. A szólistát, Molnár Andrást pedig csakis hódolat és hála illetheti magával ragadó teljesítményéért.
Nagy szükségünk van efféle hangversenyekre. Kijózanító novemberi zenékre, ebben az örök tavaszt hazudó szép új, való világban. (Október 31. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikusok)

(Elhangzott 2002. november 9-én, a Magyar Rádió Új Zenei Újság című műsorában.)